Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-31 / 26. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1995. JANUÁR 31., KEDD // Őrségváltás kételyekkel Alig néhány nap múlt el azóta, hogy Michael Rose-t Rupert Smith, a vezérőrnagyból éppen új „munkahelyének” elfoglalása napján lett altábornagy vette át a parancsnoki tisztséget a Boszniában állomásozó békefenntartó erők felett, a szemben álló felek azonban továbbra is mély hallgatásba burkolózva várják az új parancsnok első' intézkedéseit. Azokból szeretnék leszűrni, hogy mire számíthatnak az elkövetkező' egy évben. Eló'djét, Sir Michael Rose-t ugyanis a szerbek ajándékokkal kísérték ki, míg a muzulmánok igen ferde szemmel néztek rá, hiszen véleményük szerint az angol nemes egyértelműen a területrablók mellé álU, és ff akadályozta meg annak idején, hogy a NATO többször is légicsapást mérjen a Szarajevót folyamatosan támadókra. Ugyanakkor Rose-ról azt is tudni kell, hogy ff volt az első', aki Gorazsde, a védett muzulmán enklávé fölé irányította az amerikai és angol vadászbombázókat, viszont az avia- nói támaszponton és az Adriai-tengeren levő'anyahajókról való támadást helyezte kilátásba a muzulmánok ellen. Főleg ez utóbbi fenyegetőzését nem tudják neki megbocsátani Alija Izetbegovicsék, és távozásakor Radován Kara- dzsics boszniai szerb vezérrel együtt emlegették a nevét. Smith altábornagyról tudni kell, hogy az Irak ellen felvonultatott szövetséges csapatok egyik fff stratégája volt, és a páncélos hadosztály az ff irányításával mért végzetes csapást az iraki erőkre. A hírek szerint az ízig-vérig katona kevésbé lesz elnéző a világban — érthetően — igen rossz ázsióval rendelkező szerbekkel szemben, de a muzulmánoknak is lehetnek fenntartásaik. A korábbi parancsnokokkal ellentétben Smith szinte kínosan kerüli a közszereplést, és ezért állandó sajfőképviselőt kért maga mellé. (b. m.) Minden bizonnyal még jobb összetett szó a tudathasadás, mert a kóros elváltozásokra ezt a fogalmat alkalmazza a tudomány. Az enyhébb kifejezést azért használom a címben, hogy ne bántsak meg a kelleténél jobban senkit. Az elmúlt hetekben zajlott hazánkban a szövetkezetek tanácskozása. Legyünk nyersebbek és világosabbak, a tegnapi mezőgazdasági termelőszövetkezetek maradékának összeröffenése. Tegnapiak, mert eljárt felettük az idő; maradék, mert ennyit sikerült mesterséges módszerekkel még megtartani; összeröffenés, mert minden más természetű szóra-hangra-kritikára úgy röffen- tek egybe, mint hajdan, mikor vezénybot intésekor dicsérték egybehangzóan a kolhozok, minden más rendszerű termelési módok legesleghaladóbb formáját. Kétségtelen, elég népes volt a terem, ott szorongtak az egykori tsz-el- nök urak, látszatra dölyfösen és magabiztosan. Távol állt tőlük, hogy észrevegyék: elszállt felettük az idő. Nincs már a világon — talán még Kubában sincs — olyan ideológus, aki a szövetkezés szovjet formáját és gyakorlatát mindennél magasabb rendűnek tartaná. Azaz, hogy nálunk mégis akadnak, akik foggal-körömmel ragaszkodnak az idejétmúlt állapotokhoz, de ami egyszer megócs- kult, elöregedett, ellentmodásossá vedlett, hiába őrzik görcsösen és megátalkodottan, mert az elpusztult mag nem csírázik, a fa nem hajt, döglött szamárból legfeljebb böffentést lehet kitaposni. Az oszló tetemet pedig el kell földelni, ne rontsa a környezetet. Hiába próbálják mesterséges módszerekkel életben tartani, ami egyszer kimúlt. Természetesebb valamennyiünknek