Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-10 / 8. szám
8 PEST MEGYE1 HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUAR 10., KEDD Néhány szó Zsirai Miklósról, a tudósról Makkay János, a történettudomány doktora * december 28-án egy nagyobb lélegzetű megemlékezést írt Zsirai Miklósról „Istálló a könyvtárszobában” címmel. A jeles szerzővel együtt örvendhetünk annak, hogy Zsirai Miklós „Finnugor rokonságunk” c. könyvét a Trezor Kiadó rep- rintben megjelentette. Minden jóérzésű emberben rokon- szenvet ébreszt, ha embertársának súlyos és méltánytalan megpróbáltatásairól és szenvedéseiről értesül. S ez különösen így van, ha egy neves magyar tudósról van szó. Ám 1945 után nem Zsirai Miklósnak volt a legsúlyosabb a kálváriája. Elvégre nemcsak egyetemi katedráját tarthatta meg 1935 óta töretlenül, de szinte nyomban a bölcsészkar dékánja is lett. Kezében maradt a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztése és az 1948-ban alapított Kossuth-díj kitüntetésben is az elsők között részesült, együtt Aczél Tamással, Andics Erzsébettel, Gerő Ernővel, Révai Józseffel, Rudas Lászlóval (1949. március 15.), tehát mellőzött- nek nem mondható. Természetesen a kommunista vezérek névsora nem azt kívánja sugalmazni, mintha kollabo- ráns lett volna, hiszen 1949-ben még a vad bolsevik szólamok ellenére több tucat kiválóság részesült Kossuth-díj- ban (például Ember Győző, Major Máté, Moravcsik Gyula, Ligeti Lajos). Szakasits Árpád ünnepi beszéde mindenesetre nem hagyott kétségeket. „Féltő gonddal mérlegeltünk... Akadnak még sajnos számosán a tudósok között, akik elfogultságaik, téveszméik, babonáik hálójából képtelenek szabadulni. Az ilyen tudósok nem használnak sem a tudománynak, sem a haladásnak, sem a népnek. Az igazi tudós semmi esetre sem akar pártatlan maradni... Aki nem képes és nem hajlandó arra, hogy így cselekedjék, elveszti igényét arra, hogy a szellem emberének, tudósnak, írónak, művésznek tartsák.” (Kossuth-díjasok és állami díjasok almanachja. 1948—1985. Bp. 1988, 69—70. o.) Nagyon is lehetséges, hogy Zsirai Miklós „két tűz között vergődött”, s az még inkább, hogy „jó szándékú, naiv humanista” volt. Az azonban tény, hogy 1952-ben a Magyar Népköztársaság Érdemrendjének IV. fokozata kitüntetésben is részesült. Hány kiváló magyart és hány nagyszerű magyar tudóst tettek tönkre, pusztítottak el vagy üldöztek el mindeközben! Makkay János, a történettudomány doktora hosszan kesereg Zsirai Miklós ház- és lakásgondjain, rémült háromnapos vonatozásán, ám igen diplomatikusan megkerüli azt a kérdést, amelyet dr. Domonkos János így foglalt össze: „A magyar közvéleménnyel az ő munkássága fogadtatta el a finnugor nyelvrokonság elméletét.” (Kapu 5/1992, 61 o.). S itt jutottunk el mondandónk lényegéhez. Zsirai Miklós tiszta magyarságát, emberi tisztességét, naivitását, jó szándékát senki sem vonja kétségbe. Egy tudóst azonban nem ezek a vonások tesznek naggyá, jelentőssé, hanem a művei, az alkotásai. Ahogyan Képes Géza írta: „A művek hatnak, működnek tovább, békülten pihen a professzor úr: beszélhetnek a bölcsek, ostobák, mosolyog, ő mentségre nem szorul.” Jelentősebb művei (Jug- ria. 1930, Finnugor rokonságunk. 1937, Osztják hősénekek I—II. 1944, 1951, A modem nyelvtudomány magyar úttörői. 1952, A finnugorság ismertetése. 1952) egytől egyig a finnugorelméletet hirdetik, dicsőítik, mégpedig ellentmondást nem tűrő módon. S annak ellenére, hogy az indogermán nyelvtudomány hangtörvényeire, a nyelvi családfára, a kikövetkeztetett ősnyelvre és a nyelvi paleontológiára épített őstörténetkutatás a ’30-as években már megrendítő ellencsapásokat kapott, Zsirai Miklós rendületlenül balgának, gyermetegnek és csodabogár dilettánsnak nevezett mindenkit, aki a finnugorelméletet kétségbe merészelte vonni. Ezt a körülményt, azt hiszem, nem szabad elhallgatni. Zsirai szinte kéjelgett a primitív vogul és osz- tyák néptől való származtatásunk dicsőítésekor. Az lehet, hogy a kommunisták parancsára az Önbírálatot nem írta meg, de az alábbiakat 1952-ben (!) leírta: „(Gyarmati műve is) beleszólt a magyar nép józan világ- és önszemléletének formálásába is. Az előkelő önhittség misztikus fellegeiből visszahozott