Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

1910. január 7.

BUDAPESTI HÍRLAP (5. sz.)

5

rek rövid határozatát, s utat nyitott ezzel a legborzasztóbb válságnak, mely a brit királyságot Cromwell ideje óta éri. mintha semmi különös sem történt volna, csöndesen elfoglalta helyét a kormány képviselőije mellett, s beszélgetni kezdett vele fesztelenül, barátságosán.

Az elmúlt négy évtized alatt, a Gladstone-, Granville-. Salrfcbury-kormányok idején, a birodalom legfőbb méltóságait viselte, a legnagyobb felelősséggel járó pozíciókat töltötte be. Kanadának kiválóan szerencsés kezű kormányzója volt, még pedig nagyon nehéz viszonyok között, s később a legnépszerűbb indiai alkirály. Az egyedüli állás, melyben nem, ért el fényes sikereket, a minek okai különben nincsenek még földerítve; a hadügymi- niszterség vo'Bt, 1895—1900 között. A külügyi hivatalban viszont; melyet a következő hat éven át vezetett, széles látókörű, nagyinvencióju államférfinak bizonyult. Aszal a szilárd eltökéléssel foglalta el helyét, hogy meg fogja változtatni gyökeresen Nagy- briláhnia külpolitikájának vezérelveit, egész irányzatát. A lortj Salisbury által olyan sokáig favorizált splendid ivcflationt a szövetségek, a kölcsönös közeledések és kölcsönös megértés politikájává változtatta át. Az angol-japán szövetség, s az angolfrancia szfetfződés, mely az entente cordiale-t szenteltette, az fr.keze vonását viselik.

*

Lanfádowne marki ereiben különben jórészt francia vér folyik. Az életrajzi lexikonból, mely Who’s Wjio? címen Londonban minden évben megjelenik, látjuk, hogy az ötödik Lansdowne márki 1845 juuaus 14-én született, mint a negyedik márki fia, édesanyja pedig a francia Charles de Flahaut grófnak leánya volt.

Charles da Flahaut neve érdekes, bizalmas természetű emlékeket kelt, melyeket föltárni azonban nem ildomtalanság, hiszen már számos irodalmi munkában tárgyalták, s különben is közismert, a nagyvilág színpadán szereplő egyénekről, történelmi eseményekről szólnak.

Charles de Flahaut az első császárság tábornokából. Lajos Fiilöp király alatt Franciaország pairje lett és teljhatalmú berlini nagykövet; A második császárság idején pedig szenátor volt s csak 1870- ben halt meg. Változatos, fényes pályát futott be, mégis hirnevét, még inkább mint szerencsés karrierjének., a női sziveken aratott győzelmeinek köszöni. Nyílt titok volt annak idején már, hogy ez a hős katona, ez a daliás szépségű, kiváló szellemmel megáldott nagyvilági ember Hortense királynénak, Josephine császárné leányának, Bonaparte Lajos nejének és III. Napoleon édesanyjának a kegyeltje volt. Ebből a viszonyból született azután Morny herceg, a francia államférfim Charles de Flahaut gróf tehát Morny hercegnek apja, és nagyapja Lansdowne márkinak.

De Lansdowne márki nagyapja vájjon kinek a fia volt? Governor Morrisnak, továbbá Potocka gróf- nénak emlékiratai, valamint Maricourt báró visszaemlékezései, melyeket az Echo de Paris-ban közzé is tett, teljesen egybehangzóan felelnek meg erre a kérdésre.

Charles de Flahaut-nak édesanyja, született Adeleide Filleul, egy bájos és kiválóan elmés asz- szony, ki egvetlen, na'*-"'« kedvelt és elterjedt regényével 40.000 frankot, abban az időben hallatlan összeget szerzett, teljes harmincöt évvel volt fiatalabb mint a férje, Alphonse Flahaut de la Billarderie gróf. A szép, fiatal asszony csakhamar Talleyrand- nak a barátnője lelt, kit akkor még Périgord abbénak hivtak, •— és teljesen bizonyos az, a mit kor- társaik közül számosán, s a legszavahihetőbb egyének bizonyítanak, hogy Charles de Flahaut ennek a szerelemnek a gyümölcse volt.