tudomásul venni, hogy erről nincs is szó. A jeles „halottőrzők” jobban tudják mindannyiunkról, hogy mindez egy nagy színjáték utolsó felvonása utáni utóhang, amellyel megkísérlik megtéveszteni a nézőket, sőt a szereplőket, hogy nem is azt látták, ami előttük lezajlott. Kétségtelen, hogy az időben, kellő előrelátással spekuláló (nem zöldbárózok!) vezetők közül számosán magánosították, amit lehetett, amit érdemesnek tartottak. Sokfelé kifosztották az egykori téeszeket úgy, hogy mire a mindig kizsaroltak ébredezni kezdtek: nézegethették az üres istállókat, a néma gépszíneket, a volt- nincs üres magtárakat, igaz kajánságból még meghirdették: gyülekezzenek osztozkodásra. A becsapott falu népe, akárcsak Dózsa György óta mindig, csak átkozódhatott, de arra soha, tehát most sem figyelt fel senki. A szövetkezeti vagyon, százezrek verejtéke-munkája a mindig jól osztó vezetőség prédája lett. De hogy teljes a cinizmus, a fosztogatás szabadosságának bűnét a „négyesztendős kormány” számlájára íratták, így kerek a végelszámolás. Bizonyos, mert abban a kurta-kevés időben az ottani tűz mellett is voltak ügyeskedők, akik sárosak malmok, feldolgozók és egyéb jó üzletet jelentő vállalkozások megszerzéseiben, de az elenyésző a valamikori közöst egyetlen pillanatra nem tévesztő vezérhad harácsolásához képest. Mert: hány tegnaVisszafizetik a szerbiai népkölcsönt Pénztárcák a vágóhídon Öt évvel ezelőtt hatalmas propaganda-hadjárattal indította útjára a szerbiai csúcsvezetés a köztársaság gazdaságának felvirágoztatása címszó alatt meghirdetett népkölcsönt, amellyel nem kevesebb, mint egy- milliárd dollárt és kétmilliárd dollár értékben dinárt szeretett volna bezsebelni a néptől. A rezsimhű sajtóban egymást érték a hazafiasságtól lelkesedő cikkek, tudósítások és riportok a nemzetállam kialakulásának reményében pénztárcájukat megnyitókról. Az akció lezárult, de évekig semmit sem lehetett hallani annak eredményéről. A többpárti választások, majd a balkáni vérzivatar hevében az emberek teljesen megfeledkeztek arról a pénzről, amelyből a vezetőség a világ egyik legfejlettebb országát ígérték az alattvalónak. Nemrégen azonban kiderült, hogy mindössze 40 millió márka és hozzávetőleg 90 millió márka értékű dinár csordogált össze, amit — lévén, hogy lejárt az öt év — most már vissza kellene fizetni. Igen ám, de azóta többször is denomitálták („nullátlanították”) a volt Jugoszlávia nemzeti valutáját, és az infláció még egy évvel ezelőtt is az eget verte. Hogyan lehet kiszámítani, hogy ma mennyit ér egy akkori dinár? Nos, a jelek szerint az állami főokosok kisütötték, hogy több mint 56 trillió százalékkal újraértékelve valamicskét visszajuttathatnak az ajándékozóknak. Egyes ellenzéki lapok azonban éppen a napokban hozták nyilvánosságra, hogy ezzel a manőverrel az akkori értéknek alig feléhez jutnak az érintett polgárok. Nagy árat kellett fizetniük a nagy nemzeti nekibuzdulásért! És ez nem minden. A politikai csúcs ugyanis igen elégedetlen volt az akkori népkölcsön eredményével, s szinte mintegy előkészítve egy kis nép nagy kirablását, létrehozta a különféle „nemzetmentő” magánbankokat. Tulajdonosaik azonban azóta tőkéjük jelentős részét kimenekítették az országból, és a betétesek bottal üthetik a nyomukat. Arról nem is szólva, hogy az ország szétesésével több mint 5 milliárd dollár úgynevezett régi- deviza-betéttel tartozik az állam, amit — a kormány elképzelése szerint — az elkövetkező