Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
I I I Pékár sisjíásos, pitykepompás márciusi háborgása Pékár Gyuláról a mult héten megírtuk, iiogy dísz magyarba akarja öltöztetni a esődnadrágu „kétrábw állatokat“. Egy hétre rá, pontosan március Idusán Pékár saját búsongó és lángoló magyar lelkét öltöztette díszmagyarba és.a..Petőfi Társaság ünnepi . ülésén „Nemzeti értékeink megvédése‘i címén és ürügyén dörgedelmes támadást- intézett az. „anyagi) vagyis gazdasági nemzetet asztrális testként éltető „szellemi nemzet“ külső, de főleg belső ellenségei ellen. Az még csak rendben van, ha Pékár megvédi a nemzet értékeit, elvégre, ez a nemzet valósággal túlhalmozta öt az értéknek legalább is látszatát keltő dísszel és méltósággal. Sokkal figyelemreméltóbb a védelem —. jelen esetben a támadás — sajátos, pe- kári módja, a reakciós türelmetlenségnek az a márciusi heve, amellyel a kegyelmes elnök nekiront a társasági üvegház koronát falain kivid tenyésző magyar iroda- iomnak, de különösen beszédének’ sújtó- sós, piti/kepompás, vírnghimes nyelvezete, amellyel már a Petőfi Társaságon kivid csak múlt századbeli folyóiratokban és nemes buzgalmu önképzőkörökben találkozhatunk. Elrettentő például bemutatjuk olvasóinknak e nevezetes beszédnek főleg ama részeit, amelyeket a napisajtó nem ismertetett. Azokat a részeket pedig, ahol a virágos nyelvű Pékár óvatos virágnyelvén ereszti fullánkjait a ,.múzsaberek önösen tülekedő kontár kertészeibe“, lefordítjuk közérthető magyar nyelvre. Mindjárt a beszéd elején frappáns jellemzést ad a két zseniről. Petőfiről és Jókairól, akiknek lánglelkéből született életre a Kisfaludy Társaság „ifjabb nővére“ a Petőfi Társaság. „Petőfire J.9 előtt, Jókaira A9 után van szüksége a nemzetnek. Petőfi vérrózsákat tép le fcrfikebléröl, Jókai majd a szivéből nőtt, czereyy éjszakai mesefa ezerszínii virágait fogja nemzetére ontani. Ez hivatásuk, így egészítik ki ők ketten egymást.“ E bombasztikus érzelgés után, amelyet a néhai Hölgyfutár is papírkosárba dobott volna, nagyon okosan kiadja önmagának a jelszót, hogy ,.félre az érzelgősséggel“ és a magyar nyelv és irodalom „vérró- zsás" fegyverzetében zordonan fellép a „hazánkra fepekedő veszedelmek“ ellen. Ebből a fellépésből fakad a pe kari dísz- magyar nyelv egy pompázó virága, amelyet ezennel felajánlunk honunk szebbkeblű hölgyeinek. „A XX. század most ránk szakadó neobarbarizmusa — mondta szóról szóra Pékár — fényes nappal röhögve igyekszik lelopni nemzeti fajsúlyúnk szellemi kincseit a történet múzsájának mérlegelő serpenyőjéről“. E virághoz rövid használati utasítást is mellékelünk: kebelre lehet tűzni, mert hatásosan rikoltanak, sőt röhögnek a színei, nem kell lepréselni, mert úgyis hervadhatatlan, hiábavaló szagolgatni, mert úgysincs illata. Aki e használati utasítás után sürgősen a virágárus lányhoz szalad egy csokor hervadó ibolyáért; az ne ránk vessen. Igazán nem a mi hibánk, ha Pékárnak sem ebből a beszédéből, sem egész oeuvre-jéböi nem tudunk kiszakítani egy ibolyaillatu' mondatot . a márciusi Petőfi szellemével“'. Aki nem tartozik az „ifjabb nővér“, esetleg az „idősebb húg“ (Kisfaludy Társaság) kebelébe, az nemzetközi, vagy közönyös. Ilyenek például, hogy csak néhány nevet említsünk, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Ignotus, Kodolányi János, Illyés Gyula, Erdélyi József, akik részint közönyük, részint átkos nemzetköziségük folytán nem lángolnak- és nem vállalnak közösséget a márciusi Petőfi szellemével. Ez ugyanis a Petőfi Társaság kizárólagos privilégiuma. Ciniere is valószínűleg mű- virágos zöld mezőt ábrázol, amelyben térdig érő