Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 5-ös doboz
És jó'nek ezernyi csapatba keletrül Vándor madarak, csupa fényre sovárak, Fáradt madarak s neki kába-vakon, Neki mind csapatostul a fáklyavilágnak ! S megroppan a szárny, belerendül az agyba, Csontot tör a vas rostélya, fala, Falat áll az üveg: láthatlan igazság, Kábulva zuhan le kelet madara. Hány szárny szegik ott, remegő bizodalmú, Hány szem borul el, ki a napba tekint, Nem látja a sírt, csak a fényt, csak a fényt! S nyugat új kikötője — csak elnyeli mind ... Miféle madárfaj e nép, kik a fényért így tudnak epedni — se fény a haláluk ? Évszázakon át ha gyülemlik ilyen szomj!... Fény szobra, Szabadság ! — Ismersz-e reájuk ? ... Jaj hány kicsi fészek elárvul e fényért S örökre üres marad ott Keleten, Bús vándora vissza se tér a Tiszához : Elnyelte a fényes, erős Idegen. Fáradt Tiszapart, kicsi sárfalu fészkek, Mért adtok a szívbe ti nyugtalan álmot ? Komló Kelet! oh hogy a lelked örökre Fényt inni, nyugatba merülni sóvárgott! ... S csak jönnek, ömölnek a vándorok egyre, Új áldozat, új vér hull melegen. ... Áll fönnen a fényragyogásban a Bálvány S tűnődve tekint el az ős vizeken ... Bodor Aladár. 44. szám. 1908. 55. évfolyam. A FEKETE VÁROS. REGÉNY. (Folytatás.) Irta MIKSZÁTH KÁLMÁN. MÁSODIK FEJEZET. (A gyanú.) A Gondviselés körültekintő ereje bizonyára felismerhető a legapróbb dolgokban, most is úgy intézkedett, hogy Görgey Jánosné Jánoki Máriának ugyanakkor szülessék egy kis leánykája, ki a Borbála nevet kapta és most volt hathetes. A derék úrasszony, minthogy elég teje volt, elhatározta, hogy magával viszi ezt a másik babát is és azt is ő fogja szoptatni. Iszen csak nem hagyhatja itt anyátlanúl, cselédre bízva. Az akkori emberek még tudatlanok voltak, el se hitték, hogy a paraszt dajka fehértejétől kék vér képződjék az úri csemetében, így aztán, mihelyt egy kicsit beszélni lehetett Pál sógorral, megegyeztek ebben s a csecsemő elkerült a toporczi kastélyba. Még meg se látogathatta a búskomor apa, a ki hetekig jóformán nem volt észnél s a kit váltig ijesztgetett Marjákné, hogy a kis leánykának aligha lesz elegendő tápláléka, mikor híre jött, hogy a Jánosék leánykája, Birike, meghalt. Minthogy késői gyerek volt, amolyan vakarcsféle (Jánoséknak már felnőtt gyerekeik voltak), nem sokba vette az atyafiság a halálesetet. Hiszen az ilyen gyerek még senki. Idegen, ismeretlen. Úgy megy el, hogy itt se volt. Nem nagy teketóriát csináltak belőle a rokonok s mivel hófuvásos téli idő volt, nem is igen mentek el a temetésre, tekintve a rósz utakat. Egész csendben, noha nyilván mélységes fájdalommal kisérték a szülők kis halottjukat a családi kriptába. Igazán nem történt semmi különös, de mikor aztán pünkösd táján látogatást tett Pál úr Toporczon (csodálatos, már nevetni is tudott a gyermek), sok mindenféle benyomást szedett össze. Kereste a fejletlen arczocskában a Karolina édes vonásait és nem találta. Órákig nézte ebből a szempontból. Szép, kedves volt a gyermek, de mégsem az. Oh, nem az. Néha valami olyasforma csillant meg a szemecskéjében, mintha a Karolina őzike-nézéséből volna, de ez hamar kialudt, talán csak képzelődés volt. A piczike kövér volt, mint a hogy az angyalokat festik a katlio- likus templomokban, amorettek játszottak ajkai körül s mikor János urat meglátta, elkezdett a karjaival repesni, mintha szárnyakat emelgetne, hozzá kéredzkedett, mikor ellenben az apja karjára tette a sógorasszony, sírásra fakadt: félt tőle. Hát hol van itt a gyermeki ösztön? Különös nyugtalanság fogta el, melynek alig biít nevet adni. Zúgott a feje s mint a varjúk a ködben, ide-oda kóvályogtak a gondolatai. Összevonta a szemöldjeit, mikor János föl-fölkapta bölcsőjéből a kunkogó gyereket s elkezdte hajsókálni s mindenféle gyermeki szavakkal engesztelni, míg csak ki nem csikarta a napfényes mosolygását. Csodálatos, hogy nem resteli, deresedő hajjal, a patvaristák szemelát- tára, a kik nyilván gúnyolódnak a háta mögött: «Nini ni, megbolondult az alispán, beállott pesztonkának.» S ha még a maga gyermeke volna, — szőtte tovább képzelete tarka vásznát, úgy, mintha a patvaristák gáncsolásait szőné, de ez á gondolat annyira az övé volt, hogy e körül szállongtak, mint alkalmatlan legyek, sokfelé járó elméjének összes villanásai. Miért szereti János annyira ezt a gyereket? Hát természetes az ? Egy idegen gyereket ? Egy komoly alispán? (Ebben az időszakban ugyanis még Görgey János volt az alispán.) Aztán a sógorné is imádja. A maguk elhalt leánykáját pedig nem is emlegetik. Meghalt, hát nincs, föl se veszik. Pál úr egy