tizenöt(!) évben fog törleszteni. Mindezt csak tetézi a padlóra került gazdaság, ahol sajnálatosan sok embernek még a napi betevő- revalót is nagy teljesítmény megkeresni. Csoda-e tehát, hogy Szerbiában és Montenegróban az emberek kétharmada a létminimum alatt tengeti életét? B. M. A nagyvilág hírei 3* Elvetették Gheorghe Funar azon javaslatát a román kormány képviselői, hogy rendeljenek el rendkívüli állapotot több székelyföldi megyében. % A magyar—szlovák alapszerződés aláírásának tervezett márciusi időpontja nem irreális cél — nyilatkozta Kovács László külügyminiszter az Új Szó pozsonyi napilap tegnapi számában. Jí Katasztrofálisnak ítélte a grozniji humanitárius helyzetet Gyarmati István, az EBESZ soros elnökének megbízottja. Az orosz hadsereg tegnap tovább ló'tte a csecsen főváros lakónegyedeit. % További katonákat és helikoptereket küld Boszniába Franciaország, aki az ottani ENSZ-békefenn- tartó erők legnagyobb alakulatát adja. VÉLEMÉNY Tudatzavar pi elnöknek van ma külön vállalkozása az úgynevezett közös mellett? Hányán részeseik (rokonsági nevek mögött meghúzódva) állattenyésztési vállalkozásban, hajtatóházak üzemeltetésében, gépkölcsöznő társulásokban? A fedőnév az így-úgy működő, vagy majdcsaknem vegetáló szövetkezet, amelyeknek támogatására hangosan követelték az állami támogatást. Mindezek után tekintsük át a magyar gazdák viszonyulását ezekhez a „nagy hírű” szövetkezetekhez. A szervezésről emlékezzünk meg végre úgy, ahogyan tisztességes. Nem volt annyi sérültje, megalázottja, meghurcoltja a magyar parasztságnak, mint a Rákosi—Kádár-korszak „átne- velési” idejének kárvallottjai. Külön fejezetet érdemelnének a mártírok, akiket halálra kínoztak, internáltak, elítéltek, öngyilkosságba kergettek. Tessék visszakeresni a statisztikákban, mikor ugrott magasra az önvesztő emberek aránya? Persze nem tüntették fel az okokat, de tulajdonképpen a magas öngyilkossági arányszám ekkor ugrott feltűnően magasra, az persze egyértelmű, hogy soha nem hozták nyilvánosságra. Rákosinak a magyar nép elleni gyalázatos gyűlölete korszakában az erőszakoskodások ellenére is mindössze olyan eredményekre futotta, hogy az úgynevezett szocialista szektor, tehát együtt az állami gazdaságokkal nem érte el az ország agrárérdekeltségének az egyhar- madát. 1953-ban Nagy Imre első miniszterelnöksége jóvoltából a termelőszövetkezetek több mint felét szétzilálta a saját gazdasághoz ragaszkodó, józan paraszti gondolkodás. A forradalom után a Kádár-rezsim mindössze két évet hagyott a paraszti újrakezdéshez, aztán válogatott különítményeseiket, a munkásokat, diákokat, fegyvertelen forradalmárokat összefogdosó osztagaikat a falvak megtörésére irányították. 1958—1961 esztendői úgy íródtak a magyar történelembe, mint az önálló magyar falvak, az apró- és középgazdaságok könyörtelen tönkretételének legfeketébb esztendői. Ekkor vált egyetemesen gyűlölné az emberek szemében a pufajkát hordók hatalmas serege. Az önálló magyar agrárgazdaság, az önkéntes szerveződések megfejtői ezek a fizetett fegyveresek voltak. Tulajdonképpen ők, illetve irányítóik tették tönkre szándékosan, előre megfontolt gonosz indulatból a magyar falut, benne a magyar mezőgazdaságot. Önmaguk számára bejegyezték győztesen: örökre. A mezőgazdaság „szocialista átszervezése” után megkezdődött a falusi janicsárképzés, mert még mindig sokan voltak a hirtelenséggel egybevert szövetkezetek élén a józan gondolkodású gazdálkodó parasztok. Az 