Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-11 / 9. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1995. JANUAR 11.. SZERDA Párizsban fogalmazzák az új béketervet Csalódott muzulmánok Tanácskoznak Párizsban a boszniai válság békés rendezésén dolgozó nemzetközi összekötő csoport szakértői, s a megbeszéléseken részt vesz Richard Holbrooke, az európai ügyekkel foglalkozó amerikai külügyi államtitkár is, aki meglehetősen világosan fogalmazott, amikor kijelentette: a tavaly augusztusban megfogalmazott béketerv immár csak kiindulási alapként szolgál. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy a boszniai szer- bek előnyösebb területfelosztásra számíthatnak, valamint elismernék a konföderációra való jogukat Szerbiával. Ez gyakorlatilag Bosznia-Hercegovina szétesését vonja maga után. Izetbegovic és’ a bosnyák vezetés mindvégig ezt akarta meggátolni, a háborúban vesztes muzulmánok szava azonban a nemzetközi porondon egyre halkabb, miután az USA hallgatólagosan beleegyezett az új koncepcióba; az amerikai és a boszniai kormány között máris ellentétek támadtak, a The Washington Post tudni véli, a szarajevói vezetés attól tart, hogy az engedmények révén a szerbek sokkal nagyobb kiterjedésű területeket tarthatnak meg maguknak, a tárgyalásokon pedig kierőszakolhatják maguknak az elszakadás jogát is. Érthető, hogy az adott helyzetben Karadzicék mindent megtesznek a tíz nappal ezelőtt megkötött béketerv megmentéséért, s bejelentették, a segélyszállítmányok részére a hét végéig akkor is megnyitják a Szarajevóba vezető közutakat, ha a muzulmánok nem vonulnak ki a boszniai fővárostól délre levő Igman-hegységben létrehozott fegyvermentes övezetből. Időközben Szerbia is igyekszik mozgósítani végső tartalékait, s a teljesen leszegényedett lakosság kedvében akar járni: a szerb kormány tegnap úgy döntött, hogy visszaállítja a múlt év nyarán érvényben levő árakat. S. P. Mózes utódai a televízióban A Szentföldtől Csecsenföldig Az ókorban csodát művelt az Úr, amikor Mózes vezetésével a zsidók száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren. Modern korunkban viszont a Betlen János vezette Híradó szerkesztői művelnek csodát velünk, a nézőkkel. Mint hajdan Mózes, Kövesdi Pál fölemelte botját, s kinyújtotta kezét, majd csiribí-csiribá a Vörös-tenger partjára varázsolta az attól bizony igen messze fekvő Erez nevű izraeli települést... A tévé külpolitikusa ugyanis nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az Arafat—Peresz-találkozóra aznap a Vörös-tenger partján levő Erezben került sor. De hol is van ez az Erez, amelyet a tudós Közel-Kelet-„szakértőink” számtalan esetben Erec-nek mondanak? Elohim szerelmére! Az Erec bibliai, politikai és földrajzi fogalom, amelynek jelentése „Izrael Országa” (Erec-Jiszráél). Az Erez pedig (magyar jelentése: cédrus), amelyet a köz- szolgálati tévé kénye-kedve szerint he- lyezget át a Szentföld egyik pontjáról a másikra, csupán egy szürke átkelőpont a nemrég fölállított palesztin autonóm terület és a zsidó állam határán. Igazságtalan lennék, ha a Kövesdi „Mózes” hozzáértetlenségét szem előtt tartva csak ostoroznám a tévét. A hétfői Panoráma című műsorban láthattunk ugyanis egy igen jól szerkesztett, s nagyon is időszerű összeállítást a csecsenföldi dráma végkifejletéről. A képanyag frappáns megválasztása, a hazánkban tartózkodó két csecsen üzletember megszólaltatása, s egy kis nemzet tragédiáját jól érzékeltető nar- ráció Pogár Demeter munkáját dicséri. Hering József VÉLEMÉNY Számháború és az antalli örökség A decemberi önkormányzati választás után Magyar- országon a sajtó munkatársai és a pártvezérek számháborúba kezdtek. Osztanak, szoroznak, koalíciós eredményekből kivonnak, röpködnek a százalékok, s idősorokat képeznek az 1990-es első önkormányzati és az 1994-es májusi parlamenti választások eredményeiből. Közben még a szerencsétlen függetleneket is pártskatulyába gyömöszölik, egyesek hajdani, MSZMP-s tanácselnökök, mások hirtelen MDF-es, KDNP-s szimpatizánsok lesznek, mindez a kedvezőbb pártstatisztikák érdekében. Nagy népi játék folyik