Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1995. JANUÁR 7., SZOMBAT 7 Tarbay Ede Lehajtott fejjel Kicsap a kenyér illata a mély kemence melegével, szülőföld, dallam, nyely, haza kovásza mindent összeérlel. A csont-burokban mandula, keserűsége szájamon, szamártövistől fordul a bőrömbe izzó fájdalom. Lovak tiportak sírokat, kivágtak hangos nyelveket, követ kapott a gondolat, s a homlok Káin-bélyeget. Mikor teríti ránk az Úr az osztozókról köpenyét, mikor tekinti úgy, az út, vezeklés útja véget ért. Nem Ábrahámnak szólt a Hang, s kamasz-Izsák oltárra lépett, kezében kés, de nincs harag szívében. Lendül, és az élet... A kocsmagőzben fulladó fejekre tedd a két kezed, ne halld: ostorrá lett a szó, ne lásd: szöggé a képzelet. Galambosi László Hasítanám az ég falát Fények nélkül a robogást a télben soká hallani, árnyakkal telt a rács vasa. Rám nyithat-e még valaki? Akár a rab, ha álmodik, hasítanám az ég falát; sötétség ökle fejbe sújt. Uram, az út nem visz tovább! Pardi Anna Rembrandt tudta Rembrandt tudta még a nagy Dávid király is tékozló hét hárfa következetlen taszításától sírt olykor Rembrandt tudta minden arc örökké mázolódó vízfestmény s teteme szirénhangja szólítja az élőt vagy a polgári dölyf frusztrációja az Éjjeli Őrjárat tart valahonnan valahová nem csak a természetes lelki élet manifesztumaként Rembrandt tudta ha esténként a fia nem tér haza maga is előveszi homálydúlt poharát ki dúlásban vár dúlástól futót a dúlást gyógyítja talán ha a kromoszómáktól és fluidomoktól hajszolt térben fia helyett a hallgatag vásznat öleli át A lo, aki rálépett az emberre Ugyanis a közhiedelem szerint a ló sohasem lép rá az emberre. Hát dehogynem, kérem szépen. Merthogy Kovács Julikára rálép, a Tattersallban, direkt és szándékosan, Kelekótya, az az elrontott, elkényeztetett bestia, de nemcsak hogy rálép, töri a fejét, hogy harapni is kéne... És Julika sír, mert fáj a válla az eséstől, és fáj a combja a taposástól, és sír, főleg azért, mert csurom sár lett a szép új lovaglóruhája. Pedig az a ruha őrült sokba került... Mert Kovács Juli egyáltalán nem úri kisasszony, és azért lovagol, mert van egy kis gerincferdülése. És az edző elnáspángolja Kelekótyát, ordít is vele, és Kelekótya hátrálna, de fogják a zabláját, és rémülten forgatja a szemét, és ágaskodik, és még hülyébb lesz, mint azelőtt. Gyűlöli a gyerekeket. De nem lép rá Baradlay Richárdra, az isaszegi csatában, a Királyerdőnél, bárhogyan is erőlködik az a véreskezű vértes. Nem lép rá, átugrál fölötte. De nem azért, mert nem szeret puhára lépni, hanem azért, mert nem bántja a földön fekvő ellenfelet. Ilyen okos, és ilyen lovagias. A ló... A vértes fáradt, lusta kihúzni a kardját, és lusta leszúrni Richárdot. És kilőtte már a karabélyát, a pisztolyai meg átnedvesedtek. Legyint hát. — Schweinhund! — Megtörli a véres arcát a véres kezével. Magyar vér az, legyőzött ellenfelei vére. Tovanyargal. így menekül meg Baradlay Richárd. Miközben Palvicz Ottó meghal az isaszegi malomban. És az olvasó már tudja, és az író be is vallja, átverés volt az egész, nem is így történt. Hiszen mi győztünk Isaszegnél. Következik a valódi történet. Szász Endre D ecemberben már korán sötétedik. Az alkonyat akár a kék- papír. Világoskék az eleinte, aztán nagyhamar beszürkül, elpiszkolódik. Maga volt. A fiatalabb öregember karszéken ült a radiátor mellett. A maga csöndességi- be’ hosszan eltűnődött. Az élet gyors röptén, ostoba hívságán szeretett leginkább. „Csak annyi mint semmi — mire az ember észbekapna, volt-nincs!” A fiatalabb öregember ma nem borotválkozott meg. Hisz úgyse megy sehova, és hozzá sem jön senki. Hacsak nem a kis duci asszonyka, az esedékes villanyszámlával... aki bizony ma vagy holnap éppen aktuális. A fiatalabb öregember már egy idő óta azzal ámít- gatta magamagát, hogy — anyja elmondása szerint — ikertestvérénél öt perccel később született, és ez okból csakugyan ő volna fiatalabb. A fiatalabb öregember ikertestvére régóta nem él már. Sem az édesanyja, sem a felesége. Egyetlen fia van, de az is, ki tudja, hol