Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
_L 120 bélpoklos“ — mondják kaczagva — s ez engem kissé felvidít. K. Jól tudád egyesítni a különböző növényeket: lám több faja a szőlőknek és gyümölcsfáknak. B. A fák még fiatalok, enmagam ültetém azokat; valamint im e régi falra növesztett szőlőtőkét is, melyeknek ágazata kis sétányomat képezi. — Ez kedvencz helyem. — Menj végig e kövezeten : ez egy lépcsőzet, melynek én vagyok építőmestere. — Támaszkodjál a falazathoz. K. Gyönyörű magány, s mint jól van készítve egy elvonuló elmélkedéseire. B. De fölöttébb kedvelem is ám! — Látom innen a vidéket, és a munkásokat a földeken, és látom mindazt, mi a mezőn történik, és engem ki sem lát. — K. Csudálom, mennyire csendes, és magányos ez elkülönzött hely. — Az ember városban van, és pusztaságban hinné magát. B. A magányosság nem mindig erdők, és szíriek közepett tanyáz. — A szerencsétlen mindenütt magányosan van. K. Mi sors hozott e magányba ? — Hazád e vidék? B. Én tengermelléken születtem az oneilli herezegségben, s itt csak tizenöt éve hogy lakom. — Mi történetemet illeti : az nem egyéb, mint hosszú és egyenszerű nyomorúság. K. Mindig egyedül éltél? B. Szülőimet gyermekkoromban vesztem el, és sohasem ismerém; nővérem ki nekem fenmaradt, két év előtt halt meg. — Barátom sohasem volt. K. Szerencsétlen! B. Mind ezt Isten akarata! K. Kérlek mi neved ? B. Oh az én nevem borzasztó! ,Bélpoklosnak‘ hínak! A világ előtt ismeretlen a név, melyet családomtól öröklék, s melylyel a vallás születésem napján ajándékozott meg. — Bélpoklos vagyok : im egyedüli czímem, melyet az emberek kegyének köszönhetek. — Bár örökre ne tudnák — ki vagyok! — K. Nővéred, kit elvesztél, veled lakott? B. Velem lakott öt évig ugyan e lakban, hol engem látsz, ki oly boldogtalan lévén, mint enmagam — szenvedéseimben osztozott, és én iparkodám enyhitni övéit. K. Mik lehetnek jelenleg foglalkodásaid ez annyira mély magányban? B. Egy olyan — mint én vagyok — magános foglalkodásainak részletes elbeszélése igen egyhangú volna a világ embere előtt, ki boldogságát a társalmi élet tevékenységében leli. K. Oh! te kevéssé ismered e világot, mely engem sohasem boldogított. — Én sokszor önként vonulok magányba, és lehet, hogy eszméink között több hasonszerűség létezik, mint gondolod; mind- azáltal megvallom, hogy az örökös magányosságtól irtózom : alig képzelhetem magamnak. K. „Ki czelláját szereti : fölleli a békét.“ — Krisztus utánzása megtanít rá bennünket. — Kezdem tapasztalni e vigasztaló szavak igazságát. — A magányosság érzetét is megédesíti a munka. — A munkás ember sohasem lehet egészen boD dogtalan, és ennek tanúsága én vagyok. — A kellemes évszakban , kertem és virágágyam művelése eléggé elfoglal; télen kosarakat és gyékényeket fonok; iparkodom magamat öltönyökkel látni el; enmagam készítem mindennapi eledelemet azon élelemszerből, melyet a kórháztól kapok, és az ima betölti az órákat melyeket a munka hátrahagyott. — Végre az év le forog, és midőn elmúlt : felettébb rövidnek tűnik elő. K. Egy évszázad gyanánt kellene elődbe tűnnie. — (Folytatása követ.) (Franciiából.) MUK1TS EKNÓ GYÖNGÉDSÉG. Egyik az emberi kedély legszebb tulajdonainak — mondanánk erényeinek — a gyöngédség. Csak az, a ki gyöngédtelen emberekkel gyakran társalogni, vagy épen egy födél alatt élni kénytelen, tudja minő kinossá tehetik ezek a napnak minden óráját, a nélkül hogy csak sejtelmével bírnának a gyötrelemnek , melyet folytonosan okoznak. — Ellenben minő jól, minő nyugodtan érezzük magunkat gyöngéd ember társaságában! Nem kell attól tartanunk, hogy kis gyöngcségeink napfényre hozatnak, titkos sebeink kiméletlenűl érintetnek, lelkünk legszebb, legszentebb érzései nevetségessé tétetnek; szóval biztosak vagyunk, hogy semmi kellemetlent, semmi fájdalmast, legalább készakarva, nem fognak reánk mérni.