szakállal, reszkető végtagokkal áll a társaság közrefogva a márciusi Petőfi szellemét, aki ebben a vénség unalmával és reakcióval telített fojtogató légkörben bizonyára csak azért nem fullad meg, mert jősorsa és Istene egyszer már „nem ily halált“ adott neki . .. A továbbiakban virágnyelvre fordítja a szót, a kontárság koráról beszél és maró gúnnyal rohan ki a „muzsaberek hivatott kertészei közt önösen tülekedő kontárok“ ellen. Első pillanatban azt hinné az ember, hogy Pékárban feltámadt az önkritika s a Petőfi Társaságban dúsan burjánzó kontárszellemet ostorozza. Persze ilyesmiről szó sincs. Ha tovább olvassuk a beszédet, nyomban látjuk, hogy az az országos, sőt világjelentőségű intézmény, amely a „kezdetlegesen kezdő vezető ma- gánkisérlcti bódéjává vált“, nem lehet más, mint a Nemzeti Színház. Pékár tehát vén csáklyás létére a reformkorszak eb leni lázongását c körszak egyetlen megfiatalított intézményére, a Nemzeti Színházra vetíti ki. Mentségéül szolgáljon, hogy önzetlenül teszi ezt és nem a visz- szautasított szerző sértettségével kiáltja, hogy „legyen vége már egyszer a felelőtlenül kísérletező kontárok c groteszk korának.“ Mert valljuk be: Pékár még mindig van olyan potentát, hogy előadássá darabját a Nemzetiben, aztán meg — ami igaz, az igaz — ő is tud olyan darabot írni, mint mondjuk a Kristóf Katica .., Pékár végül megvédi nemzeti érté* keinket Szerb Antal irodalomtörténetétől és Szekfií Gyulától — akiket persze nem nevez meg -— majd stílusosan így fejezi be dörgedelmes ünnepi beszédét: „Sötét a magyar cg felettünk, világvihar örvénylik március Idusa körül, de mi azért a poklok kapuja ellenére is bizunk a látnok Petőfi örökké időszerű szavában, hogy „erős istenség őrzi gondosan a magyar nemzetet.“ Nekünk e hatásos befejezésből a „poklok kapuja“ tetszik a legjobban. Ezt a nevezetes kaput Kossuth óta annyiszor emlegették már népgyülé- seken, ipartestületi és tüzoltóegyleti közgyűléseken és más ünnepélyes alkalmakkor, hogy egyenesen rossz néven vettük volna, ha Pékár úgyis mint irodalmi elnök s úgyis mint a muzsaberek hivatott kertésze nem ennek a viharedzett kapunak a didalívét vonja tüzes márciusi beszéde fölé. Vér Andor ) Távol áll tőlünk a mindenáron való gáncsoskodás, ezért nyomban kijelentjük, hogy helyeseljük azt a nemes haragot, amellyel Pékár megbélyegzi. „a szellemi hazy kirablására, nemzeti értékeink aranyfajsulyának az ellopására irányuló mcr'ejiylcthadjáratot.“ (Ámbár az araay- iajsuly elvont fogalom, amelyet bajosan lehat ellopni.) Tényleg felháborító, hogy világraszóló nagyja; nkat, „el akarják csenni tőlünk“ az ellenségeink S Mátyás királyt- a románok, Rákóczit, Madáchot, Mikszáthot a.csehszlovákok, Semmelweist, Dürert, Munkácsyt, kadruszt, Lisztet a németek, Zrínyit és Petőfit, a délszlávok szeretnék magukévá hamisítani. (Hál- istennek Pekárt meghagyják nekünk a csehszlovákok, nyilván azért, mert ö nem arany(rrjsuly.) De ha felháborodunk ezen a „merénylethadjáraton“, akkor mit szóljunk Pékárnak ahhoz az önkényes eljárásához, amellyel az Akadémia volt elnökéi is túllicitálva nem két, de három | táborra szakítja a-magyar irodalmat? Az ő, már mint a Pekárék „lángoló magyar táborával“ szemben áll az internationa- lista-lábor, afliély „büntetlenül él, virág! zik. sőt hódít“.' (Ügyészség, gyorsan vádiratot ellenük!) s e kettő között a „közö- nyösek íriagy tábora, amely óvatos Tesi- puskások módjára lapulva várja a konjunktúra billenésct.“ Hogy kikből áll ez az utóbbi-két tábor, azt ,peut árulja el a| óvatos Pékár, de sejteti. A lángoló magyar tábor a Petőfi Társaság, amely Pékár szerint „egymagában van, egyedül
