Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-18 / 15. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1995. JANUAR 18., SZERDA S Újlengyeli múltidéző Tanyasi emberek nyomában Az egykori tanyasi iskola a vatyi erdőben. Egykor 4-5 kilométeres körzetből jártak ide a gyerekek, akiket két osztályteremben két lelkes tanító készített fel az életre. Ma vadászház, s itt rendezik meg időről időre a vatyi véndiákok találkozóját Homok és erdő. Patak, tó, szittyós rétek sehol a környéken, a Duna 35, a Duna—Tisza-csatoma jó 10 kilométerre folyik a községtől. Ez a jellemző ma, illetve az elmúlt fél évszázadra, azóta, amióta a nyakló nélküli lecsapolások és túlzásba vitt talajjavítás rányomta bélyegét a táj arculatára. Tizenegy évszázaddal ezelőtt, amikor őseink erre vetődtek, a Duna Nagy Sár-nak nevezett mellékága még itt folyt a közelben, egy oklevél tanúsága szerint hajózható volt. Ugyancsak korabeli írások adnak hírt arról, hogy a mai Körösi út mentén tavak láncolata húzódott. Köztük a Szent László-tó és a Fehér-tómocsár. Ezek a természeti adottságok — a vadvizek, nádasok, mocsarak, láperdők és több száz hektárnyi tölgyerdő — egyrészt megélhetést, másrészt biztonságot nyújtottak az itt élőknek. Az erdő vadat, a vizek halat. Mindezt már a honfoglaláskor itt szállást verő Kurszán törzs felismerte, s a vérségi-törzsi szervezetek felbomlása után, a feudali- zálódással színre lépő hű- bérurak úgyszintén kihasználták, aprócska falvakat telepítettek e védett, természetes élelemben bővelkedő térségbe. Ezeknek egyike lehetett Vatha, Újlengyel elődtelepülése. Szűcs Tibor helytörténeti tanulmánya szerint az alapítás 1300 körül történhetett. Maga a vatha szó — Wata, Vatya, Wafha, Vathya formában is szerepel — a pogány magyarok szóhasználatában tevecsikót jelentett, s nem kizárt, hogy a települést egy olyan személyről nevezték el, aki portyái során Kis-Azsiában is megfordult. Ez annyiból lényeges, hogy a vatyai kultúra nem azonos a településalapítók kuitúrájával. A bronzkorszakban itt élő őslakosságra utaló leletek alapján, s ezek megtalálási helyéről nevezték el a régészek e korszakot vatyai kultúrának. Az államalapítás utáni fél évezred ugyan úgy telt el itt is, mint bárhol az országban. Hűbérurak, oligarchák marakodása, gyakori tulajdonosváltás, tatárjárás, török hódoltság, felvirágzás és elnéptelenedés. A Vathay család — őseik a királyi adományként kapott Vatha nevét vették fel, az ezt megelőző nevük nem ismert — nem ok nélkül adta el potom pénzért a falut és a hozzá tartozó birtokot a Kendere- si családnak. A törökök állandó zaklatása elől költöztek át a biztonságosabb Egerbe. Vatha a törökök adójegyzékében 120 fős településként szerepelt, mint birtok a szultán tulajdonát képezte, s az adószedők kíméletlenül behajtották a tizedet. A hódoltság után Li- pót császár még ennél is súlyosabb terheket rótt a falura, melynek lakossága három családra csökkent. Az újratelepítés Mária Terézia érdeme, aki 1750 körül a lakottabb térségekből magyarokat, a birodalom más tájairól svábokat és szlovákokat telepített Vat- hára. Ezzel egy időben veszi kezdetét a községre jellemző fejlett mezőgazdálkodás és állattenyésztés. A falu és a környező földek egy része akkoriban egy Ivánka nevű földesúr birtokát képezték. Ennek unokája egy kártyacsatában, 1850-ben elvesztette a birtokot. Az új tulajdonos — a