Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-10 / 8. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1995. JANUÁR 10., KEDD 7 Könyvespolc A jövő dokumentumai Van egy korszaka a magyar életnek, egy csaknem hetven esztendős időszaka, amely­nek a ma élő — elsősorban a maszkmesteri képzettségű történészek mesterkedései miatt — egyáltalán nem lát­ja, vagy csupán a sejtések szintjén érzékeli valódi voná­sait. Pedig ezek a mozgal­mas esztendők az európai ember számára sorsmeghatá- rozóak voltak. Illetnék hát tudni, hogy valójában ho­gyan is nézett ki e kor és sze­replői, akikről mind a mai napig — az egyedüli hiteles­ség címén — csupa egymás­nak ellentmondó értesülése­ket szerezhetünk. A történelmi távlat egy va­lamit nyilvánvalóvá tesz, ne­vezetesen, hogy a heroizmus korszaka volt, ám épp a hő­sök megítélése a legproble­matikusabb. A remélt tisztán­látás végett idézzük hát meg azt a tanút, akiről leginkább feltételezhetjük a tárgyilagos­ságot. A Magyar Fórum Kiadó ezt az embert Szabó Ló'rinc, tárca és esszéíró személyé­ben vélte megtalálni. A pró­zai írásaiból kötetbe gyűjtött válogatás egy olyan ember „vallomásait” rögzíti, aki deklaráltan is távol tartotta magát a politikától. (Más kérdés persze, hogy a politi­ka csöppet sem volt vele tá­volságtartó.) Egyszóval min­den esélyünk megvan arra, hogy egy csupán szemlélő­dő kortárs laza szövetű be­nyomásaiból elfogulatlan­nak ítélhető értesüléseket szerezzünk a húszas évek de­rekától a negyvenes évek kezdetéig terjedő időszak ci­vil közérzetéről. Ha csupán ennyi lenne a Magyar sors és fehér szar­vas című válogatás, nem több és nem is másabb, úgy talán csak a különcök számá­ra lett volna értelme megje­lentetésének. Ám van ebben a kötetben egy apró, de lé­nyeges adalék, egy járulékos elem, ami számos írásban fellelhető: a korhangulatnak és korszemléletnek a maihoz mérhető azonossága. Megka­pó és fölöttébb tanulságos ol­vasni olyan szövegrészeket, amelyeket mi épp a közeljö­vőben szerettünk volna el­mondani, vagy amelyeket su­tán és félszegen talán a teg­nap tettünk szóvá. Azzal a felismeréssel döbbent meg, hogy az élet, amelyet élünk, bizonyos elemeiben ismétli magát, s e felismerés esélyt adhat nekünk a sorsalakítás­ra. így szemlélve e kötetnyi anyagot, akár a jövő doku­mentumaiként is felfoghatók. „Hogy rettenetes, elhi­szem, de így igaz” — mond­ja a költő Semmiért egészen című, talán legszebb, de min­denképpen legismertebb ver­sében. És ezt a fájdalmas kezdő sort akár e gyűjte­mény mottójául is odailleszt­hetnénk. Amikor az első napon ke­zembe vettem, s belelapoz­tam a Bognár József által vá­logatott anyagba, fölösleges­nek tartottam e kötet megje­lentetését. Az volt az első re­akcióm, hogy bár ezek a tár­cák jól megírt anyagok, s ta­lán szolgáltatnak is némi ada­lékkal az életrajzhoz, azért távolról sem olyan jelentő­sek és fontosak mint hinnők. Úgy vélekedtem: annyira nagy volt a költő, s ehhez ké­pest olyan parány a tárcaíró, amely ezzel a válogatással most elébe tolakszik, hogy jelenléte csak zavar. Utóbb, egy tüzetesebb átolvasás vé­geztével rá kellett jönnöm, nem volt igazam. Amit meg­láttam benne, azt fenntebb idéztem. Ajánlom tehát e vá­logatást minden, sorsa iránt érdeklődő olvasónak, s elta­nácsolok tőle valahány közö­nyöst. Paizs Tibor Szentendrei tárlat Katona Bálint debreceni képzőművész festményeiből, raj­zaiból nyílik kiállítás január 13-án, pénteken délután 4 óra­kor a szentendrei Aktív Art Művészeti Galériában, A „Ten­ger a cseppben” című tárlatot Takács Gábor vezeti be; a ki­állított művek január 30-ig tekinthetők meg. Boldog látomások A főváros XXII. kerületének 1993-as ösztöndíjas szobrász- művésze, Máyoros István ezúttal festményeket állít ki a Budafok-Tétény Művelődési Házban — „Boldog látomá­sok” címmel. A megnyitóra január 12-én délután 6 órakor kerül sor (Budatétényi út 35.). Kiállítás a gödöllői galériában A természet formái számítógépen „Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni vé­led?” — olvashatók mot­tóként Petőfi Sándor so­rai a gödöllői művelődési központ galériájában nyílt Spirálforgatag című számítógépes grafikai ki­állítás plakátján. Borsa Béla kiállítása a természeti formákban fel­lelhető törvényszerűsé­gekre irányítja tekintetün­ket. A természet formái nem mindig „szabályo­sak” a szó leghétközna­pibb, legáltalánosabb ér­telmében, ám soha sem esetlegesek — szűrhetjük le a tanulságot. Ezzel a felismeréssel kutathatjuk aztán tekintetünkkel a tár­lókban elhelyezett külön­böző természeti képződ­ményeket, ásványokat, le­veleket, növényi termése­ket, tengeri