Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUAR 7„ SZOMBAT Gedai István Egy népbíró emlékének A szabadság Tiborca (Katona József nyomán, szorongattatva) Napjaink fel-fellángoló problémája az elmúlt évtizedek bűnöseinek megnevezése, felelősségre vonása. Mondják, hogy az ávósok, a pufajkások által néha halálra kínzott, a bírók és az őket irányítók által kivégeztetett, börtönbe zárt, internált, kitelepített mártírok százezreinek igazsága követeli ezt. Nem jóvátételként, mert a kivégzettek életét visszaadni nem lehet, mint ahogy nem lehet az életben maradottak tönkretett életét sem. Mások azt mondják, hogy hagyjuk már a múltat, hagyjuk végre, hogy mi volt azelőtt, mert így soha nem lesz vége a gyűlölködésnek, sohasem lesz jövőt építő megbékélés. De hol voltak a múltat feledtetni akarók 1945 és 1956 után? Akkor nem volt megbocsátás, nem volt megbékélés, csak kínvallatás, akasztás és börtön, s a felborult értékrend szerint nem a bűnösök számára. Azok a mártírok, akik ezt túlélték, a rendszerváltás után sem lihegtek vad bosz- szút. Eveken át nézték (és nézik!) az őket megkínzók és megalázók kiemelt nyugdíjat és számtalan más előnyt biztosító életét, és vártak (és várnak!), hogy a Ezt a kérdést számtalanszor feltettem utazásaim során. Hivatásomnak köszönhetően eljuthattam földkerekségünk számos országába. Alkalmi ismeretségeim során rólunk faggatóz- tam. Itt, a közelben, kontinensünk nyugati felén is, némi bizonytalanság után válaszoltak: „Ott van valahol keleten, valamikor a Szovjetunióhoz tartozott...” „A Balkánon van, egy biztos, hogy keleten.” Sokan úgy vélik, hogy hazánk fővárosa: Bukarest. Kanadában kezembe akadt egy reklámfüzet, Európa térképével, amiről egyszerűen letöröltek bennünket, mintha eltűntünk volna szomszédjaink présében. Akadnak olyanok is, akik úgy könyvelnek el mint „lovas nemzetet”,, hogy pusztáinkon lóhátról terelgetjük nyájainkat. Sajnos az árvalányhajas, karikásostoros, gémeskutas prospektusok — a bogrács alá valók — még mindig megteszik hatásukat. Ha hazánkról tőlünk minél távolabbra érdeklődöm, annál messzebbre helyeznek bennünket Európától. Számukra valamilyen keleti — balkáni — ázsiai nép vagyunk, no nem rossz értelemben, ahogy egyesek élnek ezzel a „megkülönböztetéssel”. Megjelenésünk is némi jogrend alapján igazsághirdetés lesz, hogy bírói ítélet mondja ki a bűnösök nevét, hogy ezek a bűnösök meg- vallják bűneiket, hogy legalább ennyire méltók lehessenek a megbocsátásra. Akkor megbékélhet pufajkás és szabadságharcos. Meg kell nevezni a bűnösöket, de meg kell nevezni, akik tiszteletet érdemlő emberek voltak az embertelenségben. Az üldözötteket mentők mindenkor az erkölcs oldalán, csúcsán álltak. Meg kell nevezni őket, mert más érdemet nem kaptak. Boros János népbíró volt 1956 után, amikor soha nem látott és hallott módon tombolt a vörös terror. Ekkor a magyar bírói kar tagjai választhattak: vagy vállalják a szovjet tankokkal uralomra juttatott hazaáruló kormány követelését, és a szabadságharcosokat sorra küldik az akasztófára és börtönökbe, vagy lemondanak bírói tisztükről. Sok bíró inkább a létbizonytalanságot választotta. Boros János vállalta a népbíró megalázó szerepét. ítéletei, tárgyalásai, módszerei azt sugallják, hogy tudatosan mártírfeladatot vállalt, amikor népbíró lett. Tudta, hogy ezért a magyar nép, környezavart, fejtörést okoz. Beszédünk hallatán találgatni kezdenek. „Vajon milyen nyelven beszélnek ezek? Dánul, flamandul?” Amikor tüzetesebben szemügyre vesznek, úgy is gondolják: „Ezek temperamentumosak, hangosak, bizonyára tőlünk délre élhetnek.” Annak idején az akkori Szovjetuniót többször is bejártam, székében, hosz- szában. Északon vagy az Urál vidékén grúzoknak, kaukázusiaknak néztek bennünket. Benyomásaimat nem