szolnoki bank — egy Lengyel nevű fiskálist bízott meg a birtok felparcellázásával és értékesítésével, aki ennek során négy- teleknyi területet bocsátott a falu rendelkezésére ingyen. Iskolának, templomnak, piactérnek és községházának. A lakosság — hálából — e mecénásról keresztelte át Vathát Lengyelfalván ak. Lengyelfalva — vagy ahogy ma hívják Újlengyel — sajátos helyet foglalt el a dabasi körzetben. A lakosság egy jelentős része nem a községben, hanem az Újhartyán közigazgatásába tartozó külterületeken élt tanyákon. Ezeket a fajta települési formákat bokortanyarendszernek nevezték. (Lengyelfalva, mint csatolt település, a múlt század második felében Újhartyánhoz tartozott.) Csema Ferenc polgármester, aki maga is tanyán született, 150-re becsüli a tanyák számát az 1945 előtti években. Érdekes a lélekszám-alakulás statisztikája. 1860-ban 500-600 ember élt a faluban és a tanyákon, 1910-ben már 1243 lelket vettek nyilvántartásba a népesség-összeírók. Ez a szám 1941-ig újabb 400-zal gyarapszik. A sors iróniája, hogy a viszonylag, eldugott s kevésbé kiszolgáltatott község a második világháború végén a hadak útja lett. Előbb a visszavonuló németek, majd az oroszok tartották megszállva. Ez utóbbiak a tanyákat kifosztották, a lakosság német ajkú többségét — 43 férfit és nőt — elhurcolták jóvá- tételi munkára, köztük a katolikus lelkészt is, Tábori Nándor plébánost. Az 1946-ban végrehajtott közigazgatási reform során Lengyelfalvából és Vatya-pusztából __ önálló község alakult Újlengyel néven. A mélypontot 1950-ben élték meg, egy akkori feljegyzés szerint olyan szegénység volt, hogy egy emberre mindösz- sze 250 gramm kenyér jutott naponta, a terményrek- virálok kíméletlenül kifosztották a lakosságot. A padlássöprögetések elől az emberek tömegesen menekülnek az iparba, a tanyák kezdtek elnéptelenedni. A téeszesítés 1959-ben kezdődött, de mert ellenállásba ütközött, elhalasztották ’61-re. Akkor, a már ismert módszerekkel, egyetlen nap, pontosabban három óra leforgása alatt az agitátorok „meggyőzték” a lakosság 95 százalékát. A nagyipari mezőgazdaságra ráment 105 tanya, ennyit dózeroltak le a té- esz gépei. Mára az egykori tanyavilágból 45 tanya maradt hírmondónak, de ezeknek is csak a 10 százalékához kapcsolódik mező- gazdasági tevékenység, a többit hétvégi háznak, nyaralónak használják, főleg pestiek. Az 1670 lakosú községhez 2600 hektár földterület tartozik, melynek egy- harmada erdő. A szántóföldek átlagosan 10 aranykoronásak, ami jóval alatta van a megyei átlagnak. A lengyeliek 90 százaléka földművelésből és állattartásból él, a fóliázás még nem annyira elterjedt, mint a közeli társközségekben. Az állattartásban a csirkenevelés, tojástermelés és disznótartás a jellemző, ami — bár kiváló keresetkiegészítő volt az utóbbi húsz évben — az egyik fő oka a talajvíz elnitráto- sodásának, vagyis környezetszennyező tényező. Mi sem természetesebb, hogy az önkormányzat tervei közt első helyen a vízprogram szerepel. Az első ciklus második felében elkészült két kút 10 millió forintért. Ezek egyenként 1200 liter/perc produktumra képesek, ha majd elkészül a hálózat. Ennek kiépítése 50 millió forintba fog kerülni, ha sor kerül rá. Cserna Ferenc polgár- mester derülátó, mások viszont megkérdőjelezik a lakossági hozzájárulás realitását, lévén, hogy a beruházáshoz csak 40 százalékkal járul hozzá a központi