Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-13 / 11. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 13., PÉNTEK 13 Jaj a kis népeknek! Jaj a kis népeknek! Már amelyeknek nincsenek nagy pártfogóik... Pedig minden népnek — bármilyen kicsi is — joga lenne a függetlenségre. Olyan egyszerű igazság ez, mint a tízparancsolat. Ti, bos- nyákok, kurdok, csecsének (magyarok?!) és többiek, mit akartok, miért nem fértek a bőrötökbe? Tudhatnátok, hogy a nemzeti függetlenség ma is csak sok-sok vérrel vívható ki, ha egyáltalán kivívható... Már a Kossuth rádió is — egyik híradásában — visszazökkenni látszik a régi kerékvágásba, mert a moszkvai tudósítók előadásában továbbította a híreket a „Dudajev-re- zsimről”, a csecsen „bandákról”, az alkotmányos „rend helyreállításáról”. Nekünk, magyaroknak nagyon ismerősek Viktor Csemomirgyin orosz kormányfő szavai! Arról kevesebb szó esik, hogy Szergej Kovaljov, a Groznij- ban tartózkodó orosz képviselő, az elnök emberi jogi megbízottja függetlenítette magát a hatalomtól, és azt nyilatkozta, hogy Oroszország nem bűnöző bandák, hanem a felfegyverzett nép ellen harcol. Magyarország, 1956. október... Az egyik „udvari” történészünk (objektív és pártatlan!) pedig úgy nyilatkozik, hogy Borisz Jelcinnek nincs jó „megoldási” lehetősége, mert ha nem bombázhatja le Groznijt, akkor szétesik Oroszország. Ezt nem egészen értem. Miért volna az baj, ha a többségben oroszok lakta orosz föld lenne csak Oroszország? Jelcin „cárnak” (és egy történésznek) ez elképzelhetetlen? Pedig az is hatalmas ország lenne, és szoros szövetségben maradhatna az amúgy is reá szoruló kis népekkel. De erről, a kis népek függetlenségéről, a „civilizált” és „kulturált”, gazdag, független országok nem is akarnak hallani! Most nemrég ült tort Európa (EBEÉ — Budapest) a bosnyákok felett... Jaj a kis népeknek! Reménykedhetünk-e, hogy ez a mostani „Medve” már nem teljesen uganaz, mint a 38 évvel ezelőtti? Szili István Törökbálint Tiltakozom...! Tiltakozom az egyetlen nemzeti napilap, a Pest Megyei Hírlap szüneteltetése ellen. Czére Béla író Első nap délután adta fel olvasónk a táviratot, de ez nem érkezett meg. Most telefonon diktálta be utólag. (A szerk. megjegyzése.) Tiltakozom e gálád cselekedet ellen, hogy a Pest Megyei Hírlapot meg akarják szüntetni. Zima Józsefné Budapest * Tisztelt Vödrös Úr! Önre bízva annak eldöntését, hogy a mai világban 510 Ft (azaz ötszáztíz forint) kis pénz-e vagy sem. Táviratkérő (első oldali) cikkük megjelenésének napján, délután 1/4 5 óra tájban az V. kerületi, Petőfi Sándor utcai főpostán, két család nevében (Né- very, Cservény), a fenti árral egyenesen arányos hosz- szúságú két táviratot adtam fel címükre. Nap mint nap átnéztem az önök által közölt névsorokat, de nem találtam neveinket. Talán nem egészen megalapozatlan a kételyem, hogy e táviratok nem jutottak el a Somogyi Béla utcai szerkesztőségbe. Ha valóban így történt, akkor ez minősíti jelen (politikai) állapotunkat a Magyar Posta berkeiben. Ennyit változott a világ ez év tavaszától. Ha a rengeteg beérkezett távirat, fax feldolgozása során csúszott be a hiba, akkor természetesen a fenti jelzésem tárgytalan. Mi előfizettük a lapot egy összegben, január— február hónapra, s örülünk, hogy kapjuk. További sok szerencsét, töretlen munkakedvet, jó egészséget kívánunk a „csapatnak” ... Néveryné, Judit Budapest * Tisztelt Szerkesztőség! Felháborodással értesültünk a sajtószabadság és az önök lapja ellen készüHISTÓRIA