Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-12 / 10. szám

i

PEST MEGYEI HÍRLAP

SZŰKEBB HAZÁNK

1995. JANUÁR 12., CSÜTÖRTÖK 5

Sorskeringők

Peru messze van

Valamikor a ’70-es évek végén három napra feljöttem Pestre. November volt, zord, nyirkos idő, én mégis úgy járkáltam a Rákóczi úton, mint aki Tündérországba tévedt. Nem zavart a szemerkélő eső, nem vettem észre a bérházak szürkeségét. A könyvüzletek kirakatai, az újságárusstandok kínálata minden mást feledtetett velem. Mert én akkor egy másik világban éltem, a határ túlsó oldalán, ahol mind gyérebben jelent meg magyar könyv, s a magyar szó is kihalóban volt a romániai sajtóból.

Kevéske forintjaimtól hamar megszabadultam, pedig még annyi csábító dolog kínálta magát a boltokban. Amiért is a Blaha Lujza téri aluljáróban eladtam az irhabundámat, s másfél napig zakóban dideregtem a pesti utcákon.

A bunda árából rengeteg könyvet vettem, köztük az akkor megjelent horgászévkönyvet és egy horgász-novellagyűjte- ményt. Otthon, Váradon a két könyv kézről kézre járt, előbb a fiaim, majd a pecás cimborák vetették rá magukat, mint éhes ember a frissen sült cipóra.

A szerkesztő, illetve a szerző neve Romániában is ismert volt, Vigh Józsefé lethű, fanyar humorú írásait igen kedveltük.

És most ugorjunk néhány évet. Már itt éltem Pesten, amikor egy nap Vigh József felhívott. — Olvastam néhány írásodat, s hallottam, Erdélyből települtél át. Nincs valami elfekvő novellád „onnan’”? — kérdezte.

A kérdés váratlanul ért, mindazonáltal rávágtam: van! Pedig dehogy volt! Éjszaka írtam kettőt, hogy legyen miből válasszon. Nem választott, mindkettőt lehozta.

Nem tagadom, Vigh József felkérése fölöttébb jólesett. Mert bátorítást adott a beilleszkedés és gyökéreresztés csöppet sem könnyű időszakában, no meg mert Vigh József lapjában megjelenni megtiszteltetés volt. Ma is hálás vagyolCezért az idős mesternek.

A fentiek a napokban jutottak eszembe, amikor néhány horgász-szakíróval az óévet búcsúztattuk baráti társaságban. Köztük mint körelnök, Vigh József is ott volt, s két pohár bor közt bejelentette: no, gyerekeim, most már nemcsak a tollat, de a pecabotot is leteszem. Végleg. Szép volt, jó volt, de nincs tovább. A hetvennyolc év benyújtotta a számlát. Elfáradtam, nincs mar erőm a csatangoláshoz.

A bejelentés valamennyiünket megdöbbentett, hisz nemcsak én, de a többiek is úgy tekintünk Józsi bácsira, mint a magyar horgászsport és horgászirodalom nagy öregjére. És azt is tudjuk, számára a vízpart — főleg a Balaton — olyan lételem, akár a levegő.

— Mondd, megírhatnám az élettörténetedet? — kérdeztem tőle búcsúzáskor. — Ha nem lesz nekrológízű — csapott a markomba nevetve. — Gondolom a címemet még nem felejtetted el — tette hozzá csöpp nehezteléssel. A célzás jogos volt, amióta

nem ír, nem jártam nála. De lehet elfelejteni a budai házat, benne a dolgozószobával? A mennyezetig érő könyvespolcokat a sok ezer kötettel? — Hátha még az is meglenne, amitől ’50-ben meg kellett váljak — mondta sóhajtva az öregúr, amikor először jártam nála. Hogy miért kellett a könyvektől, bútoroktól, lakástól hirtelen megválni? Mert ezeket nem lehetett a két kofferben levinni Tihanyba, az önkéntes száműzetésbe.

Vigh József 55 évvel ezelőtt lépett a zsurnalisztika rögös útjára, 1940-ben kezdett a Friss Újságnál. Később a Nemzeti Parasztpárt hivatalos lapjánál, a Szabad Szónál dolgozott, majd az Esti Szabad Szót szerkesztette annak betiltásáig. 1950-ben a Magyar Nemzethez lépett be, ahol komoly, „felelősségteljes” munkát bíztak rá. Neki kellett volna „kicsontolnia” azokat a régivágású, polgári újságírókat, akik nem akartak felzárkózni a Rákosit magasztaló tollnokok közé.