Talleyrand tehát szintén egyenes őse Lansdowne márkinak épp úgy, mint őse volt Morny hercegnek is. A kik hisznek az atavizmusban, azoknak örömük telhetik benne, követni a valóban regényes utakat, melyeken át, mint megkülönböztetett, szép, gazdag szellemű, szerelmes asszonyoknak és szellemi, mint testi kiválóságokkal megáldott férfiaknak utóda jött létre a mai brit arisztokráciának legnagyobb büszkesége, Lansdowne márki.

A Petőfi-Társaság nagygyűlése.

Budapest, jan. 6.

A Petőfi-Társaság ma tartotta meg harmincnegyedik nagygyűlését az Akadémia disztermében, melynek minden zugát ellepte a közönség. Az ülést Her ezen Ferenc elnök nyitotta meg rövid, de érdekes és nagy tetszéssel fogadott beszéddel, melynek némi politikai ize is volt, a mennyiben az irodalmi dekadencia okául a parlamentarizmus elfajulását mondotta. A mostani magyar parlamentarizmust egyenesen a magyar kultúra s ezzel a nemzet dúló ellenségének tartja, mert. szerinte, ez a parlamentarizmus „az egyéni és pártönzés állandó pretoriánus lázadása a nemzet ellen, az atom fölkelése az egész ellen, dekadencia a szó leggyászosabb értelmében.“ Az irodalmi dekandencia végső okát is a nemzeti fegyelem általános meglazulásában látja. De abban bizik. hogy a rombolók zendülése után következik az építők zendülése és ismét az irók lesznek azok, a kik egy uj március tizenötödikén irányt mutatnak a fásult és beteg országnak. Mi is osztozunk ebben az utóbbi reménységben, de azt hisszük, hogy az irodalmi dekandencia, sőt a művészet egész vonalán való dekandencia megelőzte a parlamentit. Külföldről bezuhogó áradat ez, mely először a képzőművészetet érintette, azután, talán nem éppen oly gyászos eredménnyel, a milyennek a Petőfi-Társaság érdemes elnöke látja, az irodalmat s ha csakugyan van valami köze a dekadens szellemi iránynak a parlamenti viszonyokhoz, a művészeti dekandencia dátuma korábbi a parlamentinél.

Palágyi Menyhért nagyon tartalmas értekezésében (Viláafölfoaások harca cimenl szintén a korunkat mozgató szellemi áramlatokkal foglalkozott, de bár ő is pesszimisztikus szemmel nézi viszonyainkat, már látja az uj renaissance-t abban, hogy kezdik megérteni Vajda Jánost és Komjáthy Jenőt. Molnár Ferencet, a ki ma foglalta el székét a társaságban, tüntető tapsviharral fogadták. Az ovációt meg is hálálta novellájával, mely dévaj humorával vagy negyedóráig szünetlenül kacagtatta hallgatóit Száván Gyulának Mikszáthfalváról irt poétikus verses müve fejezte be a sort. Szávayt is melegen fogadták és nagyon megtapsolták.

A nagygyűlésen a társaság tagjain Idvül több vendég is megjelent: Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Bárczy István polgármester, Heinrich Gusztáv, az Akadémia főtitkára stb.