Krmann Dániel naplója (II.) Fejbe verték a hajóslegényt Estefelé Kolczyn város partjaihoz érkeztünk, de hallván, hogy mennyire meg van rakva katonasággal, csöndben meghúztuk magunkat, és megcsodáltuk azokat a kanosokat és tálakat, amelyeket Kornél úr szerzett a városban, felettébb olcsó áron. Korán reggel felkerekedtünk Kamién városába. A város parancsnoka katonáival zaklatott bennünket borért, de elküldtük őket. Ezután Piotro- winba értünk, itt él a kormányzó, itt működik a királyi kamara is. Kornél úr fullajtárt menesztett a fivéreihez, de azok éppen távol voltak, s csak később tudtak meglátogatni bennünket, hogy tanácsot és segítséget nyújtsanak testvérüknek. Kornél úr átadta a kormányzónak Lubomirski herceg levelét, mely a bort volt hivatva megvédeni a kormányzótól, de az bizony inkább adott fejedelmének — aki magának Lubomirski hercegnek a fivére volt — parancsára, mely épp fordítva szólt, így derült fény a két Lubo- mirskinak Kornél úr elleni ármányára, valamint arra, hogy csalárdságot csalárdsággal palástoltak. Az igencsak széles Visztula partján lányok és asszonyok csatangoltak, vakmerőén fittyet hányva a késő éjszaka veszedelmeinek. Már máskor is láttunk fiúkat, lányokat, akik tréfás lengyel dalocskákat énekeltek a folyóparton. (...) Egy-egy falat kenyérért sokat kellett összefutkosniuk és énekelniük. Kornél úr sejtette, hogy Ja- nowiec városában még elég kellemetlen vizsgálat vár rá. Tartott tőle, hogy engem is veszedelembe sodorhat, ezért kocsiján útitársammal együtt Pulavára vitetett. így hát áthajigáltuk holminkat a hajókról a kocsira, és szélsebesen keresztülvágtattunk sűrű erdőkön, átporoszkál- tunk német katonákkal rakott falvakon, de soha senki nem szólított meg bennünket. Elértük Kazinűerz városát, megbámultuk lerombolt várát, elhagyott házait, számos magtárát — Speicher- nek mondják őket —, valamint a közeli Janowiec szépséges városát. Következő állomásunk Pu- lava volt. A környéken a svédektől fölégetett falvak árválkodtak, a Visztula fölött viszont felettébb pompázatos vár magasuk. Oszlopait, szobrait, ajtait, még az utca- kövezetet is csiszolt márványból faragták. Az egyik oldalon széles kőlépcsők vezettek fel termeibe, a másikon árnyas sétány kanyargóit palotaszámytól palota- szárnyig. A vízlevezető csatorna a Visztulába torkollt, Sieniawska úrnő szobájának falát kő helyett tégla alakúra faragott drága fával bélelték, melybe más mintázatú, de hasonlóképpen drága anyagú berakásokat illesztettek ki- sujjnyi vastagságban. A vár alatt kert terült el, közepén hosszú út ívelt át, amelyet kétoldalt hárs- és bükkfasor szegélyezett, az egyenes vonalba ültetett fák fal módjára művészi boltozatot alkottak. A kertet kis terek tarkították, ezeket a kertészek színpompás virágokkal és növényekkel ültették be. A hely szemgyönyörködtető látványt nyújtott, bár a svédek annyira fölégették, hogy több épületből puszta romhalmaz maradt. Volt ott még két borospince is — jó néhány hordó befogadására alkalmas —, kereskedő és helybeli urak használatára. Innen Konsko- wola faluba mentünk Kornél úr fivéreihez, Frigyeshez és Kázmérhoz: ezek — mindhárman a Sieniawski-birtok bérlői — elmesélték, hogy Sieniawska úrnő sokkal jobban búsult, amikor a svédek az itteni templomot felgyújtották, mint amikor a saját pulavai vára veszett odá, olyan pazar és szép volt ez a hely. Nem messze ékeskedett a mindenütt dicsőített Lublin városa. , Pulavába érkeztünk után három nappal, épp űrnapján, azaz június 