Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-24 / 302. szám

Tóth Bálint

Mert hívő ember költő nem lehet

A Rómába zarándoklatra induló barátjának, Gale- ottónak veti oda ezt a sort a fiatal Janus Pannonius. Kicsit hányavetin, foghegyről, fölényesen. Vajon hitt-e az igazában? Talán csak úgy, mint bárki, ha költő, hisz egy jó sor erejében.

Az a kor nagyon hasonlított az elmúlt évtizedekhez. A humanisták hitbéli kiürülése, az újplatonisták hite az asztrológiában és minden zavaros misztikumban, lélekvándorlásban, nagyúri babonákban; csak a guruk hiányoztak, meg a tévében a holtakat feltámasztó amerikai filmek. Jó negyven évvel ezelőtt a címbéli sort idézték professzoraink, a vallás elhalását jósolva. De a vallás nem halt el, csak elhalványult. Az elmúlt negyven év vallásellenes hadjárata megtette a magáét. Hatása még évtizedekig lemérhető lesz.

Emlékszem, 1955 tavaszán, mikor először szabadultam a börtönből, szeretett professzorom és mentorom, Keresztury Dezső. A magyar irodalom képeskönyvét szerkesztette. A kommunista kultúrpolitika azt várta volna el tőle, hogy a könyvet Bessenyei korával kezdje. így szépen kimaradt volna az egész középkori magyar irodalom, a reformáció hitvitái és zsoltárai, Balassi Bálintról, Pázmány Péterről, Zrínyi Miklósról nem is beszélve, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Keresztury természetesen nem vállalta a csonkolást, s ami váratlan volt, érvényre is juttathatta az irodalom igazát. Akkoriban sokat beszélgettünk erről a kultúrharcról”, és megállapítottuk, hogy a moszkovita elvtársak teljesen a szovjet kultúrszemlé- let hatása alá kerültek, ott ugyanis a művelődés a felvilágosodással kezdődött.

Volt is ebben némi igazság. A gótika legkeletibb tornya: a brassói Fekete-templomé, a reneszánsz és a reformáció is megállt a Kárpátok vonulatánál. Márpedig ahová ez a három áramlat nem jutott el, ott nem lehetett teljes az európai kultúra. Jellemző, hogy a művelt orosz franciául társalog,

míg a mi nemeseink Cicero nyelvén vagdosták egymás fejéhez vaskos gorombaságaikat a megyegyűlésen. Persze a latin orátori iskola nélkül hol lennének Kölcsey szónoklatai s Kossuth emigrációbeli beszédei, melyeket ugyan Shakes peare nyelvén, de Cicero hevületével mondott. Sose felejtsük el, hogy Septimus Severus Pannóniának már megadta a római polgárjogot, mikor más, magukat vérbeli nyugatinak hirdetői nációk még csak áhítoztak elnyerésére.

Az európai kultúra valóban nem Voltaire-rel kezdődik, bármennyire tiszteljük is a Houdon mintázta csúfondáros nagy franciát. A zsidó—keresztény és görög—római hagyomány nélkül nincs Európa. Az irodalom és képzőművészet egyszerűen megfejthetetlen annak, aki nem ezeken a kultúrákon nevelkedett. És morálisan is: aki a zsidókat üldözi, aki a keresztényeket az oroszlánok elé vetné, aki összetörné a görög szobrokat, aki nem hordja szívében és jellemében a Gracchusok tisztaságát és tisztességét, az nem európai. Európainak lenni: erkölcsi és szellemi magatartást jelent.

Egy pannonhalmi lelkigyakorlat elevenedik fel bennem. A frontvonalból éppen hazatért svéd vezetéknevű atya tartotta. Felhívta figyelmünket, egy pillanatig se higgyünk a propagandának, a német diktátor nem keresztesháborút vív az oroszok ellen; és idézte egy SS-ala- kulat indulójának részletét: „Christus ist ein Juden Schweiz...” A magyar sors logikája, hogy ez a szerzetes később tíz évet töltött a Gulágon. Nevét azért nem említhetem, mert sok önbarkácsolta hőssel szemben, mint igazi szerzetes — egy a sok közül —, nevének elhallgatását parancsolja rám kérdezetlenül is.