a számokkal a nép nélkül. Mert a magyar társadalom nem kívánt beszállni ebbe a játékba, a nemzetközi részvételi arányokat figyelembe véve, különösen a környező országok közelmúltbeli adatait ismerve, elszomorító a kép. A magyar választópolgárok 43%-a érezte csak fontosnak, hogy december 11-én véleményt nyilvánítson pártokról, programokról, jelöltekről. De vigyázat, a 43% is átlagérték, hiszen közismert, hogy a városokban, nagyvárosokban ennél jóval kevesebben mentek el szavazni. Nem belépve a számháborúba, érdemes emlékezni, hogy az első, szabad parlamenti választáson az első fordulóban 66%-os, a második fordulóban 45%-os volt a részvételi arány, mégis menynyit támadták az akkori kormánykoalíciót, hogy elért eredménye kivetítve a teljes lakosságra nem is olyan meggyőző. S most, több jelölt indulásakor az elment kisebbség még kisebb töredékével lehetett győzni. Le- het-e, szabad-e ezekre az eredményekre hosszú távú pártstratégiákat felépíteni? Valóban minden párt győzött december elején? * Az emberek tehát nem mentek el szavazni. Otthon maradtak, mert a választási eredmények eddig nem kerültek testközelbe. 1990 őszén véget ért á tanácsi rendszer, és az önkormányzati modellt kezdtük megvalósítani, melyben pártok, frakciók, polgármesterek dolgoztak, birkóztak. Köztársasági megbízotti vétóktól, bírósági döntésektől, testületi fegyelmiktől, jegyzők felfüggesztésétől, számvevőszéki vizsgálatoktól volt hangos az országos és helyi sajtó, de a helyben lakókat mindez nem érdekelte, a nagyobb településeken — a városokról már ne is beszéljünk — az ott élők még a polgármesterük nevét sem tudták. Az egyik helyi pártvezető Budáról nemrég nyilatkozta szűkebb otthonáról, hogy kerületét nem érintette az „ellumpenesedés”. Most ne e magas lóról tett kijelentéssel foglalkozzunk, hanem nézzük meg az itt élők körében 1993-ban végzett közvélemény-kutatást. Eszerint, a kerületiek 51%-a nem tudta az önkormányzati vezetés pártjellegét, és három kerületi lakos közül csak kettő tudta a polgármester nevét. Az meg végképp lehangoló, hogy egy úgymond értelmiségi kerületben senki sem (3%) ismerte körzete önkormányzati képviselőjét! Országos felmérés szerint a magyar társadalom nagyobb része nem érez változást az önkormányzatok működése óta, hát akkor miért mentek volna el tömegesen szavazni? Legyintettek a dologra, és a legtöbb helyen újraválasztották az eddigi vezetőket. * A választók folyamatosan becsapva érzik magukat. Szavaztak májusban, ki így, ki úgy, majd rövid időn belül a sajtó elmagyarázta a választóknak, hogy ők bizony az MSZP—SZDSZ koalícióra szavaztak. Szavazott a fene — mondaná az egyszerű ember, hiszen ha ő éppen az SZDSZ-re voksolt, tette azért, mert elhitte az SZDSZ reklámját, hogy a szabaddemokraták lesznek a szocialisták ellensúlyai. Most meg egy csónakban evezve az SZDSZ az ellensúly? Merre fog haladni akkor ez a túlterhelt ladik kormányos nélkül, miközben a köztársasági elnök választások előtti és azóta megismételt nyilatkozata szerint a jelenlegi baloldali koalíciónak nincsen alternatívája. Szegény Magyarország — sóhajtanak fel millióan, én meg csendben megkérdem: a köztársasági elnök nem pártok felett álló, az egész társadalmat képviselő személy? Vagy nyilatkozata szerint ő a legfőbb Szonda Ipsos? * A májusi választáson az MDF súlyos vereséget szenvedett, a másik kormánypárt, a KDNP úgy- ahogy megmenekült az elolvadástól, és a Fidesz is — ellenzéki párt létére — gödörbe került. A három párt laza szövetséget kötött egymással. Lazát, mert a fővárosban nem jött létre egy nagy konzervatív egység, ugyanakkor vidéken igen széles lett ez a koalíció. A három párt egy varázsszóban próbált szalmaszálat találni: polgári jövő — hirdették. Ez tulajdonképpen a Fidesz induló szlogenje volt, vagyis e párt „A polgári jövő pártja”. A hármas koalíció csavart egyet a szlogenen, így jött létre „A polgári jövő pártjai”. A koalíció megvolt, de a kereszténydemokraták igencsak kerülték e kifejezést, s az MDF-ben sem mindenki azonosult vele. A fővárosi kerületi győzelmek után egyes pártvezetők már a polgári koalíció elsöprő