— Alkalmatlan voltam egy ilyen szerepre, de ezt így kimondani nem volt tanácsos akkoriban.

Vigh József egy bravúros lépéssel tért ki a megbízatás elől. Megvált a szakmától.

— Alapítója és alelnöke voltam a Mohosznak társadalmi munkában. Ebbéli minőségemben jelen kellett legyek a Tihanyi Nemzetközi Horgásztanya átvételénél. Lelakott, romos épület volt, de nekem megtetszett. Ösztönösen megérez- tem, ez az a hely, ahová egy időre elbújhatok a világ szeme elől. Egészségi állapotomra hivatkozva kiléptem a laptól, otthagytam a 2000 forintos állásomat, és elmentem 400-ért Tihanyba gondnoknak.

Közel négy évet töltött a Balaton partján, élményeit novellák, elbeszélések, filmek örökítik meg. Talán kellett is ez a magány, hogy beérjen.

— Magány? A barátaim ide is utánam jöttek. Például Darvas József, akivel a bécsi döntés után együtt jártuk be Erdélyt, majd a Szabad Szónál egy szobában dolgoztunk. És megfordult nálam Illyés Gyula meg Szabó Lőrinc is, pedig akkoriban velem barátkozni rossz pontot jelentett. Mély meggyőződésem, hogy mindvégig megfigyelés alatt tartottak.

Alighogy lazult a Rákosi-gyeplő, Nagy Imre színrelépésével egy időben a szakmának is eszébe jutott a tihanyi remete. Jött az üzenet, az MTI kínált állást.

— Kis gondolkodás után elfogadtam, és nem bántam meg. 1978-ig, a nyugdíjazásomig a cégnél dolgoztam. Tudósítóként és magánemberként bejártam az egész világot. Megfordultam északon, és voltam délen, hajóztam a Balti-tenger jeges vizén és a Karib-tenger csodálatos szigetvilágában. S egy-egy út közt filmeztem. Páger Antallal, Latabár Kálmánnal és Bánhidy Lászlóval. Tíz novellámból készült film, s engem kértek fel szaktanácsadónak a Tüskevár forgatásához. Páger és Bánhidy nemcsak kiváló színész, de szenvedélyes horgász is volt. Nekik nem kellett instrukció, tudták, hogyan kell egy csónakban ülni, állni, evezni, vagy kivezetni a halat a nádasból.

— A zánkai horgásztanyád megvan még ?

— Nincs. Sajnos manapság már nem az a Balaton, ami régen volt. A nád kipusztult, a környezetártalom ide is eljutott. Ezért is adtam el.

— Szép életed volt, nem lehet okod a panaszra. Elégedett vagy?

— Aligha találsz olyan toliforgatót, aki

úgy érzi, hogy sikerült mindent papírra vessen, ami kikívánkozik belőle. Nekem sem sikerült, ilyen szempontból elégedetlen vagyok magammal. Különben igazad van, szép életem volt. Mozgalmas, s talán nem éltem hiába. Azért van valami, nevezzük beteljesületlen álomnak: nagyon szerettem volna eljutni az inka kultúra bölcsőjéhez, Peruba. Ez nem jött össze, s már nem is fog. Peru túl messze van egy magamfajta vén csontnak. Matula Gy. Oszkár

A megye nem utasíthat

(A rádió Vasárnapi Újság című műsorában elhangzott Schmidt Géza-interjü rövidített, szerkesztett változata)

A helyi képviselő-testületek, megyei önkormányzatok: az ország legnagyobb közigazgatási egységének, Pest megyének önkormányzati vezetője a választók akaratából dr. Schmidt Géza lett. Róla és programjáról készítette a hangfelvételt Lakatos Pál.

— Keresztény, polgári, demokrata, ha tetszik a mai kifejezés, konzervatív elveket vallók, a konzervatív elvek nem azt jelentik, hogy valamiféle maradiság, hanem hagyományoknak az őrzése, hagyományoknak az ápolása, végső fokon természetesen az új, a korszerű iránti fogékonyságot is magában foglalja.