költségvetés, a többit a községnek kell állnia. Noha a polgármester árnyaltan fogalmaz,' ő sem tagadja, a lakosság anyagi helyzete az utóbbi években számottevően romlott, jelenleg a tartalékok felélése a jellemző, s a gondokat tekintve az önkormányzat sincs kedvezőbb helyzetben. A 45 millió forintos költségvetésből az idén már csak az intézmények fenntartását tudják biztosítani, az eneígiaárak drasztikus emelkedése és a várható inflálódási ráta ismeretében aligha marad pénz beruházásra. Csupán egy példa a tanügyből: egy iskolás gyerekre 41 ezer forintot juttat a központi költségvetés, valójában 82-83 ezerbe kerül a községnek. Ugyanez az óvodánál 27 500 forint, illetve a valóságban 56 ezer forint fejenként. Arra a kérdésre, hogy mit tart az elmúlt négy év legkiemelkedőbb eredményének, Csema Ferenc az intézmények működését említi. — Sikerélménynek tekintem, hogy nem volt fennakadás a közigazgatásban, a tanügyben, az egészségellátásban. Valami kevéskét a község arculata is változott. Felújítottuk, korszerűsítettük a közintézményeinket, létesítettünk egy patikát, megoldottuk a telefont, 470 lakásban van készülék. Rendeztük a közterületeket, s ezen belül az utakat. Ennyi és nem több, pontosabban csak ennyire telt. A fentiek alapján joggal hihetnénk, hogy a lakosság közhangulata mélyponton van. Csema Ferenc szerint, ez közel sem jellemző, az emberekben van tartás és bizakodás is. Ebben nagy szerepe van a már említett, orosz gulago- kat megjárt Tábori Nándornak, aki idős kora ellenére is lelki pillére a községnek. Egy település első embere többnyire a polgár- mester. Újlengyelben — Csema Ferenc szavait idézem — a plébános a meghatározó személyiség. — Nem csorbítja a tekintélyemet és nem érzem magamat emiatt hátrányos helyzetben — mondja a polgármester. — Rendszeresen konzultálunk az atyával, a jelentősebb kérdésekben kikérjük, meghallgatjuk a véleményét. A tantestülettel is szerencséje van a községnek, a tanulók felkészültségi szintje vetekedik egy városi iskoláéval. Az utóbbi öt év statisztikáját tekintve a Lengyelben végzett gyerekek 95 százaléka sikerrel állta meg a helyét a közép- és szakiskolákban. Az igényes tanítás alapjait a ma már legenda számba menő Boros házaspár, Panni néni és Lajos bácsi vetették meg a vatyai tanyasi iskolában. Csema Ferenc is tőlük sajátította el az alapvető tudnivalókat, a tanyasi iskolából jutott el a műegyetemig. (A mai középkorosztály kivétel nélkül a Boros házaspár tanítványa volt.) Borongós időben járjuk a falu utcáit, sok néznivaló nincs. Néhány új szatócsbolt, egy játszótér s a szerény kis templom. Az igazi látnivaló, a szép, a házakon túl kezdődik, a falut körülölelő erdőben. Ahol az akác, a nyár és a boróka konokul kapaszkodik a homokos földbe. Konokul, mint a lengyeliek a falujukhoz, a szülőföldhöz. Mely hét év híján hétszáz éves, s e tengernyi idő alatt a mostaninál nehezebb korszakokat is átvészelt. Matula Gy. Oszkár Nem látványos és mégis reményt keltő ez a kép: azt bizonyítja, hogy valami elindult a vatyai tanyákon. Telepoczki János a nagyapai „birtokon” kezdett el gazdálkodni. A maga által ácsolt, szalmával fedett ólakban 200 sertést hizlal A szerző felvételei Az újlengyeli katolikus templom a legfiatalabb és legszerényebb Isten háza a térségben, ám lelkipásztora révén a hit, a megbékélés és az egymás iránti szeretet példás otthona
