Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-18 / 15. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 18., SZERDA 13 Eigner József védelmében á Milyen nemzetbiz- ^ tonsági bizottság az, amelyik azt az ■■■' —** embert akarja elhallgattatni, aki a bűnösök leleplezésére vállalkozott. Saul is követett el bűnöket. De a damaszkuszi úton rádöbbent tévedésére és életét az általa addig üldözöttek védelmének szentelte. Különben is ki garantálja, hogy nem a bűnösök akarják elnémíttatni a törvényesség őrét? Átvilágították már a lemondási határozatot hozó politikusokat? Eigner József bíró a megválasztásakor már tisztázta magát. Nem tagadott semmit. De hogy Saulból Paulussá változott, az már nem tetszett a hatalmat képviselő aparatcsíkok- nak. Nem véletlen, hogy akkor kezdték támadni, amikor bejelentette: az eddig átvilágított negyven személy között találtak III/III-as ügynököt. Megriadt a magukat bűnösnek érzők jelentős tábora. Ez az ember még képes lesz minket leleplezni. Hát távozzon! Eigner Józsefnek a jelenlegi helyzetben nem szabad lemondania. Az a politikus pedig, aki nem áll ki mellette, eleve gyanús lehet. Hátha neki is van takargatnivalója? Ezúttal is igaz a költő szava: „Bűnösök közt cinkos, aki néma...” Eigner József gondoljon az olaszországi korrupciót leleplező bírók elszántságára. Kérem, vívja meg ezt a reá váró harcot. Az Országgyűlés nemzet- biztonsági bizottságát pedig arra kérem, vonja visz- sza határozatát. Ez a határozat ugyanis alkotmányellenes, mivel beavatkozást jelent a bírói függetlenségbe. Felkérek minden demokratikusan gondolkodó honfitársamat, hogy emelje fel szavát és álljon ki Eigner József védelmére. Nagy Sándor Budapest Emlékezés a doni hősökre A Honvéd Hagyományőrző Egyesület debreceni szervezete január 13-án ünnepélyes rendezvényeken rótta le tiszteletét az 1943. januári doni harcokban hősi halált halt magyar katonák emlékének. A Csokonai Gimnáziumban, a piarista hősi emléktáblánál délelőtt 10 órakor volt az emlékezéssel, koszorúzással egybekötött tiszteletadás, amelyen részt vettek a HOHE, a Piarista Diákszövetség, a Magyar Veterán Repülők Egyesületének képviselői és a Tartalékos Katonák Országos Egyesületének debreceni tagozatai. A Szent Anna püspöki székesegyházban este 6 órakor kezdődött engesztelő szentmisét dr. Bosák Nándor római katolikus megyés püspök, a debre- cen—nyíregyházi egyházmegye főpásztora celebrálta az elesettek, áldozatok lelki üdvéért. A Magyar Honvédség debreceni helyőrsége a helyszíneken díszőrséggel vett részt a kegyeletadáson. Vasváry József Debrecen A fiatalkor nem akadály Tisztelt Angyal János! Uram, a lap korábbi számában megjelent Kultuszminisztereink című írása kapcsán sajnálattal állapítom meg, hogy ön (sajnos nem elsőként), Fodor Gábor alkalmatlanságát fiatal korának tulajdonítja. Ezzel kapcsolatban legyen szabad figyelmébe ajánlani a következőket: 1. Eötvös József 23 éves, mikor megírja „A karthausi”-t és 35 éves korában miniszter. Ha a ’48-as forradalom hamarabb kitör, valószínűleg még fiatalabb korában. 2. Nagy a valószínűsége annak, hogy Csipke Józsika IV. b. osztályos tanuló sokkal különb miniszter lenne, mint Fodor Gábor akár most, akár százéves korában. Buday László Budapest * Tisztelt Buday Úr! írásomban Fodor Gábor ifjúkori tapasztalatlanságát említettem. Idézem: „Az ember életében a tudás, a tapasztalat, a rátermettség az évek múlásával alakul ki.” Továbbá F. G,-hoz még így is szóltam: „Az is lehet, hogy az idő múlásával Önnek is lesznek érdemei.” Ami pedig a humoros, de nem rosszindulatú példámat illeti: „Csipke Józsika” negyedikes kisdiák kitűnő tanuló, de még ő sem alkalmas egy magasabb pozíció betöltésére. Ha majd felnő, kiderül róla. A fentiek alapján, úgy gondolom, nem vagyok egyedül véleményemmel, miszerint: másfél évszázadon át az volt nálunk a hagyomány, hogy a mindenkori magyar kultúra irányítója az lehetett, aki annak előtte letett valamit a „nemzet asztalára”. Megköszönve véleményét, tisztelettel üdvözli: Angyal János HISTÓRIA Krmann Dániel naplója (VI.) A szüzek széles koszorút viseltek Július 17-én, Illés napján szakadatlan esőben indultunk tovább. Minthogy azonban Isten — így mondja Jakab apostol — Illés kérésére