7-én, csónakot béreltünk, felraktuk rá az öt boroshordót, melyeket antal- nak neveznek, Varsó felé vettük utunkat. Még csak Golab faluban, a borowai kolostor közelében jártunk, vagy két mérföldnyire Pulavától, amikor nemesek — bár inkább rablónak mondaná az ember az ilyet — kezére kerültünk, a Sieniawskiak katonái voltak, és minden kereskedőt, aki a Visztulán szállította áruját, feltartóztattak, átkutattak és terhétől megkönnyítettek. Bennünket is, mihelyt megláttak, azonnal kiáltozni kezdtek: „A partra, a partra!” Amint partot értünk, két hajóslegényünk odament hozzájuk a pulavai várkapitánytól kapott menlevéllel, hogy az általunk szállított boroshordók Sieniawska úrnőéi, és Varsóban kell kirakni őket sértetlenül. A katonák azonban megvadultak a zsákmány szagától. Először egy súlyos bunkóval fejbe verték az egyik hajóslegényt, aztán odaléptek társamhoz, Pohorszky úrhoz, és arcul csapták, elemeitek két boroshordót, sőt még Pohorszky úr puskáját is kivették a csónakból, fennhangon kijelentvén, hogy mindenünk az övék, ráadásul követelőzni kezdtek, hogy mi, magyar kereskedők fizessünk nekik háromszáz pénzt, teljesen jogtalanul. Valószínűleg valami a fülükbe jutott Kornél úr praktikáiból. Aztán felőlem kérdeztek — még most is a csónakban ültem —, s Pohorszky uram rémületében bevallotta, hogy az útitársa vagyok. Ekkor durván rám parancsoltak, hogy szálljak ki. Istenünk gondviseléséből azonban volt ott egy Jeromos nevű domonkos, aki látva a részeg katonák faragat- lanságát, meg bizonyára azt is látva, hogy lassan felemelem a kezem, s benne egy aranypénzt tartok, megálljt parancsolt a katonáknak, s ott nyomban a fejükre olvasta, hogy bizony nincs joguk ezen a területen garázdálkodni, hiszen az az övék, illetve a kolostoruké; azt is megtiltotta, hogy engem, az idős embert zaklassanak. Rögtön megkapta hát Jeromos az aranyat, erre vérszemet kapott, még merészebben förmedt rá a katonákra, és — abban a hitben, hogy római katolikusok vagyunk, és hittestvéreit védelmezi — lerakatta a már kocsira tett boroshordókat. Mi meg csitítgattuk, hogy az se baj, ha elveszik az összes hordót, csak a tisztelendő atya annak idején majd tanúskodjon Sieniawska úrnőnél a történtekről; a domonkos ezt meg is ígérte. Nagy keservesen sikerült hordónként tizenöt korsóra lealkudnunk a dézsmát, s ezzel véget ért a hihetetlen zűrzavar. Közben azért észrevettem, hogy Jeromos — látva fölemelt kezemet és feléje fordított tekintetemet — nagy sóhajtással az égre emelte szemét, vagyis elutasított, és azt jelezte, hogy a segítséget az égtől kell kérni, de aztán, amikor megegyeztünk, mégiscsak barátságot kötöttünk. Meg is ígértem neki, hogy levélben fogom köszönteni s kifejezéslő újabb merényletről. Most, amikor Bródy (FOTEX) János és csapata arról énekel, hogy „mindany- nyian mások vagyunk”, sajnálattal kell tapasztalnunk a konzervatív sajtó elleni hadjáratot. Mi, a lap olvasói, tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap kilátásba helyezett megszüntetése ellen, és kérjük önöket, hogy minden erejükkel harcoljanak a lapért. A Magyar Igazság és Elet Pártjának budakalászi és pomázi szervezete * A napisajtó nagyobbik részéből áradó mérgezett, szennyezett levegő elviselhetetlen lenne, ha nem ellensúlyozná legalább egy kicsit az a tiszta, egészséges légáramlat, amely néhány (sajnos, igazában nagyon kevés) olyan újságra, hetilapra jellemző, mint amilyen az önök lapja is. Feltétlenül ragaszkodom a lap további megjelenéséhez, és bízom benne, hogy a tisztességes sajtó végül is életképesebb lesz, mint a tisztességtelen. Stéhli Ferenc Budapest * Tisztelt Szerkesztőség! Alulírottak, a Budapest III. kerületi MIÉP-szerve- zet tagjai, mindazok, akik évnyitó összejövetelünkre el tudtak jönni, és egyénileg még nem cselekedtek: tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap tervezett szüneteltetése ellen! Ez a lap a miénk. Olyan embereké, akikből nem halt ki a hazájukért, fajtájukért élő és vele törődő nemes érzelem, és bíznak abban, hogy az ilyen újság olvasása mások szemét is felnyitja, agyhullámait átalakítja. Hallgatni tilos, tiltakozni kell. Mi is ezt tesszük. Fejér Nándor, Tóth Endre, Szíjjártó Erzsébet, Ne- umerker István, Pólyák Istvánná, Detáry József, Vérségi András, Gerzse- nyi György, Dóra István, id. Párkányi Zoltán, Kring János, Kurucz Péter, Buncsik László re juttatni hálámat, amiért oly nagy jót cselekedett velem (jóllehet akaratán kívül, hiszen Isten indította meg a szívét). A gazemberek csapra verték borunkat, bámultak édességén, és szaporán döntötték magukba, irántunk is megenyhültek, s immár barátságosan kezdtek erőszakoskodni, hogy látogassuk meg őket a faluban, de mi a késői óra, a sötét éjszaka ellenére is szabadulni akartunk tőlük, s félholtan bár, de elértük Stezyc városát. Az éjszakát a parton töltöttük, s én hálát adtam a mennyei gondviselésnek, hogy megszabadított a veszedelemből, éppenséggel vallásom ellenségének keze által. Mi történt volna, ha meglelik nálam az iratokat? Ha megtudják a levelekből, hogy szuperintendens vagyok? Mindenesetre nyilvánvaló, hogy életemről így rendeltetett, hiszen egy ujjal sem nyúltak hozzám az egész veszedelem alatt, sőt az a szerzetes tiszteletre méltó öregembernek nevezett, és szót emelt érdekemben a részegeknél, hogy ne zaklassanak, míg én a csónakban vesztegeltem. Igaznak bizonyult hát a salamoni mondás: ,,Mikor jóakarattal van az Úr valakinek útjaihoz, még annak ellenségeit is jóakaratává teszi.” (Folytatjuk) Veresmarti Mihály, Nagykőrös lelkésze A 16. század végére az ország lakóinak többsége protestáns lett. Alföldi mezővárosaink, így Nagykőrös népe is a helvét irányzat, vagyis a református egyház követőjeként élte életét. A század végén került a városba Veresmarti Mihály prédikátornak. A tolnai, majd a debreceni iskolák elvégzése után ment először Ceglédre, majd Kecskemétre iskolamesternek. 1598-ban Nagykőrös lelkészévé választották. Veresmarti Mihály kitűnt éles katoli- kuseilenességével. 1599-ben — mint később megírta — „a hadak miatt Kőröséül, városostul ide felfutónk, és én Mátyásföldében egy mezővárasocská- ban telepedém meg’! Veresmarti tehát elkerült Nagykőrösről, a Nyitra megyei Örményben telepedett le. Türelmetlen katolikusellenessége miatt a püspök, Forgács Ferenc börtönbe vetette. Fogságában Bellarmino bíboros ellenreformációs könyvét olvasta, és megindult Veresmarti Mihály lelki életében a nagy átalakulás: megtérése a katolikus hitre. Hamarosan kiszabadult fogságából, Komjáti- ban lett lelkész, de egyre többet vívódott magában a hit kérdéseiről. Több alkalommal találkozott Pázmány Péterrel, végül 1610-ben megtette a döntő fordulatot: hivatalosan is katolizált. Veresmarti lépése sokáig izgalomban tartotta a kortársakat, a mindjobban kibontakozó ellenreformáció egyik első nagy sikere volt áttérése. 1620-ban kezdte írni a barokk irodalom híres művét, Megtérésem históriája című emlékiratát, melyben röviden beszámolt nagykőrösi éveiről is. Pogány György