Hcrczcg Ferenc megnyitó beszéde így szól: Tisztelt Társasági Ez az irodalmi társaság, a melynek érdemtelen elnöke vagyok, sohasem lépett föl azzal az igénnyel, hogy Írókat neveljen, vagy hogy közönséget neveljen bizonyos irodalmi irányoknak. Minden költői tehetség a maga fölfedezője és utat tör magának a közömbösség pusztáin keresztül a megértetés és az érvényesülés felé. Vérbeli költő dala pedig még nem igen csendült meg valamely irodalmi iskola szűk padjai között A mi társulásunk célja nem is az irodalmi termelés, hanem az irodalom közös és magasabb külső céljainak szolgálata. Saját hivatásunknak ily szabad felfogását irodalmi őseinktől örököltük, a kik elsősorban azért alkották meg a Petőfi-Társaságot, hogy a magyar iró — még pedig minden magyar iró — számára egyenes hidat verjenek a közönség szivéhez, a mely végre is minden irodalmi vándorút célja. Ha a mai évfordulót arra használjuk, hogy futó pillantást vessünk általános irodalmi viszonyainkra, két igazságon akadhat meg a tekintetünk. Az egyik az, hogy a magyar föld bőven termeli az olyan költői tehetségeket, a melyek számot tesznek a mai európai irodalomban. Elbeszélőink és színműíróink közül nem egy a külföldi közönség kedveltjei közé tartozik. És itt újra emlékeztetnünk kell a nagy és döntő fontosságra, a mellyel szépirodalmunk a nemzeti erőtényezők között bir. Hogy Magyarország mint egységes nemzeti állam szerepel a világ tudatában, az nagyrészben annak köszönhető, hogy a Petöfiek, a Jókaiak, n Mikszáthok, a kik Szent István birodalmában születtek, magyarul és magyarokról Írtak. Hogy a külföldön tudnak kulturális képességeinkről és hqgy távoli országokban sokan rokonérzéssel és tisztelettel gondolnak ránk, azt nagyrészben költőinknek köszönhetjük. Levonhatjuk a tényből a lantüságot: a magyarság nemzeti ereje a kultúrája. Annál erősebb lesz, minél jobban magaslik ki műveltség dolgában szomszédjai közül. A másik feltűnő és gyakran ismertetett jelenséget, mely legújabb irodalmi mozgalmainkban szerepet visz, igy irom körül: az egyéniség zendülése a köz ellen. Mig a régi Maftyarországon a legeredetibb költői tehetség is abban kereste büszkeségét és abban lelte erejét, hogy e|?yütt erezzen a történelmi nemzettel, addig az uj Magyarország költői közül némelyek szándékosan keresik az utakat, a melyek elválasztják őket a nemzettől. Midőn a sejt önállósítja magát az egész organizmus rovására, midőn a rész föllázad az egész ellen: ez a dekadencia félreismerhetetlen jele. Úgy gondolom, az irodalmi dekadencia nem külön álló betegség, csak egyik tüneménye az egész közélet hanyatlásának. A költő egyáltalában nem annyira független a tömegtől, mint hinni szeretné. Ha látszólag fönn is szárnyal a hétköznapok iszapja fölött, egészben véve épp oly kevéssé emancipálhatja magát az anyaföld vonzása alól, mint a tornyok fölött szálló madár. Nem szoktunk e helyen politikai kérdésekkel foglalkozni, de lehetetlen, hogy mi, magyar irók, szemet hunyjunk a veszedelmek előtt, a melyekkel közéletünk elfajulása nemzeti művelődésünket fenyegeti. Nem habozom kimondani, hogy én a mai magyar parlamentarizmust a magyar kultúra és igy a nemzet dúló ellenségének tekintem. Ez a parlamentarizmus az egyéni és pártönzés állandó pretoriánus-lázadása a nemzet ellen, az atom fölkelése az egész ellen, dekadencia a szó leggyászosabb értelmében. Ismétlem: a nemzeti fegyelem általános meglazulásában látom sok irodalmi különösség végső okát Az iró, bár sok esetben öntudatlanul is, érzékenyen reagál a közélet jelenségeire. Hamar kiábrándul a szent jelszavakból, a me. lyeket hazug ajkak koptattak el és fertőztettek meg. Miután százszor visszaéltek lelkesedő erejével, bizonyos — egykor gyújtó — jelszavak fölhangzásakor jéghideg cinizmussal páncélozza magát. És Írásaiból elővillan a dermesztő és fájó gúny, a melyet ma már alföldi gazdáink becsületes arcán is látunk. Nekünk mégis úgy tetszik, hogy ez a könnyűség, mellyel az irodalom egy része az országduló viharok áldozatává lesz, a gyöngeség jele. A ki istentagadóvá lesz, mivel kufárok ülnek a templomában, gyönge ember. El kell jönnie az erős költőnek, az igazinak, a nagynak, a ki Petőfi haragos megvetésével tisztítja meg a templomot és jogaiba iktatja ismét a frázisoktól és önzéstől tiszta hazaszeretetek A rombolók zendülése után el kell következnie az építők zendülésének. Szeretnék hinni, hogy ismét irók lesznek, a kik egy uj március tizenötödikén irányt mutatnak a fásult és beteg országnak. Azzal a kívánsággal, hogy az ő napjuk mielőbb földerüljön, köszöntöm a Petőfi-Társaság tagjait és vendégeit és megnyitom mai ünnepi nagygyűlésünket.