— Nem ez az eszmeiség az uralkodó most, hiszen egy szo- ciállíberális kormány van Magyarországon hatalmon. Nem tart ön attól, hogy ezért a nyíltan vállalt konzervatív szellemiségéért a megye húzhatja a rövidebbet?

— Bízom abban, hogy a parlament, a kormányzat megtartja azt a tárgyilagosságát, hogy nem lehet politikai nézeteken keresztül előnyhöz juttatni vagy hátrányba hozni a lakosságot. Hiszen a támogatásoknak, az állami hozzájárulásoknak a döntő része úgymond normatív alapon kerül az önkormányzatokhoz, amit a parlament állapít meg, így tehát teljesen mindegy az érzület, a pártállás, teljesen mindegy, hogy a polgármester, az elnök milyen elveket vall. Nem vitás, hogy vannak olyan pályázati lehetőségek is, mondjuk egy címzett támogatás, aminek az elbírálása alapvetően valamelyik minisztériumtól indul ki, valamelyik minisztériumnál történik meg. Tehát az objektum itt már érvényesülhet. Sajnálatos lenne, hogyha itt a politikai elveket és nem a valós indokokat, szakmai, gazdasági és egyéb más indokokat vennék figyelembe a döntések során.

— Ön egyébként a közigazgatásban már nagyon régóta dolgozik, hiszen 1956 előtt is közigazgatási alkaltnazott volt.

— 1952-ben mindjárt az egyetem elvégzése után kerültem a közigazgatásba, másfél éven keresztül a Fejér Megyei Tanácsnál dolgoztam, tulajdonképpen 1954-től Pest megyében, illetve az 1956-os forradalmi eseményeket követően és annak eredményeként tíz évre eltávolítottak a Pest Megyei Tanácstól, és akkor a budai járásnál dolgoztam, de az is Pest megye területe.

— 1990 tájékán, 1991 elején igencsak nagy volt a csatazaj önök körül Pest megyében. Ön akkor alelnök volt, a megyei önkormányzat alelnöke.

— Akkor kezdődött 1991 elején az a bizonyos egymásnak feszülés a vezetők között. Az első időszakban én voltam a célpont, ezt összeegyeztethetetlennek tartottam, hogy a megye települése, lakossága érdekében nyugodt munkát lehessen végezni, ezért öt hónap elmúltával, 1991 májusában lemondtam az alelnöki funkcióról. Ezt követően sajnos a megyei vezetők között mindig élesebb viták, személyeskedések zajlottak le. Pest megye nimbusza, tekintélye szempontjából is nagyon sokat ártott ez.

— Akkor, amikor a mostani élnökválasztást megelőzően különböző 'egyeztetések voltak, egyértelműen kifejeztem azt a szándékomat, hogy a megye és lakossága érdekében kész vagyok tovább tevékenykedni. De ez csak úgy tudom elképzelni, hogy valóban a közgyűlés vezetőjeként. Még egyszer egy olyan szituációt magam körül nem teremthetek, nem teremtődhet, ami 1991 elején volt.

— Lehet-e a régi koncepciótlanságon változtatni, tudják-e úgy fölhívni a pályázatokra a figyelmet, hogy ne csak Szentendre, ne csak Vi- segrád, szóval ne csak a kiemelt, frekventált területek fejlődjenek?