szabad úgy felfogni, hogy világszerte ez az általános. Ez inkább egy jelenség, no de ne szépítsük, mert elég gyakori. Ezek a talán kissé mulatságosnak tűnő észrevételeim azért elgondolkodtatóak. Ezen a földkerekségen több mint száz ország népe él együtt békében, olykor háborúban. Évszázadokon át, a történelem sorscsapásainak köszönhetően, a fejlődés, a civilizáció sok népet elkerült. Ezért ma is keveset tudunk róluk. A közelmúlt nagy világégése után azt hittük egy pillanatra, hogy számunkra eljött a szabadság, de végül is a rabság, a széthullás, a szögesdróthatárok, aknasávok zártai el bennünket a külvilágtól. A vasfüggöny mögött, mint gyarzetének tisztességes tagjai megvetik, hazaárulónak tartják. Pedig — meggyőződésünk — az egyik legtisztességesebb magyar ember volt. Mindenkit mentett, akit csak tudott. A tárgyalásokat hosszan elhúzta, tanúk százait hallgatta ki, hogy utána a joggal próbáljon érvelni a primitív népi ülnököknek, miszerint azért a „vétkért” nem szabható ki halál vagy súlyos börtön. A hosszan tartó többszöri tárgyalássorozat vége pedig mindinkább távolodott ’56 októberétől, s a hatalom vérengzése kissé csitulni kezdett. A tárgyalások alatt mindenkor minden lehetőséget megadott a „vádlott”- nak; beszélhetett ott lévő hozzátartozóival, tőlük enni kaphatott. Előfordult, hogy a már elítéltet csak azért idéztette meg tanúnak, hogy a tárgyaláson találkozzon a hozzátartozójával, vele beszélhessen, s legalább ott ehessen. Kis dolog? Talán az. De az abban részt vevőknek nagyon nagy volt. A hatalom bíróinak szokása volt a vádlottakat pótnyomozásra visszaadni, ha a vádlott a bíróságon visz- szavonta a politikai rendőrségen tett vallomását. A vádlott az ilyen vallomást mat, egy történelmi dráma szereplői lettünk és szép lassan eltűntünk a süllyesztőben. így lettünk a „keleti blokk” egyik darabja, a beolvasztottak. Hosszú idő után magunkról először ötvenhatban adtunk jelt. Megvilágított bennünket egy pillanatra a forradalom szikrája, és újra visszazuhantunk a feledés homályába. A későbbi idők turizmusa kevés volt ahhoz, hogy jobban megismerjenek bennünket. Többek között minden tisztelet azoknak a sportolóinknak, akik olimpiákon, világversenyeken öregbítették szerény hírnevünket, és akik látványosan hívták fel hazánkra, a „Hungary”-ra a világ figyelmét. Az árbocokra felkúszó zászlónk, gyönyörű himnuszunk ma is hirdeti, hogy mi is létezünk. Sokan tudnak világhírességeinkről, de kevesen ismerik népünket. Sok minden kell ahhoz, hogy a világ figyelme ránk is irányuljon. Az is kell, hogy megerősödjön lelkűnkben a nemzeti öntudat, a haza szeretete, hagyományaink tisztelete. Tudnia kell a világnak, hogy az európai história egyik főszereplője voltunk. Nem akarok történelmi félsorolásokba bocsátkozni. Kevesen tudják, hogy Európának az első alkotmányos országállama a ugyanis fizikai kényszer hatása alatt tette, azaz iszonyatosan megkínozták. A pótnyomozást végző pufajkás nyomozók azután gondoskodtak arról, hogy a szerencsétlen ember még egyszer ne merje visszavonni a vallomását, A vádlott inkább minden vádat vállalt, csak hogy ne jusson még egyszer a kezükbe. Boros János soha nem adott vissza senkit pótnyomozásra, hanem részletesen elmondatta a mindenkor nyílt tárgyaláson (más bíró ugyanis „kényes” részleteknél zárt tárgyalást rendelt el) a nyomozók kínvallatásának módszereit. A hozzátartozók, apák és anyák ott hallhatták, hogy a szadista nyomozók milyen válogatott kínzással vallatták fiaikat, lányaikat. Boros János akarta: tudja meg a világ e kegyetlenségeket. Boros népbíró aligha kapott ’56-os emlékérmet. Pedig többet tett, mint sok éremtulajdonos. Ha a Magyar Köztársaság nem is tüntette ki, az ’56-osok iránta érzett tisztelete, a neve tisztaságának, bátor helytállásának, ritka