A hosszas és zajos tetszés csillapultával Váradi Antal főtitkár mutatta be jelentését. Diadalmas esztendőről számolhatunk be, mondotta, megnyilt a Petőfi-háza és megnyitásán ünnepiesen részt vett Magyarország kormánya, parlamentje, iró- és művészvilága, egész társadalmai Ott volt képviselve minden elem, a mely becsüli és szereti Petőfi emlékét Szép nap volt ez, a mikor a kiskőrösi mészáros zseniális fiának emléktárgyait a politikai, iró- és művészvilág nagyjai nézték könybe boruló szemmel és elégtételt szolgáltattak neki azért a sok fájdalomért és üldöztetésért, a melyet rövid életén itthon szenvednie kellett. Ebből az alkalomból különös hálával kell megemlékeznünk Endrődi Sándor alelnö- künkfől, a ki buzgó lelkesedéssel és áldozatkészséggel összegyűjtötte Petőfi relikviáinak nagy részét és azokat a Petőfi-háznak ajándékozta. A társaság föladata azonban a Petőfi-ház megnyitásával korántsem nyert befejezést. Meg kell jelölni minden helyet, minden hajlékot, a melyben Petőfinek korán eltűnt személye megfordult. Márvány-tábla hirdesse a Kossuth Laios-utcai házon, a dohány-utcai lakáson az ő nevét s a régi Länderer és Heckenast-nyomda földszinti helyiségének ajtaja felé társaságunknak kell aranyba vésetni azok nevét, a kik az emlékezetes március idusán a Talpra magyar-t kinyomatták és osztogatták — elsősorban a nagy szerzőét: Petőfiét! Irodalmi munkásságunk, üléseink az ő szellemének kultuszát terjesszék. Tagjaink lelkes hirdetői legyenek és maradjanak annak a belső, múlhatatlan, igazi Petőfi-kullusznak, a melyet zászlónkra irtunk és a mely csak ezzel a nemzettel múlhat el, de vélünk soha! Váradi főtitkár ezután beszámolt a múlt év eseményeiről. Fölemlítette, hogy a költő családjának hamvait a kerepesi-temetöbe elhelyezték és föléje Sírobi mester emel szobrot. Majd meleg szavakkal elparentálta a társaság halottjait: Thaly Kálmánt, Abafi Aigner Lajost, Haller Lujza grófnőt, Bu- lyovszky Lillát és a tegnap elhunyt Petelei Istvánt, ürömmel üdvözölte a társaság uj tagjait: Pakols Józsefet, Harsányi Kálmánt és Farkas Pált; mind a hárman hivatott erők arra, liosv a társaság föladatainak teljesítésében a társaságot támogassák. A főtitkár jelentését zajos helyeslés és taps kisérte. Az első fülolvasó Palánui Menyhért volt, a ki Világföl- foaások harca címen értekezését mutatta be. A korunkat mozgató ellentétes szellemi áramlatok nagy harcát fejtegette és jellemezte, úgy a hogy azok a mai tudományban, bölcsészeiben és művészetben megnyilatkoznak. Kifejtette, hogy e harcok minő hatással vannak nemzeti művelődésünkre és hogyan ve- zetnek nálunk egy uj renesszánszhoz. Nagy költőinket, a kiket a materialista áramlat idején meg nem értettünk, mint Vajda Jánost és Komjáthy Jenőt, most kezdjük fölfedezni és megérteni. Jellemezte Vajda és Komjáthy egyéniségét és különösen az utóbbihoz való viszonyát. Végül Rákosi Jenő nagy érdemeit méltatta abban az irányban, hogy Kom.