Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

636 Amerikában is járt s mindig a tengerről beszél. „Itt van minden újságom, Misa. Fa­lun keveset hallani. Csókollak lelkem­ben. Fogadd anyai áldásomat. Isten tartson meg jó kedvben, egészségben. Vigyázz, meg ne hütsd magad. Imád­kozzál istennek, és ne feledd öreg nagy­anyádat Szwerbin Nasztásziát.“ — De miért mondta nekem a grófné — gondolá Leonin — hogy szánjam a főrangú nőket, ha majd előkelő társaságban forgok? Hát csakugyan foroghatok ott ? No bizony, mért ne? Takaros fiú volnék, tánczom tűr­hető. Ügyetlen sem vagyok a társalgásban; Armidinéknál mindig hínak a mazurká- ban ... no s, hátha igazán megtetszettem volna a grófnénak? . . . Pompás volna! Bez­zeg irigyelhetné valamennyi gárdabeli pi- perköcz s párisi frakkos uracs, a kik most úgy édelegnek a grófné körül ... És én, a szegény, mellőzött tisztecske, én az első lé­péssel feljebb állnék, mint ők valameny- nyien . . . Csak Setinow-ot kell fölkérnem, ö majd bevezet a legjobb házakhoz. . . s ott összejövök a grófnéval. Ily édes gondolatok közt lefekütt, de so­káig nem jött álom a szemére. Nem vala még oly romlott, vagy oly ra­vasz, hogy a női kegyet önön emlelkedésére lett volna használni szándoka. Mi öt a gróf­néhoz vonzotta, mindenek fölött ennek szép­sége volt, melyhez fogható nem vala áb­rándképei közt. Szeme lángragyujtá szivét, halk, zöngelmes hangja fölizgatá képzelő­dését. Ifjú vala, szerelmes . . . Vágyai egén már-már lemenőben volt egy halvány csillag, Armidin kisasszony, s méltóságosan kelt a fényes nap, az igéző grófné : uj ismeretlen fény ragyogta be öt. Egyszerre most e napból mélyen, mélyen hatott szivébe egy szikra. Ah! a becsvágy szikrája volt ez. Bármint sajnálom hősem gyengéit bevallani — a valót nem szabad elpalástolnom. Én nem tudom, miért szövő­dött egybe szerelmes zászlótartónk lelké­ben a grófné képével az előmenetel, a ki­tüntetések kecsegtető gondolatja. Talán azért, hogy már szunnyadó félben vala — elég a hozzá, úgy tetszett neki, mintha a grófné rámosolygana, mintha ö erre szere­lemmel függesztené szemeit, hozzá hajolna csöndesen; a grófné meg oly szép, oly di­cső, oly igéző volna most is, oly édesen mo- solygana rá, őrá, ki már szárnysegéd, majd ezredes, kereszt a mellén, — aztán tábor­nok, altábornagy, segédtábornagy, kormány­zó tábornagy, miniszter . . . S az elalvás perczében méltóságosan bo­rult vállára a Sz.-András szalagja. Hiába ránczigálta aztán Timofej a lábát, s orditá fülébe, hogy hét óra, ideje fölkelni, s menni gyakorlásra. Álmosan rúgta el Ti- mofejt magától, s uj méltósága érzetében hosszú, mély álomba hanyatlott. Az ébredés bezzeg nem lön kellemes. . . Egy ordonnance az ezredtől e parancsot hozá neki : „Leonin zászlótartó tüstint je­lenti magát az ezredi irodában, hivatalos közlemény hallása végett.“ A közlemény a lehető legkurtább volt. Főnöke maga elé sem bocsátá a bűnöst, hanem fogságba kül- dé három napra. Mily unalmas a fogház! Puszta falak, elült borszékek — a szögletben porczogó egér — a mellék szobában durván sózott katona-élcz — a napi életrend megakadva, s künn az ablak alatt sürgő életzaj bosz- szantja az embert. Leonin neki szomorodott. Este felé csön­desen elszunyadt, egy nyitott könyvre bo­rúivá . . . Egyszerre hangos kaczaj ébreszté föl. Setinow, övesen, tarsolyosan, mint fen- szolgáló tiszt, vezeté be Szafjewet. Nevet­tek. Szafjewet már ismerjük; Setinow-val tüstént megismerkedtetem önöket. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom