Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-06 / 5. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP TILTAKOZÁSOK 1995. JANUÁR 6., PÉNTEK 13 Levelek, faxok, táviratok lapunk fennmaradásáért Tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap tervezett „szüneteltetése” ellen! Azokat kellene szüneteltetni, akik a sajtó több- szólamúságát nem tudják elviselni. Dr. Varga Mihály Dr. Varga Mihály né Budapest Mint a saját hazájában kisebbségben lévő többség tagja tiltakozom a Pest Megyei Hírlap eltüntetésére szőtt összeesküvés ellen. ' , A szellemi környezetvédelem talán lesz olyan erős, hogy megóvja a mindent elöntő hazugságtengerből kiemelkedő szigetként még létező napilapunkat. Földi Péter (A család két másik tagja nevében is) Gödöllő Nem telik táviratra, de talán elér tiltakozásom így is. Sajnos nincsenek illúzióim, ennek ellenére amíg élek, minden lehetőséget megragadok, hogy tiltakozzam a baloldali horda ellen, mely mint a sáskaraj ellep mindent és pusztítja a világot. Előveszik Rákosi pajtás receptkönyvét a polcról, kotyvalékát megetetik ezzel a szerencsétlen néppel, és amikor jön a gyomorrontás, már nem lesz medicina. Az egyik utolsó erőd a Pest Megyei Hírlap. Ha megsemmisítik, akkor tudjuk már, hogy a demokrácia demo- csokráciává vált. Olyanná, mint amilyen 45 évig volt. Csekély erőmmel ez ellen tiltakozom! Dr. Kosa Csabáné Komárom-Koppány monostor Tisztelt Szerkesztőség! Mi is tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap megszüntetése vagy szüneteltetésének terve ellen! Boldog, boldogabb új esztendőt! Marton Ágota Marton Györgyné Budapest Kívánok az újság minden munkatársának nagyon boldog új évet és egyben tiltakozom úgy a magam, mint a családom nevében a Pest Megyei Hírlap beszüntetésének kísérlete ellen! A Jóisten áldását kérve mindnyájukra küldöm üdvözletemet. Nagy Antalné Budapest Nem kis szorongással olvassuk kedves napilapunkban, a Pest Megyei Hírlapban, hogy a megszüntetése fenyegeti. Meg kell vallanom, hogy még a választások előtti időkben is csak nagyon későn kaptuk meg a lapot, sokszor pedig hetente kétszer kaptuk csak, 3-3 számot egyszerre, mire az előző számok híradásai már idejüket múlták. Ezt most utólag jelzem. Most pedig: a Magyar Kapucinus Rend nevében is határozottan tiltakozom a Pest Megyei Hírlap betiltása ellen, melyhez más politikai lapok nem is hasonlíthatók kulturált hangnemben, tartalmában, tárgyilagosságában, színességében és őszinteségében... Az ilyen lapra ma különösen nagy szükség van, hogy józanul tudjunk tájékozódni és ne egyoldalúan. Ezt a lapot nemhogy elsüllyeszteni kellene, hanem segíteni és az egész országra kiterjeszteni, hogy mindenki olvashassa. A Jóisten óvja és vezesse a Pest Megyei Hírlap főszerkesztőjét és csodálatos, kitűnő írói gárdáját, hogy nemes hivatásukat zavartalanul tudják folytatni mindnyájunk tárgyilagos tájékoztatására és örömére. Őszinte tisztelettel kívánva boldogabb új esztendőt is, Isten áldásával, a kapucinus testvérek nevében. fr. Nagy Tamás László OFMCap. tarományfőnök Tisztelt Szerkesztőség! Határozottan tiltakozunk, hogy ezt a kedvenc lapunkat elvegyék. Nem elég, hogy a tévét, rádiót elrabolták, most erre kerül sor. Kívánunk Önöknek áldásos, sikerekben gazdag, békés, egészséggel teli új évet. Takács, Kiss, Varga, Szukár és Szabados család HISTÓRIA Mint a Magyar Országos Levéltár munkatársa sikerült megismernem az elmúlt 50 év alatt a kormányzati szintre emelt hazugság intézményrendszerének