állatok lenyo­matait, házait, de az em­ber által létrehozott tár­gyakat is, forgácsokat, spárgakötegeket, hangle­mezeket, vagy akár művé­szi alkotásokat, hímzést, ötvösmunkát. Szemlélhet­jük a falakon Borsa Bélá­nak a matematika, a szá­mítógép lehetőségei fel- használásával alkotott grafikáit. Egy idő múlva a látoga­tó már önkéntelenül ön­magát is nézi a képeket fedő üveglapok tükrében: rajta, mint a természet ré­szén, milyen törvénysze­rűségek fellelhetők? S ak­kor egyszer csak ott van két tükör. Két jó nagy tü­kör, melyekben kényel­mesen vizsgálhatja külse­jén a természeti formák érvényesülését. Mozgásban levő jelen­séggel is találkozhatunk: a vízzel. Tihanyi Zsuzsan­na kerámikusművésznek a kiállításon helyet ka­pott „Az utolsó virág em­lékére” című műve — melynek fő motívuma egy óriási, hófehér színű, aranyközegű hóvirágke- hely — kútként működik, víz szökik ki belőle, cso­bog le rajta. Halljuk a csobogást, mely mono­ton, szabályos — de nem egészen. A víz variációs kedve szerinti. A természet a maga for­mai gazdagságában titok­zatos, sejtelmes, ám nem végleges, nem megfejthe­tetlen titok. Hogy hogyan hatol be titkaiba a tudo­mány, ebbe nyújt betekin­tést a január 29-ig nyitva tartó kiállítás. (nádudvari) Közelkép a ráckevei restaurátorról Az oltár visszakapta eredeti szépségét Adósságot törlesztünk. Az elmúlt hónapokban érthető örömmel, izgalommal és kíváncsisággal kísértük figye­lemmel a katolikus templom felújítását. Rendre beszá­moltunk Patay László és segítőinek munkájáról, akik a hatalmas falfelületek, a mennyezet csodálatos seccóit al­kották. Aggódva figyeltük a mesteremberek szorgosko­dását: készen lesznek-e időben a padlóburkolással, a fű­tés- és villanyszereléssel, a padok beállításával? Közben megfeledkeztünk valakiről, aki sokáig észrevétlenül te­vékenykedett, de akinek munkája a templombelső össz­hatásában döntő fontosságú lesz: a restaurátorról. Molnár Jánost a katolikus templom rekonstrukciója hozta Ráckevére és ezzel régi vágya is teljesült, együtt dolgozhatott Patay László­val. Fővárosi lakos volt, de már szívvel, lélekkel ráckeve­inek érzi magát és családi kapcsolat révén az is kíván maradni. Búvárkodással, a múlt ku­tatásával kezdett neki a ka­pott szép feladat teljesítésé­nek. Kíváncsi szemektől rejt­ve, csendben, egy garázs mé­lyén teljesedett ki a műve. Visszanyerte eredeti szépsé­gét, ragyogását a tabemáku- lum, az ehhez tartozó adorá- ló angyalok. Ezeket különle­ges eljárással, szinte millimé­terről milliméterre haladva tisztította meg a sok évtized alatt rárakódott piszoktól, fes­téktől. Pótolni kellett a letört részeket, meg kellett erősíte­ni a szobrok szerkezetét. Molnár János munkája nyo­mán megújult az oltárkép ke­rete is. Apró részletekre is ki­terjedő kutatásai nyomán le­hetővé vált a rendkívül ro­mos állapotú oltár teljes resta­urálása, melyhez harmoniku­san illeszkedik a kis miséző oltár és a könyvtartó állvány. Nagy örömére szolgált, hogy utólag megbízást ka­pott a XIX. században a rác­kevei molnár céh megrende­lésére készült mellékoltár restaurálására is. Munka közben a Zala megyében élt molnár őseire gondolt és A ráckevei katolikus templom oltára restaurálás közben különös szeretettel tárta fel, újította meg a ráckevei is­tenfélő, jámbor vízimolná­rok adakozásából emelt ol­tárt. Most felragyog, feltá­rul sok kedves, szép részlet: legfelül dicsfénnyel övezett mózesi kőtábla, előtte egy kis párnán Magyarország koronája, legalul pedig, mintegy cégérként a mal­mot hajtó fogaskerék. Egy iparos céh a templomban — megjelenítve a molnárok hitét, vallásosságát. Az oltár eredeti freskó­jából mára már csak egy egészen kicsi, ezért külö­nösen értékes, bájos rész­let maradt, s ezt Molnár János is gondosan meg­őrizte, tiszteletben tartot­ta: párizsi kék háttérrel egy angyalfej tűnik elénk — több mint egy évszá­zad távlatából. (pap) Megjelent a Ráckevei Újság 1994 decemberi számában. Generációváltás népi iparművészetünkben Egy hagyomány továbbélése Tavaly emlékeztünk meg — lapunkban több alkalom­mal is — az 1989-ben el­A karcagi Kántor Sándor Múzeum emléktáblája A névadó mester kerá­miái az emlékmúzeumból Sári Katalin felvételei hunyt népi iparművész, a magyar népi kerámia egyik meghatározó alakjának, Kántor Sándornak száza- öt éve elhunyt Kántor Sán- dik születésnapjára. A kar- dór műhelyét veje, a szin- cagi születésű fazekasmes- tén népi iparművész Kun- ter emlékét szülőföldjén Gazda Ferenc, vezeti to- immáron múzeum őrzi. Az vább. Kántor Sándor műhelyét a vő, Kun-Gazda Ferenc viszi tovább MTI-felvétel

Next

/
Oldalképek
Tartalom