győzelméről beszélnek. De most mi is nézzünk a számokra, a makacs tényekre! A több mint 3000 önkormányzatban e három párt koalíciója jelenleg csak jelképesen van jelen. A szavazók elsöprő többsége sajnos passzív maradt a „polgári jövő pártjai” szlogenű koalíció iránt. Vajon miért? Nem azért, mert e pártok vezetőinek (közel)múltját már ismerik? S meglepő (?) módon mind a három párt, ha külön indult, önálló jelöltjei összességében több mandátumhoz jutottak, mint a koalíciós blokk. Hogy melyik párt húzta le vagy emelte fel a többit? — ez akadémikus kérdés. S ki lesz a katalizátor e polgári szövetségben? Erre Tőkéczki László tesz egy utalást: „Ha egy klasszikus polgárság (vagyis erőteljes középosztály) jegyében „tűnt el” vagy látszik elgyengülni az MDF — mint a Fidesz és a KDNP közötti „természetes kapocs” —, akkor ez a folyamat az egyik legtávlatosabb mozzanat a jövő Magyarországa felé!” Temetik az MDF-et? Hol van ma az MDF? Nemcsak kézzelfoghatóságá- ban, testi mivoltában, tagságában, helyi szervezeteiben, parlamenti ellenzékiségében, a sajtóban, hanem a politikai palettán és a magyar társadalomban? „Az MDF urbánus párt lett” — halljuk néhány nap óta. Milyen cövekek jelzik a magyar demokraták útját a lakiteleki sátortól 1994 decemberéig? Az MDF úgy indult, hogy tevékenysége kiterjedt az ország, illetve a magyarság egészére. Gyűjtőpárt jellege volt. Az 1990. évet követő első rendszerváltozás utáni években az MDF nemzeti középpártként működött, ellenfelei szerint a vidék pártjaként. Majd ez év májusa után, a második rendszerváltozást követően útelágazáshoz ért az MDF: budapesti polgári párt vagy országos néppárt legyen? Végleges válasz még nincs, de az MDF néhány vezetője megtette már az első lépéseket, hogy a Fórum a fővárosi értelmiség polgári demokrata pártja legyen. Volt már ilyen párt a magyar történelemben, a Polgári Demokrata Párt, amely az 1945-ös nemzetgyűlési választáson 1,62%-ot, az 1947. évin pedig 1%-ot ért el! Szavazatokat döntően Nagy-Budapesten szerzett, elsősorban a belvárosi kerületekben... Mintha csak most történt volna. * Antall József halálának első évfordulójáról emlékezett az ország, utolsó mondatairól kevésbé. „Keresztény Magyarországot akartam, csak ennek van jövője” — hallottuk a Kossuth téri gyászszertartáson. Milyen sokan nem akarnak erre emlékezni már! A politikusok — mint az egyiptomi fáraók sírkamráinak ki- fosztói — a néhai miniszterelnök szellemi hagyatékán torzsalkodnak. Legfőbb politikai ellenfelei örökösének kiáltják ki magukat, mások az antalli hagyaték önjelölt gondozóinak vélik magukat. Új vezérek saját ötleteiket antalli gondolatként tálalják. Érdemes idézni a valóban elhangzott pártelnöki szavakat: „Úgy véljük, hogy Európa sokszínűsége és egysége a nemzetek egyéniségéből, valamint a katolicizmusban és a protestantizmusban kifejezésre jutó nagy keresztény hagyományokból együttesen táplálkozik... Végezetül annyit legyen szabad mondanom, ha nem tudjuk ösz- szefogni a népi-nemzeti mozgalom, a polgári demokrácia és az agrárdemokrácia közép felé húzó erőit a kereszténydemokráciában megnyilvánuló világnézetű indíttatású irányzatokkal, akkor érdemtelenek leszünk a világ és utódaink megbecsülésére.” Úgy vélem, a magyar választók ennek szellemében szavaztak 1994-ben. Emléklap: „Abból az alkalomból, hogy az MDF 1989. október 20—22-ei II. Országos Gyűlése tisztelettel felkéri Antall Józsefet, legyen a Magyar Demokrata Fórum elnöke. Elnöke annak a fórumnak, amely az egész nemzet mozgalma kíván lenni...” Öt éve történt mindez. S fél évtizeddel később a párt jelenlegi vezetői már a csekély fővárosi eredményeknek is örülnek. A z antalli hagyaték egyik legfontosabb gondolatával búcsúzom: „Ez a fórum olyan szervezet kell hogy legyen, ahol Budapest és a vidék nem állítható egymással szembe. Mi nem lehetünk sem budapesti párt, sem budapesti értelmiségiek szervezete, sem a vidék pártja Budapesttel szemben. Ennek a szervezetnek országos szervezetnek kell lennie, ahol a főváros nem áll szemben a vidékkel, hanem azzal egységben.” Horváth Béla volt országgyűlési képviselő'
