Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

159

dicsőséges győzelemben!“ — válaszold a kamarás. — „De Istenem! — szólt a tábornok, — hol is láttam hát én önt? Valamelyik csatatéren — ha jól emlékezem. . . . Nem Prága bevételénél?“ — „Bocsásson meg magasságod, én nem voltam ott Prága mellett, nem is vettem a legkisebb részt sem az alkalommali fényes diadalában a dicső orosz seregnek!“ — »Úgy kérem méltóságodat, legyen szives nekem megmondani, mikor volt az, hogy én önt valamely rendkívüli hőstett végbevitelével kitűnni láttam? . . . Ha nem a csatatéren történt ez, hát mégis valamely más helyen, ahol ön oly nagy szolgálatot tett a hazának, hogy ő felsége a czár jutalmul rögtön grófi méltóságra emelte önt. Nem igy van-e?“ — „Bocsánatot kérek magasságodtól, én uramnak és császáromnak, a legkegyelmesebb uralkodónak — mindig híven és igazán szolgáltam ugyan, azonban nem dicsekedhetem valamely olyas végbevitelével, a ^nit nagy és dicső tettnek lenne szokás nevezni. Én uramnak és legkegyelmesebb császáromnak puszta kegyelme által emeltettem a grófi méltóságra,“—mondá a gróf s annyi mély bókot vágott, mennyit ő az udvarnál tenni szokott. — „Ah! ez más! — szólt Suwarow, és meghúzta a csöngetyűzsinort. Egy szolga lépett be, és kérdé, mit parancsol a tábornok. A tábornok azonban egy pár firicskát adott az inasnak, miközben a grófra mutatott, mondván : „Nézd fajankó, ezen ur is komornik volt valamikor, és már most gróf; és te ostoba ficzkó, még mindig — mint. busz évvel ezelőtt — csak komornik vagy? Nem tudsz te is gróffá lenni?“ — A komornik megzavarodva neműit el urának csodálatos és eddig nem tapasztalt bánásmódja fölött. A kamarás ur pedig azon nyert dicséretre , hogy a komornikságról egész a gyófságig vitte, legkevésbé se csinált barátságos képet, sőt ellenkezőleg igen is komolyat és hosszút, — és ügyetlen bókok közt hebegve valamit, kisurrant az ajtón. Nem jött ő többé ezután az öreg hadfi hogyléte felől tudakozódni. —

L Y R A I Á L 0 É K.

Heten vagyunk.------------------------Egy egyszerű gyerek, *■

Ki még virágot szedhet minden ágról,

Életet érez mindenik tagjában :

— Mit tudjon az még a halálról ?

Egy falusi lánykát találtam.

Nyolcz évesnek mondá magát.

Tömött haja három-négy fonadékban Vévé körül fejét és homlokát.

Tekintete , ruhája, mint virágé ,

Mely erdők rejtekébe nőtt.

Szeme oly szép volt, oly nagyon szép, Gyönyör volt néznem őt.

„Hányán vagytok testvérek , gyermekein ,

Együtt véve fiú s leány?“

— „Hányán ? Heten vagyunk!“ Felelt ő S bámulva tekintett reám.

„S hol vannak ők?“ Kérdem tovább.

— „Heten vagyunk, — felelt, —

Kettő a városban lakik benn ,

Kettő tengerre kelt.

Kettő a temetőben fekszik,

Egy fiú s egy leány.

Mi ott lakunk közel hozzájok,

Én és anyám.“

„Kettő van a városban, mondod,

Kettő van tengeren; —

S mégis heten volnátok együtt ? Hogyan lehet az, gyermekem.“

S a kis leány megint felelt:

— „Együtt heten vagyunk , igen ; Kettőnk a nagy fa alatt nyugszik ,

A temetőnek mélyiben!“

„De mig te élsz, vigan szaladgálsz Kis pillangók után ....

Kettő a temetőben alszik : így hát öten vagytok csupán!“

— „Sírjaik zöldek, szóit a lány.

Ott egymás mellett nyugszanak; Házunktól, melyben mi lakunk.

Tiz-husz lépésre csak.

Ott szoktam kötögetni gyakran,

Vagy varrogatni estveiig.

Leülök a sir zöld füvébe,

Ott ülök s dalolok nekik.

Sokszor, ha már a nap lement,

Szelíd az est, s a hold jő fel :

Kis kosarammal ki megyek,

S vacsorámat ott költőm el.

Előbb a kis Johanka halt meg;

Nyögött ágyán keservesen,

Mig Isten föloldozta végre,

És akkor meghalt csendesen ....

Letették a zöld temetőbe,

Ott alszik sírja fenekén,

Sírja körül ott játszadoztunk Egész nyáron , Jánoska s én.

De mikor hó esett a földre,

És a tó befagyott :

Jánoska is nagyon beteg lett.

És aztán ő is elhagyott!“