lezárta, majd megnyitotta az egeket, én is könyörögni kezdtem hozzá, és — miként Gedeon, aki meg akarván erősödni hitében, előbb harmatot, majd szárazságot kért a gyapjúra (Bírák, 6), s miként Eleá- zár, aki jelek által kívánt megbizonyosodni (Genezis, 24) — méltatlanul bár, de arra kértem, hogy a maga dicsőségére és sok lélek veszendőben lévő üdvére állítsa el az esőt, s ne rójon ránk naponta erőnkön felüli megpróbáltatást. És Isten egész nap távol tartotta tőlünk a zivatart, olyany- nyira, hogy bár az ég teljesen borult volt, és körös-körül súlyos esőfelhők gyülekeztek, megmenekültünk tőlük, s csupán néhány csepp nedvesítette meg köpenyünket. Ezért csakhamar imádkozni kezdtem és megjövendöltem, hogy jó néhány bajt el kell még tűrnünk utunk során, de épségben haza fogunk érni, s ezt elmondván útitársamnak, megfeddtem őt türelmetlenségéért, s ő elcsodálkozott az Istentől nekem adott jeladáson. Jól tudtam én, hogy a földi kérésekben semmit nem szabad Istennek előírni, és jeleket sem kell kérni tőle, hanem csupán alázattal illik fohászkodni hozzá, de mert útitársam, aki örökké kételkedett övéihez való szerencsés visz- szatértében, kezdettől fogva gyengének bizonyult, szívből könyörögtem Istenhez, hogy mint az ég mindenható ura és a földkerekség kormányzója erősítse meg őt e jel útján, és az Úr meg is hallgatta kérésemet, támaszt akarván nyújtani elesettségünkben. Nem sokat törődöm vele, hogy mit szól majd az, aki egyszer véletlenül ráakad erre az írásra, amelyet csupán a hozzám közel állók számára vetettem papírra, s csakis azért emlékezem meg erről az esetről, hogy az isteni gondviselést hirdessem, amelyben később is, egész veszedelmes utunk alatt olyannyira bíztam. A Szentháromság ünnepe utáni hetedik vasárnap Insterburgba érkeztünk, ahol a szószékekről kihirdették Poroszország királyi felségének rendeletét, mely Lengyelország egész határát lezárja, s halálbüntetés terhe mellett megtiltja, hogy bárki is oda- vagy visz- szautazhasson, a pestisjárvány miatt, amely Varsóban s Lengyelország más részein dühöng. Megzavarodva álltunk hát ott, végül egy lengyel nemestől kértünk tanácsot, aki a királyi palotában vendégeskedett, s általa sikerült megszereznünk az elbocsátó engedélyt. Itt kell megemlékeznem a híres insterburgi sörről, amelynek — egy mesélte egy vendég és mások is — akkora a szesztartalma, hogy képes tüzet fogni, akárcsak az égetett vagy a lepárolt szesz. Midőn pedig négy borospalackunk, melyeket nem sokkal előbb Königsbergben töltöttünk meg előző évi tokajival, a nap hevétől fölforrósodva szétpukkadt, s a bor kifolyt belőlük, szereztünk ebből a sűrű, barna színű sörből és pompásnak, részegítőnek találtuk. Gustavnak, a markotá- nyosnak egyszer csak sürgős lett a hazatérés, és viszsza is fordult Königsberg felé, minthogy eladta a borát, potom áron bár. Félt ugyanis tőle, hogy ha a svéd táborhoz csatlakozik, meg sem állhat a moszkvai birodalom belsejéig, a gyors ütemben haladó királyt követve. Mi azonban vargánkkal együtt hallani sem akartunk visszafordulásról, így hát az állandó esőzésben folytattuk utunkat a Pregel folyó felé. Egy este letértünk a királyi útról és egy vadászó nemesnél éjszakáztunk, aki igen barátságosan befogadott és pompás halételekkel frissített föl bennünket. Természetemnél fogva tartózkodom a túl sok haLfogyasztásától, s legfeljebb csak egy-egy falatot eszem belőle, de itt bizony megettünk egy jó nagy csukát, melynek íze a tehénhúséra emlékeztetett, és egyikünknek sem ártott meg. Azóta bátrabban fogyasztom az ilyen halat, ha alkalmam nyílik rá; a halban gazdag helyeken, mint Romniban, a kozákok földjén, gyakran ettem is. Innen Stallupönenbe érkeztünk. ■ Poroszországban szerte az útkereszteződéseknél Mercurius-szobrok állnak, mutatván a városok irányát az arrafelé nem ismerős utazóknak. Ott hallottunk először litvánul prédikáló evangélikus lelki- pásztort, s az odavalósiak is litvánul beszéltek. A szüzek itt is meg már Inster- burgban is legalább ötujjnyi magas és kétujjnyi széles koszorút viseltek, amely beborította az egész fejüket; máshol nemigen látni ilyen óriási koszorút. Az asszonyok két részből álló, más-más színből szőtt ékességet hordanak magukon, melynek első fele az arcuk előtt