— Nem hiszem, hogy az országban van, volt még egy olyan megye, mint Pest megye, ahol a települési és a megyei önkormányzatok ennyire elszakadtak egymástól. Nagyon jó dolog az, hogy nincs alá-fölérendeltségi viszony. Nagyon jó az, hogy a megyének nincs utasításadási joga. Nagyon jó az, hogy a megyének a régi tanácsi időszakhoz hasonló vagy azzal azonos pénzosztási szerepe nincs. De ez nem azt jelenti és nem jelentheti azt, hogy ne legyen szinte napi munkakapcsolat a települések és a megyei önkormányzat között. Ha azt nézem, hogy a főváros környezetét Pest megye adja, az a bizonyos agglomeráció, s annak sajátos problémái. — Az agglomeráció adja azt a nagy nehézséget, hogy eddig Budapest munkahelyet tekintve eltartója lehetett ennek a közvetlen, főváros környéki vidéknek. A megyei ön- kormányzatnak a településekkel együtt olyan irányt kell fölvenni, hogy a munkahelyteremtést Pest megye településein is biztosítani kell. Ehhez természetesen vállalkozások, vállalkozók kellenek, akár belföldi, akár külföldi tőke igénybevételével. A településeknek ez irányú szándékát, tevékenységét szervezni, koordinálni kell. Nem szabad abba a hibába beleesni, ami az elmúlt négy évet jellemezte, hogy a települések magukra maradtak. Sajátos gondja az is Pest megyének, hogy a különböző térségek fejlettségi színvonala, gondjaik egészen sajátosak. Más probléma van a Dunakanyarban vagy a Ráckevei-Duna-ágban, teljesen más a Zsámbéki medencében vagy a Galga mentén. Pest megyének vannak nagyon elmaradott települései, a Szobon túli északi terület, de ide lehet sorolni tulajdonképpen a Cegléd és Nagykáta körzetében lévő mezőgazdasági területet, nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ezek a térségek

ma már sok vonatkozásban jóval elmaradottabbak, mint az évtizedeken keresztül elmaradottnak ítélt Szabolcs megye. Nem irigyelve tőlük azt a támogatást, amit kaptak különböző központi forrásokból, de Pest megye elmaradott térségei ebből nem részesültek.

— Vannak örökölt gondok is itt, a megyében. Túlnőnek a megye határain. Elég hogyha arra gondolok, hogy a Bős— Nagymaros politikai hulláma Pest megyét szabdalta leginkább szét.

— Nem is lesz könnyű saját erőből ezt megoldani, hiszen ökológiai és sok más szempontból az elmúlt tíz-tizenöt évvel ezelőtti koncepciók azt a területet teljesen tönkretették. Ennek a helyreállítása nem lehet megyei feladat, de a megyének ezt szorgalmaznia kell. Nagymaros térségében vannak olyan feladatok is, melyeknek a megoldásában a megyének a települési önkonnányzattal együtt vannak és lesznek feladatai. Évtizedeken keresztül a nagymarosiaknak azt mondták, hogy váljatok- a fejlesztéssel, nem lesz csatornátok, nem lesz gáz, nem lesz most semmi, mert majd jön és elkészül a bős— nagymarosi gátrendszer, onnantól kezdve a Kánaán, ez lesz a tiétek. Aztán nem lett ebből semmi sem, és maradt valóban a semmi.

A várakozási időszaknak vége, tenni kell. Ha átmegyünk a Duna túlsó oldalára, elindulunk a Börzsöny vidékén, eljutunk Kemencére például, csodálatos vidék. De már messzebb van, már nem látható, mái' kisebbek a lehetőségeik. Nem véletlenül említettem a megye elmaradott térségei között a Szobon túli északi területet. Márianosztrá- tól kezdve Bemecebaráti, Vá- mosmikola, Tésa, sorolhatnám azokat a településeket, pontosan ugyanolyan elmaradottak, mint Nagykáta, Cegléd, Nagykőrös. Tésán, ha jól emlékszem, talán nyolcvanan ha élnek. És nagyon magas átlagélet- koníak. A nyugdíjat hordják inkább ki oda, mint hogy a munkalehetőségek teremtődnének.

— Elnök úr, éveken keresztül, évtizedeken keresztül szó volt arról, hogy megyére van-e szüksége ennek az országnak, vagy hagyni kell az önállósodást. Ön azt mondja, hogy négy év alatt tiagyon magukra maradtak ezek a falvak, ezek a települések itt, Pest megyében. Mintha a megye kevesebb figyelmet fordított volna ezekre a lakóhelyekre.

— Szó sincs róla. Az egyenlőség, az egyenjogúság elvét, gyakorlatát biztosítja az önkormányzati törvény, s ez jó dolog. A megyének a szerepe nem abban kell hogy megnyilvánuljon, hogy utasít, hogy dirigál, hogy rátelepszik a településre, hanem abban, hogy segít, hogy ne egyedül kelljen megoldani egy-egy feladatot. Segít szervezni, segít koordinálni, hiszen többen együtt, megyei támogatással jobban, hamarabb meg tudják oldani a feladataikat.