önzetlen feladatvállalásának tudata talán némi elégtétel lehet számára. Szent István-i Magyarország volt. Ne szégyelljük magyarságunkat határainkon kívül. Soha nem felejtem el azt a holland családot, akik a görög tengerparton sátrat vertek és kitűzték elé hazájuk zászlócskáját. A partszélben lobogó trikolór jelezte, hogy ők is itt vannak, és jól érzik magukat az „idegen parton”. Megható volt látnom, amikor az arra sétálók, zászlajuk láttán, a fapapucsra utalva, mókásan cammogtak sátruk előtt, és mosolyogva integettek lakóiknak. Nem vitás, ára is van az „ismertségnek”. Világkiállítások, olimpiák, fesztiválok rendezése. Maradjunk inkább szerényebb lehetőségeinknél, amiket jobban lehetne gyümölcsöztetni annak érdekében, hogy tudjanak rólunk, hogy ezen a földgolyón él egy tehetséges, mozgalmas kis nép, a magyarok népe. Végül gondolkodjunk el Széchenyi üzenetén: „Ne akarjunk egyszerre a kiképzett nemzeteknek felsőbb lépcsőire szökni, aminek bírását nemzeti nevelésnek kell megelőznie. Szálljunk inkább abba a mélységbe és kezdjük javításunkat ott, ahol a művelt nemzetek egészségének, erejének és igazi nagyságának erkölcsi elve van!” Immár a Néptől magas méltóságot kapott Nagyúr! Bár való igaz, néhány viharos évszázad elzúgott felettünk, kócos ősz fejünk megtépázták a gondok, és amikor reménysugárt látott pislán a szemünk, jöttek új merániak. S mi itt állunk üsmét oly árvaságban. Roskatag vállunk iszonyatos terhek nyomasztják, s lelkünk lohasztják. Hős helytállásra bármi is serkent, kedvünk szegé újfent a sok siserahad. Dúskálnak isméden arcátlan hányavetiséggel, míg a nép sóvárogva lesé sora jobbrafordulását. Az erős kevesek bízvást kitartanak, a gyengék, esendők az erkölcsi fertő mocsarába süllyedének. Fölkent s magasztosult Nagyúr! Aggódón kérdezzük magunktól, kik által s minővé levének szép hazánk tájai. Parlaggá vadultak, s dudva lepé el hajdanán dús termést ígérő gazdag földjeink. Erdeink s vadjaink ebek harmincadján. Vizeink posványa hallal nem kecsegtet. Kiskunságnak száz kövér gulyája, mit még nagy Petőfink csodála egykoron, nehány ösztövér barommá csenevészese- dett, kivált pár év teltén. A futtatáshoz pediglen erős egyedek kelletének népben, baromban egyaránt. Bánatos képű értelmiségiek hangja immáron valóban pusztába kiáltó jajszó. Gazdag aratásunk korábban — mint mondották —, potom áron az uszály, mostanság az aszály viszi el, hiszen vizünk is fogytán, behunyt szemünk láttán azt is elorozták. Röptető galambdúcaink fiókát nem nevelnek, vásott sarunkba befolyik a sár. Asszonyaink méhe meddőségre kárhoztatott, gyérült porontyaink felcsepere- dőn gyakorta léhaságban s hitetlenségben feredének. Minő kínok pokla ez, Nagyúr? Szűnk sóvárogva tekint a Magasság felé esdőn az Egek Urára, hoza-e még népünkre boldog s víg esztendőt. Utóhang: 1991 őszén a szegedi gyors ablakán át a tájra me- rengőn bámulva a közíró naplójában „A Nyugatitól délre” címmel látvány és gondolatok ekként rögzítődnek: Nézem a rongyos városszélt. A Richter Gedeon (RG) alapította hatalmas vegyi birodalmat. Kőbánya-Kispesten túl a gyommal, bozóttal benőtt vasúti pályatest két oldalát. Szeretnék szépet látni, a társadalmi jólét, egy nem hivalkodó gazdaság apró jeleit. De vigaszul csupán az őszi nap szórja sugarát két kézzel e szomorú tájra. Idestova két esztendő telt el a szomorú őszi kép látványa óta. Az már a kedves olvasó joga eldönteni — a politikai csatározások, meddő kötélhúzás, tisztességes törekvések lejáratása és a társadalom kiszolgáltatott többsége sa- nyarúságos helyzetének ismeretében —, hogy menynyire valós e tiborci kép. És megfogalmazódhat az óhaj: E mély társadalmi konfliktust vajon mikor követi a feszültségeket feloldó, hőn várt katarzis. Angyal János Hol van Magyarország?
