Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

566

Szerelem és Honfibú.

Pásztortiiz a hegy tövében (szerelem)

Felleg a hegy tetején (honfibú.)

Orom az ember szivében (szerelem)

Bánat és gond a fején (honfibú.)

a többi fejlemény pusztán annyi, hogy a felleg (honfibú) ködöt hoz, s e köd kioltja (?) a pásztor tüzet (a szerelmet). A vers, ha nem nyúlik, szakad. „Adb-el-Kader“ (haza-e, vagy történet szerzőnk irányában?) tárgyias; bérangeri accentusból, de szépen meg van írva. Csak abban sejtek valami sikamlást, hogy a puszták fia elébb „nem kéri kardját“ de azután puskáját igen, s végre azt is megvárja, hogy kardját vissza adják, melytől „csak erőszak fosztá meg“ . . . Nem tudom, progression ez, vagy ellenmondás. „Kerényi Frigyes“ a jobbak közé tartozik, jól kelti, folytatja, s kitünően szép utózengéssel hagyja bennünk a hangulatot. ,,Garai“-ban sok az alkalmiság : mire való „Fényes ősöket“ „királyi nemet“ emlegetni, a mire ő maga is elmosolyodott volna ? s a nőjére, gyermekeire vonatkozó hely nagyon prózailag- practicus felhívása a közrészvétnek. Szép mozzanatok hiával ez sincs különben. „A szalk-szent- mártoni csárdának“ csupán vége az, a mi éröt ér, a többi „széle a derelyének.“ Semmi uj „Petőfi újabb költeményeiben“ azaz nem a két kötetest értem, hanem a két versszakostSzásznál. A „Testvérek“ ... (a menekültek) „sem nem rósz az, sem nem jó“ de nem is „mind csak hiábavaló.“ Vége felé jól fordul. „Kazinczy“ és „Széchenyi emlékezete“ .... hadd ne szóljak ezekről. Ismeri a közönség mindegyiket. Mindegyiknél bizonyos összehasonlításba kellene ereszkednünk, a mi e daraboknak akár előnyére, akár hátrányára ütne ki, epét zavarna itt vagy ott. Annyit mondhatunk, hogy a legjobb költő is ily alkalmakkal, nem tehet róla, ha némileg a szinliázi diszitő ecsetjével fest, csupán az a kérdés, melyik jobb decorator s művész egyszersmind. E kérdést két fél dönti el : a nagy közönség, s a műértő kisebb rész. „Kazinczy emlékezete“ alkalmával e kettő, úgy látszott, meghasonlék; „Széchenyi“ iránt az egyik félnek nem volt alkalma összehasonlitólag nyilatkozni. — Végül : „A nagy év“ jól rekeszti be mind az (1860-dik) évet, mind a kötetet.

Mi is berekesztenők, az olvasó nagy köny- nyebbségére, vizsgálatunkat, ha Szász K. még nehány, az elbeszélő nemhez tartozó költeményt is nem irt volna, melyekre vonatkozik e szakasz czimében a Történet szó. Ezek : „Aquiléja;“ „Salamon átka;“ „A herczeg sólyma;“ ,.Negyedik Béla;“ „Otto király;“,,A bujdosók;“„Éji harcz;“ „Hunyadi László;“ „Ének Mátyás királyról;“ „Bánfi Dénes csókja.“ — Az utóbbi, forma s tartalom tekintetében, valamennyi közt leginkább megfelel az e fajta elbeszélés (románcz, ballada, stb.) igényeinek. Egy határozott indokból (a csók) ered ki, s ahhoz mind végig hű marad, ámbár a

kútfő, (Cserei) honnan szerzőnk tárgyát merité, igen alkalmas lett volna arra, hogy complicált motívumaival a költőt zavarba hozza. S a cselek- vény nemcsak Béldi boszujában nyilatkozik, nem csak azon igen találó vonásban, mikor a halálos okirat aláírásától vonakodó Béldit Teleki a csók ügyes s nagyon alkalomszerű említése által bő- sziti fel; hanem sokkal szebben a Bánfi lélek álla- potjában fejlő tragicum által. Bánfi bűnhődik egy csókért, azaz valamennyi kisebb nagyobb hűtlenségért, mit neje ellen elkövetett. De a nő megbocsátotta ezeket a boldogtalannak; ki a megtérés édes hitével alszik, álmodik immár hitvese kebelén. Mily öröm volna élni ezután! de a sors nem oly kegyelmes, mint a szerető feleség : ott zörget az ajtón a büntetés, a halál. A kegyelem hozó követ megjelenése azonban mit semlenditmár a cse- lekvényen. Csak arra való, hogy a megtörtént kivégzést (a hozott „szőnyeggel“) hatályosban jelentse a költő. Ha e kegyelemposta elindulása mingyárt a Csákié után beszövetik, az olvasó feszültebb érdekkel fogta várni a kifejlődést. Nem olcsó hatás-vadászat az ilyen, mikor t. i. az egymás mellett történő, s mintegy versenyt futó eseményekről lerántjuk e leplet, hogy a néző tisztán lássa, s remény s kétely közt hánykodjék, melyik lesz a győztes. Roszabb ennél a meglépés, ha oly váratlanul jő valami, mint itt végűi a kegyelmi hir. Legroszabb, ha a költő azáltal akar érdeket gerjeszteni, hogy oly remény s félelem közt himbál, melyekről utóbb kisül, hogy csupa vak lárma volt. Jelen esetben a kegyelem hirnök korábbi elindítása nem lett volna az. — Még a „Salamon átka“ tűntet fel erőteljes ballada! benső mozzanatot, mely ott culminál midőn Salamon felkiált: „Nézd! megvan még szemem világa“ — s átalában e költemény benső alkata egészen balladai, de külseje annyi leíró elemet szedett magára, oly magyarázatos, sok szóval járó, hogy versnek lehet jó vers, de nem ballada. Megfordítva, más darabjaiban szerzőnek, van külső, nincs benső balladaiság. Ilyen Aquiléja, IV. Béla, Ottó király, A bujdosók, Éji harcz, Hunyadi László. Mindezek nem belülről fejlenek kifelé, hanem a külső hang által akarják fedezni a benső (t.i.költői) cselekvés hiányát; a krónikái szerkezetet. S e fölvett külső hang is nem egyszer kölcsönzöttnek — már tudva nem tudva, — de kölcsönzöttnek tetszik. Nem én mondom ezt, mások is úgy találták. Szerző, ha elbeszél, úgy látszik még inkább ki van téve annak, mit az átalános jellemzéskor mondottam róla, hogy t. i. nincs elég ellenállási ereje, hogy idegen hangulat erőt ne vegyen rajta. Ez nem azt teszi, mintha nem adna eredeti képeket s szépeket, de minden esetre azt, hogy tárgyán kivűl még a minta is ott lebeg előtte, s ez meglátszik a müvén. — Aquiléja az ismeretes gólya mondát adja, tehát a nagy hún vezér egy taktikai fogását, kill eseményt, minden cselekvés nélkül, ha csak Attila gyávaságig dühöngő jellemrajzát annak nem veszszük. E „bősz