futkos. Fél négykor már öreg este! Elsötétül a kékparpír- szín, odakintről a gangról összeragadt beszédfoszlány hallik. A két szomszédos banya vartyog. Még külön szerencse, nem érteni miket karattyolnak ösz- sze. Nyilván sületlenség. Most valaki direkt fölkapcsolta a liftajtó előtt száldróton a mennyezetről csüngő huszonötös körtét, így szánalmas fény pilácsodat a penészszagú dohosságban. A fiatalabb öregember a radiátorhoz húzódva üldögél. Elfelejt pislogni. Eszeget. Préselt töpörtyűt ebédel. Szinte fölösleges is mondani, nem dél van. Ebédelni „elfelejtett”. Most ő negyed négykor töpörtyűt csipeget. Fóliázott műanyag tálcáról. A langyosnál hidegebb radiátor mellett, otthon használatos viseltes rongyokban. Eltaposott cipő van a lábán, szakadt, rossz pulóver a nadrágkorc tájékán derekára kötve. Hogy az annyira érzékeny veséjét kicsit melegebben tartsa. „A kurr-va életbe!” A refelé kószál a világban? Mit kószál — csavarog! No és egyáltalán! Cseppet sincs kedvemre... csak száguldozik az a gyerek, mit gyerek? Maholnap már harmincéves, de csak nem komolyodik. Az autós tempóval még most Tarái Sándor A fiatalabb öregember fiatalabb öregember megtorpant. Egyszeriben leállt a rágással. Nyelvével roppant óvatosan körültapogatta, ugyan megvan-e még az a szemfog, ami éjszakánként olyan komiszul lüktetni, fájni, hasogatni képes. Jól van. Hál’istenek megvan, csak igen ráharaptam!” Ám a baj nem jár egyedül. Az előrecsomagolt töpörtyű avas volt. „Oda se neki! Majd úgy eszem a többit, minthogyha friss lenne, ízét-szagát nem muszáj annyira figyelni. Lehet másra is koncentrálni, persze...” * A fiatalabb öregember legény fiára gondol. „Ödön merre járhat? Mersem bír betelni... Ám az már bizonyosnak látszik, süket karácsony lesz ez az idei...” Karácsony? A fiatalabb öregember a radiátor előtt maga elé révedt. * „Hogy a karácsony közeleg, nem lelem a helyem. Járom a várost, mintha halaszthatatlan tennivalóm volna. Kicsit megörülök — annak, hogy havazik! Ha jól számolom, idén először esik hó. Járom az utcákat. A narancssárga villanyfüzérekkel dúsan teliaggatott Andrássy úton hozzám hasonló sok szegény őgye- leg. Leginkább ezek az emberek gondolják — mibe kerülhet ez a pazarló díszkivilágítás. Az nem is kérdéses, a számlát majd kikkel fizettetik meg az ünnep után...” Shop, shoping, shop! Ez a lényeg. Ünnepi bevásárlóutcák létesültek mindenfelé. Nem csak pont a Terézváros! A Liszt Ferenc téren napok óta bódésikátor húzódik, de a Deák téren, a Madách téren szintúgy. Karácsonyi fumérbódévá- ros épült úgyszólván pillanatok alatt. Tarka rongyok, kerámiák, ezüstös lametták zizegő füzére, hamburger, pizza, farmer, kürtőskalács, keménypornó videokazettán, olcsó műanyag jászlak, leértékelt műanyag jézuskák... „Hölgyek, urak tessék, tessék! Itt minden eladó, itt minden megvehető!” A tehetetlen emberforgatag önjáró. Bajt sejt, aki gondolkodik. Jobban jár, ki szájtátva őgyeleg... * Már előre beharangozott általános áremelés várható jövőre. Most „csöngött le” az általános vasutassztrájk, de tömeges elbocsátások, növekvő munkanélküliség, ez ami várható. „Kezelhetetlen” társadalmi feszültség adódhat, de már most szinte kitapintható, a kormánykoalíción belül leplezetlen a széthúzás... * A fiatalabb öregember csak ült a radiátor mellett. „Nekem így nem lesz már meghitt családi körben a megszokott mosoly, ajándék, ünneplés... mert nekem már nem lesz karácsonyfám, hisz magam leszek, mint az öreg ujjam. Ajándékot senkinek nem vettem, de privát szerencsém, a decemberi lakbért-villany- számlát a kis duci nőnek valahogy ki bírom fizetni. Különben is: senkim a világon! Karácsonykor tehát magam leszek, punktum!” * A fiatalabb öregember most megijedt. Összerezzent. Mint akire alaposan ráijeszt valaki. — Jól van no, megyek már! Éktelen vad csörömpöléssel észrevétette magát a telefon. — Halló, tessék! — Szia apa, hogymeg vagy, mi újság? / — Fiam, te vagy az? Én itten megvagyok... — Apa, hallod? Milánóból hívlak... a posta szétkapcsol, mire van szükséged!? — Halló?...Halló! Fiam, szólj már bele, itt vagy???