lóg le, hátsó fele a válluk mögött, aztán az egészet az övükhöz csatolják és oldalt összefogják; leér a díszítmény a, bokájukig. Július 26-án indultunk innen tovább, és hamarosan megérkeztünk Poroszország határára. Hosszas könyörgés, sokak megvesztegetése árán értük el nagy keservesen, hogy bebocsás- sanak Poroszországból Litvániába, de csak azzal a feltétellel, hogy Lengyelországból nem térünk vissza Poroszországba, amíg a dögvész tárt. A folyócska túlsó partján, már Litvánia területén, valóságos szekértábor vesztegelt; jó néhány napja várakoztak ott Poroszország királyi felségének kegyes engedélyére, hogy bebocsáttatást nyerjenek Poroszország területére. Főleg asszonyok voltak a várakozók között, akiket Svédország felséges királya abban az időben nyílt paranccsal kiűzött táborából, mert nem szenvedhette ott a nőket. Későre járván ott töltöttük az éjszakát a szabad ég alatt. Kora reggel aztán szereztünk egy pár pisztolyt Pohorszky uram számára, s betértünk a közelben fekvő litvániai városba, Verbolo- vába. A városnak két temploma volt, egy orosz és egy pápista, valamint egy vámháza, melyben a zsidók alaposan megvámolták vargánkat, de aztán, amikor látták, hogy nincs pénze, s már a vámot is lábbelikkel volt kénytelen megfizetni, az egyik vámos, zsidó együttérzésből, megajándékozta egy krajcárral. A történetből kiviláglott a varga könnyelműsége, hiszen any- nyi pénze sem maradt, amennyi a vámra kellett volna, persze ily nagy útra többel kellett volna elindulnia, meg aztán a cipőket is túl korán elherdálta, s ezzel is csak magának ártott, de kiviláglott a zsidó vámos — a varga saját pénzéből származó — bőkezűsége is. Hamarosan hozzánk csapódott egy fiú, akit hiába fenyegettünk, sehogy sem tudtuk lerázni. Két mérföldön keresztül nem tágított tőlünk, úgy bandukolt süveg, csizma és kenyér nélkül, s egészen Vilnáig velünk akart tartani azzal az ürüggyel, hogy Verbolová- ban nincs mit ennie. Valójában viszont az lehetett a célja, hogy az éjszaka leple alatt szép nyugodtan megtámadjon bennünket, és elrabolja javainkat. Végül aztán elkergettük, s ezután hat mérföldet tettünk meg különböző falvakon áthaladva. Pénteken, július 27-én egy zsidónál szálltunk meg az egyik faluban. Lengyelországban és Litvániában ugyanis a zsidók tartják kezükben a vámot, könnyebb náluk ételt szerezni, mint a keresztényeknél.(...) Lengyelország nagyban szállít gabonát, lent, kendert és vetőmagokat Königsbergbe, Dancká- ba, Rigába és más vidékekre. A mi zsidónk szállást ugyan nyújtott nekünk, de szalmán és hitvány sörön kívül egyebet nem, miközben ő maga feleségével, fiaival és lányaival órák hosz- szat, nagyjából éjfélig üldögélt a vacsora mellett, ami egyébként nem volt különösebben fényes, és serényen iddogáltak.(...) ( Folytatjuk) Királyi regösök a vármegyében Középkori falvaink egy része a török megszállás következtében szinte nyomtalanul elpusztult, csak az oklevelekből értesülhetünk egykori létezésükről. Ilyen falu volt Regteluk, mely a mai Budapesttől északkeletre a királyi regösök települése volt. Az udvari regösök feltehetően a kereszténység felvétele előtti regösök leszármazottai voltak. A régi hitet hirdető regösöket kisebb-nagyobb csoportokban letelepítették, illetve egy részüket udvari szolgálatba osztották be. Pais Dezső etimológiája szerint „részeg” szavunk a „révül” igéből, illetve a „reg”, „regös” névszókból vezethető le, a királyi mulatozások jelölésére a 12—13. században a „reg” kifejezést használták. A királyi regösök — Pais Dezső szerint — „a királyi regeken együtt ittak, együtt kellett inniuk az úri társasággal: feladatukat, a mulattatást így jobban tudták teljesíteni, mert hiszen a bor fokozta beszélőképességüket”. Regteluk faluról Nagy Lajos király egy 1347-es okleveléből értesülhetünk. Eszerint a „Pest megyei Regteluk nevezetű földnek, Párái, Palota és Harkány, más néven Mezőszentmárton között, mely nevét az együttivóknak nevéről nyerte, akiket is közönségesen regösöknek neveznek”, Lo- rand comes személyében új tulajdonosa lett. Ekkor már — tudjuk meg az oklevélből — a regösök kihaltak, a falu csupán nevüket őrizte, tehát a mulat- tatóknak az Árpád- házi királyok alatt volt szerepük az ünnepségekben. Pogány György
