Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
115 három embernek élete, kiket a pillanatban leszórhat, oly természetesen, mint a hogy a felhő egy-egy harmatcseppet levet. Cornélia , szegény elámitott gyermek ! ójon meg Isten! A csövet félre kellett tennem, irtóztató volt látnom, hogy sehol egy fonalat föl nem fedezhetek , mely a hajót a léggolyóval összekötné. Ha másik gyanúm is igy valósul, akkor Isten veled szív! a legszebb, legnemesebb, legkönnyelmübb nőt ismerted és szeretted ! A csövet újra kezembe vettem, de a golyót nem láthattam többé, hihetőleg e szétvált felhők egyike rejté el szemem elől. — Vártain, keresgéltem soká, de hasztalan! nem leltem semmit többé. A lehangoltság és aggodalom hányatásai közt tevém el csövemet, s bámultam az üres levegőbe, mig ismét egy második, de immár fényes golyó emelkedett föl előttem, mely sugaras világát ablakaimon, a roppant városon, s a végtelen, derülő égen messzire elhinté. — II. Az ifjú, kinek naplójából e sorokat szőrül szóra átvettük, festész volt. Még nem volt 22 éves, de külseje után alig látszott 18 évesnek. Kedves megnyerő arczát, sürü szőke haj környezé, melyet gyermekek módjára most is fürtökben hordozott, a fiatal bajusz és szakádra igen nagy gondot fordított, s a mely gyermekies makacssággal foglalt helyet ajkán, — nyugalmat kifejező magas homloka alatt, sötétkék ábrándos szempár, oly képet adott, melyen lehetlen vala a gyermekded ártatlanságot föl nem ismerni. Az erdős táj magányából, melyben nevelkedett , a kisdedvölgy egész tiszta szívjóságát, s korához képest lehető nagy ismeretet hozott magával a nagy, romlott városba. — így ült amaz ő előtte oly nevezetes éj után, melyről fenebb lön említés téve, padlásszobájában. — A szobácskát lassanként megvilágítá a hajnal derengő fénye, melyben az ifjú által elfoglalt ó divatu magas karszék számtalan apró rézszögecskéi csillogva tündököltek. Az ifjú festész kezei ölében nyugodtak, s szemei az állvány üres vásznát nézték folytonosan, de nem képekről gondolkozott, hanem e mély, ábrándos láng a szivében fellobbanó édes bús szenvedély kezdetét áruiá el; — a beiratlan papírlapon a nagy város nevének kezdő betűi, s az alattok levő czim arra mutattak, hogy ezúttal üdvvel és nyugtalansággal teljes élet kezdődik az ő számára, távol gyermekségének boldog szigetétől. A szerelem szép angyal, de gyakran a halál szép angyala, a hivő és megcsalt szívnek! Szállásadónőjének kandúrja, s egyszer- mind az ö éji társa, a hamvas czicza, a széles ablak párkányzaton feküdt, s a reggeli nap sugaraitól nem háboríttatva aludt. Közel az ablakhoz, egy megkezdett s cherubot ábrázoló rajzra távcsője volt fektetve. Alant az utczákon a nagy város zsibongása hangzott már , mely a mai nap éhsége és dús lakomája fölötti gondokból származott. A mig a művész igy ült alacsony padlásszobájában , melyet az ég végre egészen megtöltött a nap aranysugaraival, máshol más jelenet adta magát elő. Fen, magasan a levegő határtalan pusztaságában szállt a léggolyó, s vitte a kisded csolnakot, s benne a merész embereket nyugat felé, a mérhetetlen légoczeánon. A halálos csendet, mely őket körülvette, néha-néha törte csak meg a kiduzzadt tafota halk roppanása, a mint a szellő mellette elsietett, vagy egy sóhaj, mely a csolnakban levők kebléből önkénytelen feltörte magát. Három ember ült, állig betakarózva, kettős zöld fátyollal arczaikon, az ingó csónakban. Az egyiken szelíd női arcz elmosódott körvonalait, nagy, lelkes és mégis bátortalan szemeket lehetett fölismerni, —mi a virrasztó ifjú második gyanúját is megerősíteni látszott. — De a merész Corneliát nem lehetett most a hölgyben fölismerni, ki római névrokonával magasztos diadalt akart nemének gyöngesége fölött kivíni, ki kísérletet tesz most, ha nem lehetne-e az elnyomottak lánczát valahára kettétörni, s példával mutatja meg, menynyire képes egy gyenge nő , anélkül, hogy erényéből , nöiségéböl valamit veszítene, túlemelkedni a gátló határokon, miket az erősebb férfi évezredek óta vont körűié. Ö nem volt többé az, a mi csak félóra előtt, mert minden más alakban tűnt fel előtte, mint a hogy előre képzelte magának.