bennünket a realitások szilárd földjére. Hiába lázongtak a horvátistvánok, a vámbéryárminok (sic!), majd a turánista mozgalom sámánjai, a gondolkodó magyar többség tudomásul vette... azt, amik vagyunk.” „Finnugor rokonságunk ilyetén tanulsága arra figyelmeztetett, állandóan bennünket, hogy ne essünk az önteltség, a nyelvi vagy faji sovinizmus végzetesen hóbortos hibájába!” (Zsirai M., A modem nyelvtudomány magyar úttörői. Bp. 1952, 53. o.) Makkay János, a történettudomány doktora tehát nem jól teszi, ha félreérthető módon a Zsirai Miklóst, a finnug- ristát bírálókat tudatlanoknak, ármánykodóknak, hamisaknak nevezgeti, akik „ismét egyre erősebben kárognak”. Bakay Kornél Válaszféle Zsirai ügyében V alahogy úgy jártunk régi kollégámmal, Bakay Kornéllal, mint az olasz utasok, ha manapság vasúton mennek Firenzéből Rómába. Egy-két évtizede, a nagy európai vasútfejlesztések idején (amelyben a vas és az acél szocialista országai nem akartak részt venni; meg is lett az eredménye!) a meglévő kétvágá- nyos pálya mellé másik hasonló pálya készült az exp- resszek és intercityk számára. Gyakran száguld hát két szerelvény is Toszkána mesés tájain át ugyanazon cél felé, de külön pályán, bár az egyik gyorsabban és megállók nélkül. Biztosra veszem, hogy nekünk is, mindkettőnknek ugyanaz a célunk, de más a pályánk, amit követünk. Márpedig azonos célok felé robogó — illetve jelenleg legfeljebb még csak pöfögő — két vonat ablakából egymásnak Bakay-féle dörgedelmeket átkiabáló bírálatoknak sok értelmét nem látom. Válaszomat is ez határozza meg, hiszen szakmailag sokkal szigorúbb is lehetett volna. Ezért nem írom meg itt véleményemet Bakay most megjelent könyvéről sem — Kik vagyunk? Honnan jöttünk? — sőt ím, még reklámot is csinálok lapunk hasábjain nékie. Bakay nem olvasta el figyelmesen írásomat Zsirai Miklósról. (A figyelmetlenség máskor is előfordul vele, nemrégiben megjelent kis könyvem címét — A magyarság keltezése — következetesen úgy említi, hogy A magyarság keletkezése.) A cikk végén a Zsirai tollából idézett sorok ugyanis nem a finnugorszárma- zás-elméletet bírálók népes seregére vonatkoznak, hanem azokra, akik továbbra is igaztalanul vádolják nacionalista torzításokkal, magyar imperializmussal, sovinizmussal népünket és tudományunkat. Tehát azokra, akik továbbra is Molnár Eriknek, Rákosi kedvenc és többszöri miniszterének a követői, és a magyar történelmet a marxizmus—leni- nizmus, meg a szociállibera- lizmus szabad prédájának és vadászterületének tartják. Nagyon remélem, Bakay nem akar egy követ fújni Molnár Erikkel csak amiatt, mert annak primitív elméletében (nem szívesen használom ezt a csúnya idegen szót, de ha már Bakay vele jellemezte a szovjetek által kipusztításra ítélt, mert hát primitív vogulokat és osztjákokat, legközelebbi nyelvrokonainkat, akkor én is ráfanyalodok) az ősmagyarok valahonnan az Altáj vidékéről jöttek volna e hazába. Bakay téved! A magyar közvéleménnyel nem Zsirai fogadtatta el a finnugor nyelvrokonság elméletét. A felfedezés maga Sajnovics Jánosnak (1770) és Gyarma- thi Sámuelnek (1799),- két kiváló hazánkfiának az érdeme. Ma már tudjuk, hogy éppen Sajnovics János volt az, aki a modem tudományok egész körében úttörő jelentőségű indoeurópai nyelvtudomány kibontakozása előtt elsőként alkalmazta a modem nyelvhasonlítás máig használatos tudományos módszereit. Ilyenformán csak a korszakalkotó felfedezés nagyon korai voltán múlott — no meg azon, hogy egy tordasi magyar ember volt, aki megelőzte korát —, hogy manapság mégsem ő számít a modem nyelvtudomány megalapítójának. Kétségtelenül magyar sors, de emiatt azért nem kell ma támadnunk. A finnugorelmélet általános elfogadtatásával azonban ettől fügetlenül sem kellett várni Zsirai Miklósra. Bakay valószínűleg nem olvasta Békés Verának azt a kiváló tanulmányát, amelyben bemutatta, hogy Sajnovics és Gyarmati tételei a magyar tudomány körében rohamos gyorsasággal fogantak meg. Rágalom tehát az a jól ismert állítás, hogy sok és jelentős tudósunk akadt, akik a halzsíros finnugor atyafiság állítólagos vádjával visszautasították a finnugor nyelvrokonságot. Éppen ellenkezőleg! Kezdve a 17. században, Ot- rokocsi Fóris Ferenc, majd Révai