politikai infer- nóját. A Pest Megyei Hírlap tervezett szüneteltetése ellen tiltakozom. Remélem, hogy sallangmentes, meg nem alkuvó, nemzeti és polgári értékeink mellett szóló, a sajtó- és információs szabadság mellett kiálló cikkeiket nem leendő Soros-archívumok elfektetett, zárolt dossziéiban kell- majd bogarásznom! Sikeresebb és boldogabb új esztendőt kívánva: Ifj. Perjésy György Budapest Értekezés a régi magyarok vallásáról* (I.) Vörös pajzson fehér ló Anonymustól, Béla király jegyzőjétől, a legrégibb magyar világi történetírótól tudjuk, hogy a régi magyarok, akik az igazi Istent nem ismerték, ősi szokás szerint, az engesztelő áldozatok alkalmával lovakat szoktak leölni. Ugyanis könyvének 16. fejezetében így ír: „ugyanazon a helyen, pogány szokás szerint kövér lovat öltek, és nagy Aldumast (ez szent lakomát jelent) csaptak”. Joggal hihetjük azt is, hogy a magyarok áldozataikhoz fehér lovakat használtak. Hiszen fehér lovakat áldoztak már a régi perzsák is, miként azt Hérodotosz, Sztra- bón és Ovidius minden kétséget kizáróan tanúsítják. Könnyen feltehetjük, hogy áldozati célokra a magyarok is fehér színű lovakat szemeltek ki. Hiszen más népeknél ugyanez a vallásos elképzelés állott fenn a fehér lovakkal kapcsolatban, mind áldozatokra, mind más babonás cselekményekre a más színűekkel szemben előnyben részesítették. Tacitus De mo- ribus Germanorum (A germánok erkölcseiről) című művéből kitűnik, hogy a régi germánok is fehér lovakat használtak a jóslások* A szerzőnek a göttingeni akadémián 1785-ben felolvasott székfoglaló előadása. (Fordította: Krizáné Nagy Ilona.) nál. A rugiaiak szent lováról kitűnő példákat említ Saxo Grammaticus a 14. könyvében, Crantz 5. Van- daliáról szóló könyvében és Dubravsky História Bohemia (A csehek története) című könyvének első fejezetében. S hogy a dánoknál is a fehér lovak voltak a legértékesebbek, kitűnik Saxo munkájának 8. könyvéből... Ebből következtetve nem teljesen megalapozatlan az a sejtésem, hogy a magyarok is fehér lovakat vágtak le az áldozatoknál. A magyarok ugyanis a fehér lovakat előkelőbbeknek tartották a többinél, tehát áldozati barmoknak ezeket válogatták ki. Ezt némiképp abból is lehet gyanítani, hogy azok között a jelentőségteljes ajándékok között, amelyeket Árpád ünnepélyes követekkel Sa- lánnak [Zalán] küldött, Anonymus, Béla király jegyzője, könyvének 14. fejezetében nemcsak hogy egyenként számba veszi a tizenkét fehér lovat, hanem minden más ajándék közül ezeket állítja első helyre. Mellesleg megjegyezve, merő kitalálás és mese, amit néhányan fecsegnek arról, hogy a régi időkben a magyar királyok pajzsán levő címereken fehér lovat ábrázoltak. Ennek a koholmánynak a védelmezői között a főkolompos Theodor Hoeping De jure insignium (A címerjogról) című munkája, amely ilyen komolytalanságot állít: „A magyar királyok nem viseltek mindig egyforma címereket pajzsaikon, ezt akár egyedül Boldog János pécsi püspök tekintélyének is elhihetjük, de egynémely igen tudós magyarok is bebizonyították nekem, akik a múlt esztendőkben Marburgban a szent tudományok elsajátítására adták fejüket, hogy a magyar királyok címerként a legrégibb időkben felnyergelt és felkantáro- zott fehér lovat viseltek.” Megemlítem még, hogy ehhez a véleményhez csatlakozik Felix Malleolus egyházjogász, aki 1444 körül élt. De nobilibus et rusticis (a nemesekről és a parasztokról) című dialógusában ilyen megtévesztő dolgokat ír: Magyar király címerében találsz