Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
118 E pillanatban két hófehér ajak nyílt szóra , s törte meg a szédítő csendet, félelem- gerjesztő susogásával. „Szédülök!“ A nyögést senkisem hallá. Cornélia még szorosabbra vonta takaróját, de a fagyasztó hideget, mely testén át- borzongott, nem nyomhatá el többé. — A férfiak foglalkozásaikba voltak merülve, miket ö nem értett, s csak a deli külsejű ifjúról rémlett olykor előtte, mintha a nagyszerű űrbe egy-egy méltóságos pillantást vetne, s játszanék a veszélylyel, mely ezer alakban fenyegeti. Az öregnyugodt arczán a megindulásnak semmi jelét nem lehetett észrevenni. Hosszú hosszú szünet után, mintegy magához térve, a hölgyre veté szemét, ki meredt, örült szemekkel bámult reá. — Ajkain egy csepp vér volt. „Kálmán! — kiáltott oly erősen, a mint csak birt. — Az Istenért, le kell szállnunk! A lady roszul van!“ Az öreg, odahagyva műszereit, villámló szemekkel, — feldúlt arczczal tekintett a hölgyre. „Megmondtam előre, Richard! — orditá haragtól reszkető hangon. — A nő nem képes az ég nyomását elviselni. — A vállalat, mely annyi áldozatba került, most bevége- zetlen marad. A legszebb ut, mely életemben először biztatott kedvező sikerrel, el van örökre veszve. Le kell mennünk, világos , e nő meghal itt különben. Nyisd ki a csapokat!“ E szavak után csöndesen leült, megfo- gózott egy kötélben, s köpenyét maga körül csavarintá. Az ifjú sietve rántott meg egy zöld selyemzsineget, melyre a „Kondor“ mint egy óriási saskeselyü zuhant a légben száz öl mélységre alá. Azután meglassítván esését, csöndesen ereszkedett lejebb és lejebb. Az elájult Cornélia, a lord karjai közt pihent. (Vége következik.) (STIFTER után németből.) EMLÉKEZEL-E MÉG ____ E mlékezel-e még ? oh én emlékezem! Gyermekkorunk néhány édes óráira. A midőn oly híven gondoltunk a kis kert Illatárba fürdő szép violáira . . . Én öntözém őket te pedig leültél, Hol játszani szoktunk, a diófa mellé; S mire észrevettem, a legszebb bokrétám, Mit neked hagyék ott, szakasztottad ketté. Emlékezel-e még? oh én emlékezem Midőn sok időre újra találkozónk És a falu szélén a kis patak hidján Régi barátunk a hold mosolygott reánk . . . Milyen nagy örömmel mondád el hogy tegnap Menyasszonyá lettél, — s szemeid úgy égtek . . . És én nekem úgy fájt az a gondolat hogy Téged szeretni már, ezután csak vétek. Emlékezel-e még? oh én emlékezem. Midőn kijártunk a közeli erdőre, . . . Én a csalogányok dalára figyeltem Vájjon ad-e nekem reményt a jövőre, De a dal oly bús volt! . . . s midőn visszatérve Csodás szépségedről beszélgetni kezdék, Elkaczagád magad, s elcsalának tőlem Az ép arra szálló tarka szárnyú lepkék. Emlékezel-e még ? bár én felejthetném! Midőn utoljára mint nőt találtalak . . . Ott jártál a kertben violáid között, Nevét magyarázván szőke kis fiadnak Felém futottál és ragyogó szemed ^ Nem az a boldogság fénylett » S most kétszerte jobban fáj Azt kit úgy szerettem, * AZ AOSTAI RÉMTORONY LAKÓJA Aosta város délrésze majdcsaknem elhagyatott, s úgy látszik, hogy sohasem volt igen lakva emberektől. — Az ott látható szántóföldek és mezők részint a rómaiak által bekeblezésül húzott régi sánczokkal, és részint kerti falakkal végződnek. — Ezen ma met ébreszthet az utaz közelében romjai szemlélh melyben — ha hitelt adun nak — gróf René de Ch?1