Miklós, Ballagj Mór, Fejér György, Kállay Ferenc, Bugát Pál, Toldy Ferenc, a múlt század első felében a magyar tudomány színe-virága mind elfogadta a finnugor rokonságot. Sőt még Horvát István sem tagadta nyíltan egyetemi előadásaiban. így alighanem Bakay Kornél is azok sorába tartozik, akikről majd két évtizede írta Lakó György: tévednek a Sajnovics János Demostratiójára (ami több mint két évszázad után végre megjelenik talán magyar nyelven is, miután angol és német fordítása régen van!), tudományos utóéletére és jelentőségére vonatkozó kérdésekben. Az elmondottakból következik, hogy sem Sajnovics, sem Gyarmathi nyelvtörténeti megállapításai nem épülhettek az indogermán nyelvtudomány által kidolgozott hangtörvényekre, mert legalább három évtizeddel korábbiak amazok legelső tudományos megfogalmazásainál. Ráadásul Sajnovics teljesen tisztában volt ugyan a szabályos hangmegfelelések (hangtörvények) fogalmával és fontosságával, azonban éppen ilyeneket elmulasztott kimutatni 1770-ben a magyar és a lapp nyelv között. Si ta- cuisses... Végül helyeslem, hogy Zsirai Miklós azokban a szörnyű és vészterhes időkben, 1952-ben arra intett, hogy mi, magyarok egyszer s mindenkorra mutassunk hátat az előkelő önhittségnek és önteltségnek, a fellegekben való misztikus járásnak, a turánista mozgalom sámánjainak. Nem hiszem, hogy a népünk sorsát 1945—1956 között majdnem végzetesen rossz irányba fordítók között éppen Zsirai Miklós vállára kellene ma rakni a felelősséget. Nem fújt ő egy követ a szocializmust építőkkel! Miért is rónánk fel éppen neki, hogy az elsők között kapott Kossuth-díjat, egyébként Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal együtt. Bőven megérdemelte ő is! L egvégül örülök, hogy a PMH biztonságba helyezett hasábjain immáron tudományos hátterű parázs vitára is sor kerülhet. Ez szerintem biztos jele annak, hogy a lap népszerű és egyben fórum lett. Makkay János A B CPEF5H I J — Gratulálok, talált, süllyed! Jelenszky László rajza Törtetők Horváth Ádámnak, a televízió elnökének az egyik napilap riportere felvetette: a közelmúltban parlamenti interpelláció is szólt arról, hogy kiugróan magasak a televíziós jövedelmek. Horváth válaszul leszögezte, hogy nem sokaké, csak azoké, akik „most a hírműsorokban túlégetik magukat — nem azért, mert ők akarják, hanem mert nincsenek elegen —, lehet, hogy nem lesznek nyugdíjasok. Az idegrendszer, a fizikum túlzott igénybevételét meg kell fizetni”. A magyarázat cinizmusa többrétű, s nem mindennapos. Mindjárt utalhatnánk arra, hogy Horváth Ádám saját bevallása szerint a Tv-ben komoly a létszámfelesleg, ha tehát kevesen vannak a Betlen-csapatban, bőven volna honnan kiegészíteni őket. Esetleg nem is kellett volna válogatás nélkül parkolópályára tenni a korábbi híradó teljes stábját. Másrészt utalhatunk arra is, hogy ebben a hazában sokak fizikumát és ideg- rendszerét veszik túlzottan igénybe a nehéz átmeneti évek megpróbáltatásai — elég, ha csak a bányászokra, az ápolónővérekre vagy a pedagógusokra gondolunk, ezt mégsem honorálják közpénzből leszakított havi több százezer forintos fizetésekkel, ha csak Horváthnak hiszünk, s nem a lap riportere által említett milliónál magasabb összegekről szóló híreknek. De ha naivak vagyunk, s mindent elfogadunk az életük gyertyáját kétfelől égető hős híradósokról, még mindig ott motoszkál a gyanú a fejünkben: ha a közszolgálat mértéken felül kizsigereli szegény tévés szerkesztőinket, s ezt csak mesebeli summákkal lehet úgy-ahogy ellensúlyozni, mi kényszeríti ezeket a szegény lányokat-fiúkat, hogy többen közülük magántévék műsoraiban apasszák tovább vészesen megfogyatkozott energiáikat? Miért kell például szegény halálra gyötört Frei Tamásnak a Híradó, az Objektív és a Nap-Tv mellett még egy bűnügyi magazin állandó sztárriportereként is öngyilkolnia magát, amikor főnöke szerint a jól megfizetett híradózás is több, mint amit egy ember kibírhat? Ilyen mértékű önpusztításra már aligha találunk ésszerű magyarázatot. Hacsak fel nem hagyunk naivitásunkkal, s be nem látjuk, hogy bizony ezeket az életerős, törekvő fiatalokat nem a szolgálat, hanem a kapzsiság szelleme készteti a szokatlanul erőteljes törte- tésre. Zempléni Olivér