1965-ös évektől kezdődően a magyar mezőgazdaság egyébre nem kellett, mint az állandóan veszteséges ipari termelés katasztrofális hiányainak befoltozására készenlétben álló adózó szektor, amellyel azt próbálták elhitetni: ez a kölönc, a visszahúzó erő, a mindig támogatásra szoruló termelési szféra. Közben a guruló dollármilliók mellett — ezt sem számolta még ki senki! — a magyar mezőgazdaság szállította az ingyenvetőmagot, az áron alul értékesített élelmiszereket mindig oda, ahová vezényelték. Természetesen a belső piacokon a mezőgazdasági termények fölvásárlási ára alacsonyabb volt valós értékénél, a mezőgazdasági munkásság kereseti aránya általában 30 százalékkal volt alacsonyabb a nem jól fizetett ipari munkássághoz képest. És mindezeket figyelembe véve nevezhetjük gazdasági csodának, hogy a szövetkezetekbe kényszerűen százezrek az úgynevezett háztáji területeken megtermelték az ország gyümölcs-, hús-, tej-, tojásszükséglétének nagyobb hánya-. dát, miközben a világnak példát adó szovjet kolhozparasztság nélkülözött. Ez itthon kimondhatatlanul becsületbeli ügye volt a családoknak, faluknak, s a kimeríthetetlen lelemény és szorgalom igyekezett fenntartani az egyre alászál- ló nemzetet. Ez a magyarázata a kíméletlen osztályharcnak, amelyet még jóval azután is állandóan szorgalmaztak Aczél elvtárs és osztályos társai, valamint hűséges tanítványai, ugyanis narodnyikveszélyről már senki nem papolt a kijátszott kis országokban, egyedül ők. Ők töretlenül. Ideológiai „továbbképzésüknek” köszönhető, hogy a szövetkezeti vezetőség jó részét sikerült a naponként adagolt méreggel saját népünk ellen fordítani, ilyen módon elszakítani a falutól. Ezért tartunk ott, hogy a maradvány szövetkezeti réteg a régi beidegzettséghez híven csaknem követeli az állami dotációt. A Kádár-éra alatt abból a segélyből sok mindenre futotta. Elsősorban a vezetési rendszer modernizálására, magyarán a tűzhöz közel ülők támogatására. A nép tö- rölgette a szemét meg a verítékét. Az elmúlt négy esztendő, minden manipulálás ellenére, minden szépítés és hazugság mellett világosan bizonyította, hogy a magyar nép egyetemesen ellene van a tegnapi álszövetkezetesítésnek, nem kér belőle. Földet kért! A magáét, a törvénytelenül elorzottat követelte vissza. Más módszerű gazdálkodást akar. Volt már cselédje a nagybirtoknak és tovább szolgáló cselédje a kolhozoknak. Közben arról álmodott, hogy „lenne egyszer már magáért, ne csak másokért melege”. És ezt a sors alkotta igazságot soha többé nem lehet elvenni. A kolhozrendszerű szövetkezetek, bármilyen szemfényvesztések ellenére, nincsenek többé. Még a szegény becsapottak nem látják tisztán, de a vezetőréteg kifarolt a hámból, s csak magának kíván húzni. Egyes-egyedül a gazdaszövetségeknek lesz jövője, mert ott nem ölik meg az önállóságot. Még az okoskodók szö- vik-fűzik a szót, még a hatalom megpróbál valami injekciót, még egy-két kolhoz-esküdt szajkózza a betanult szövegeket, de egyre hatalmasabb a tudatzavara. Annál hatásosabb sírásó pedig aligha létezik, csupán azt segítjük elő közös akarattal, mennél kevesebben hulljanak bele a pusztulás gödrébe. A mi jövendőnk nem ez, hanem a gyarmati kényszerből való kikapaszkodás, annak előfeltétele: soha többé ne higgyünk a hitetőknek, hazugoknak, akik maguk is a tudathasadás árkában vergődnek, nekünk nincs helyünk mellettük. Az álszövetkezés betemetett sírhalmára pedig közösen írjuk oda: béke poraira. (Fábián Gyula)