párszor szóba hozta, de alig borúit el a homlokuk. Olyanformán veszik, mint a mely házban egy kanári pusztult el. János valami olyast mondott, hogy a ki még nem érintette lábacskájával a földet, az még nem élt, az még az égben volt és hát a kis Biliké a pólyákban halt meg — még nem volt karonülő. Hja, a karonülő, az már más; az már kisasszony. Ugy-e, kis mákom, te már kisasszony vagy, no, nevess hát egy kicsit az apádra is. De Bózsika bizony nem nevetett, visszahajolt morczosan a János feje mögé; nem is csoda, a vadember akkor kezdett vadember lenni, arcza sötét volt és fanyar, a külseje teljesen elhanyagolva, szakálla kuszáit, haja belógott az arczába, — nemcsak a gyerekek ijedhettek meg tőle, hanem a mindkét nembeli felnőttek is. György úrfi, egy tiz éves, csinos, kamasz késmárki diák, szintén hazaszaladt a pünkösdi ünnepekre. Pál úr előfogta, mint- alkalmatos matériát az észleleteihez, s messziről környékezte meg. — Hallod-e, nebuló, hát pünkösdkor is kaptok vakácziót? Szeretném én tudni, mikor tanultok. úgy látom, te is csak olyan diák vagy, mint Sváby Pista, hogy arra is hazakéredzke- dik a professzoroktól, ha az anyja libát ölt. — Én olyan diák vagyok, Pali bácsi, a ki nem szokott kérni semmit, még vakácziót sem. — Hm, látom, Görgey vagy. Mi akarsz lenni ? Katona, ■— felelte György úrfi kevélyen. — Úgy, de a katonának engedelmeskedni kell, atyámfia. Hiszen épen az. Engedelmeskedni tudok, de kérni nem. Akkor jövök haza, a mikor meg van engedve.- Olló, barátja az erénynek, hányszor voltál itthon az idén? — Karácsonykor, husvétkor és most.- Hát mikor a kis húgod meghalt? Akkor nem voltam. ____VASÁRNAPI ÚJSÁGÉ_____ — És miért ?- Mert nem tudtam, hogy meghalt.- Micsoda? Neked meg se írták?, — Nem. — Hát mikor, kitől tudtad meg? — Apám mondta egyszer később, mikor Késmárkon megátogatott. — És nagyon busult az apád, szomorú volt az arcza? — Meglehet.-—- Hogy-hogy, hát nem láttad? — Nem néztem az arczára. És te nagyon sajnáltad a hugocskádat? György úrfi elgondolkozott, hogy mintegy magából kihúzza előbb az igazságot, mert arra ki volt nevelve szigorúan, hogy hazug szót soha ki ne ejtsen. — Nem ismertem, — felelte végre teljes határozottsággal. —- De hiszen látnod kellett őt karácsonykor. — Iszen láttam, de . . . — Ennélfogva tudod, milyen volt . . . Erhlé- kezz csak vissza, no, erőltesd meg az eszedet, •— ösztökélte Görgey Pál. — Hát semilyen. — Micsoda beszéd az ? — pattant rá a nagybácsi. — Úgy értem, Pali bácsi, hogy a kis gyerekek nem olyanok, mint a kis macskák, a kik mindjárt tarkák, feketék vagy hamúszinűk és meg lehet ismerni, hogy ki melyik. A lányokat én csak akkor tudom megkülönböztetni, ha már szoknya van rajtuk. — Eredj, te ásinus. Azt akarod ügy-e mondani, hogy Borbála épen olyan volt, mint Rozália ? No, ha ez így állna, miről ismerte volna anyád, hogy melyik az övé? — Hja, ő neki könnyű, mert ő tudta, milyen pántükájú főkötőt adott az egyikre, meg a másikra. Görgey Pált ki nem elégítette ez az együgyű beszélgetés, de némileg felizgatta és mikor harmadnap összecsókolta leánykáját, ki édes szu- szogással aludt a bölcsőjében, s elbúcsúzván testvérétől és sógornéjától, megindult szürke négyesen Görgő felé, elgondolta azt a megható gyöngédséget, azt a jóságot, melylyel iránta viseltettek, csupa vidám beszéddel szórakoztatván őt, elkerülésével minden olyan vonatkozásnak, a mi csak távolról érinthetné lelkének sebeit, kialakult benne egy fájdalmas gyanú, mely észrevétlenül gyűlt már benne és most egyszerre életre pattant, hogy hátha az az ő Rozáliája voltaképen az ő Borbálájuk és Rozália meghalt. • Ah, Istenem ! Hát lehetséges-e ez ? Fölszisz- szent, de azért keresni kezdte, hogy lehetséges-e. Nos, mért ne volna lehetséges? János a legnemesebb lelkű ember és a legpéldásabb testvér a világon. Hiszen az idegenekhez is jóságos, úgy nevezi a vidék: «Patronus és pater lutheranorum.» Puha szive fönséges dolgokat sugall neki. És Mari méltó társa. A nemes poézis megtestesülése. Több egy asszonynál. Mari egy szent. No már most mondjuk, hogy Rozália meghalt, tegyük fel, -— okoskodott Pál úr magában, — Jánosék kétségbeestek, hogy velem mi lesz, ez a csapás okvetlenül a tébolyba kerget. S a mint erről tanakodnának, miképen értesítsenek róla, elgondolván a következményeket, Marinak vagy Jánosnak egy mentő- gondolata támadt s közölte a másikkal, körülbelül ezeket szólva: «Tudod-e, fiam, mit gondoltam, a gyermek meghalt, de Pált kímélni kellene. Ez a kis lélek elköltözött az anyjához, de a Pál lelke, ha most megtudja, úgy költözik _______________________________S8S_