fehér lóra, Vörös pajzson kantár, nyereg se hiányzik róla. Az viszont, amit az igen kiváló, egyszersmind igen művelt püspök, Palma Károly Ferenc Specimen He- raldicae Regni Hungáriáé (A magyar királyság címer- tana) című művének első könyvében ír ennek a tévedésnek a forrásáról, felettébb elfogadható következtetésnek hat. így ír: „És csupán ezek a magyar királyok címerei, többről nincs tudomásom, ezért igencsak csodálkozom, hogy Felix Malleolus le merte írni azt, miszerint régebbi királyaink jelvénye kantárral és nyereggel felszerelt ló volt. Ezt a tévedést talán azokból a sorokból merítette, amelyekben a mi krónikáink Szvatoplukról és birodalmának nevetséges eladásáról és elfoglalásáról emlékeznek meg. Vagy biztosan I. Ulászló pénzeit ismerte, aki a Jagelló-család címeréből származó lovast elsőként sorolta be a magyar királyok címerei közé.” De hogy visszatérjek oda, ahonnan elkanyarodtam, Anonymusnak, Béla király jegyzőjének az imént olvasott soraiból leszűröm továbbá, hogy a magyarok egykor ünnepi lakomáikon fogyasztották el az áldozatul leölt lovak húsát. Bizony, minden népnél úgy kívánta a szokás, hogy az áldozatra tiszta és ízletes húsú állatokat válogassanak ki, és az áldozat megtétele után, a leölt állatokból ünnepi lakomát csapjanak. Nincs szükség arra, hogy ezt most külön bizonyítsam, mivel efelől megnyugtatott Ralph Cud- worth, aki komoly felkészültséggel óriási mennyiségű példát gyűjtött össze és megtámadhatatlanul bebizonyította: a legtöbb törzsnél fennállt az a gyakorlat, hogy a szertartásos áldozat után lakmároztak, mégpedig az istenségnek felajánlott állatok húsából készítették a vendégséget. Maga Anonymus is, Béla király jegyzője, valahányszor említi, hogy a magyarok áldozatokat mutattak be, rögtön utána az azt követő lakomáról is ír, miként ezt a 13. fejezet 22. sorában is láthatjuk. Ami pedig a régi magyarok ló- húsevését illeti, Freisingi Ottó Chronicája egyértelműen megerősíti, hogy a magyarok, Szkítiából kijőve, lóhússal szoktak táplálkozni. (Folytatjuk) Cornides Dániel Vecsés egészségügye az 1870-es években 1872—73-ban kolerajárvány dúlt az országban, sok áldozatot szedett a kór a fővárosban. Vecsésre főleg Pestről hurcolták be a járványt, de szerepük volt a kolera terjedésében a községben elszállásolt, Galíciából érkezett katonáknak is. Bilkei Gorzó János, Vecsés monográfusa írta: „...naponta 8-10 ember pusztult el a szörnyű kórban, a falut csaknem megtizedeli Az új belügyminisztérium az egyik rendeletet a másik után adja ki, orvosi segítséget, gyógyszert küld a veszélyeztetett falu segítségére. Dr. Pász- tory megyei főorvos személyesen ellenőrzi a hatósági járvány-orvosok munkáját. A halál aratásának eredménye: 142 halott."A nagy járvány után kezdték megszervezni a község egészségügyi ellátását, 1877-ben foglalta el szolgálati helyét Vecsés első orvosa, Jungmann Béla. 1893-ban már járványkórház is volt a községben — írja Sin Edit. Az orvos mellett azonban egy ideig nem volt patikus a faluban, bár a község orvosa kis kézipatikát tartott rendelőjében, a fontosabb és ritkább gyógyszerekért Pestre vagy Monorru kellett utazni. 1893-ban ezért kérte Vecsés, „hogy állandó gyógyszertár engedélyeztessék a községben."Az engedélyt a község meg is kapta, így 1894-ben megnyílhatott az első gyógyszertár is a községben, Farkas Aurél patikus tulajdonában volt. 1900-ban hatósági szülésznői állást szerveztek, korábban csak magánszülésznő dolgozott Vecsésen. Pogány György