Mikor a Nyugathoz, Európához való visszatérésről hallok, be kell vallanom, düh fog el. Hát nem mi voltunk Európa 1956-ban? S ki hagyott cserben minket: európa — csupa kisbetűvel. Nem az írók. Hiába verte az asztalt Camus, Madariaga, Supervielle. El ne felejtsük, a nyugati politikusok éppen úgy nem hallgatnak az írókra, mint a keletiek...

Az írók, költők persze mondják a magukét, abban a képtelen reményben, hogy egyszer csak foganatja lesz mondandójuknak. Régóta nem hiszek benne. Sziklás talaj szőlőmunkásai vagyunk mi, ahol több veríték, mint bor terem. Mégis... ez a Vörösmarty kimondta mégis, a Vén cigány, a Gondolatok a könyvtárban mégise... Ez a mégis munkált bennünk

az ötvenes évek közepén a börtönben, mikor összeállítottuk Füveskert című sokkötetes antológiáinkat. Idézem előszavát: Elöljáró beszéd (Váci börtön, 1954) Köszöntjük az olvasót. Örömmel és azzal a csendes

biztonsággal, amely összeköt abban a tudatban, hogy a „Könyv” fontos, talán az egyik legfontosabb valami az élet szükségletei között, most és mindig. A „Vers” él, él a legszorosabb értelemben, hiszen magunkban hordjuk, s ha meg is feledkeznénk róla, az emberien tiszta magunkra eszmélés pillanatai, a szeretet, a szenvedés és a hosszú magány újra felszínre hozza. Nem igaz, hogy , jégen elzengtek Sappho napjai”, hiszen a dalt az igény is szüli, és úgy érezzük, a szépre való igény nő bennünk és körülöttünk.

Ez a kis kötet is ebből az igényből született, s akik összeállították, csak szolgálták a vágyat, a tízek, húszak és százak kívánságát. így nőtt ez a gyűjtemény sokak és sokak hozzájárulásával. Mindenki elhozta a legkedvesebbjét; és most, hogy együtt áll, jóleső örömmel állapíthatjuk meg: — gazdagok vagyunk így együtt. És ez a gazdagság több mindennél, ami kívülről jöhet. Benső és elszakíthatatlan. Az ókori bölcsesség, amihez újra eljutottunk — „mindenemet magammal hordom” — büszke lemondása, mely tudja, hogy a legértékesebbtől senki se foszthatja meg. „Beauty is truth, truth is beauty.” (Ami szép, az igaz, s ami igaz, az szép.) Keatsnek e sorát választottuk a kötet mottójául, érezve és érzékeltetni akarva azt, hogy a művészi alkotás szépsége több mint gyönyörködtetés, de belső, mély igazságánál fogva felszólító jellegű: a teljesség vonz, hogy teljes légy.

„Füves-Kert”, írtuk a címet a gyűjtemény elé, mert úgy éreztük, a földből és fényből táplálkozó szerves élet legszebb magyar szimbóluma a kert, az erdélyiek, a debreceniek kertje, ahol nem voltak ismeretlenek a messzi föld illatozó virágai sem. De ez a kert jelenti talán a belső kertet is, a magunk kis földdarabját, amely a legszürkébb falak között is színgazdag bokrokat és gyógyító híveket teremhet. S adjuk most tovább ezt a kis kötetet — ki-ki találja meg a maga virágát benne, és plántálja kertjébe — a nagy francia tanácsával: „Műveljük kertünket.”

Mint láthatjuk, a váci börtönben sem voltunk Voltaire-eUe- nesek. Egyáltalán elutasítottunk minden politikai és vallási türelmetlenséget. Csak az ateista hatalom türelmetlenségét viseltük nehezen. „A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni” — mondja Németh László. Visszanyúltunk hát a gyökerekig: a zsoltárokig, a középkori himnuszokig, Szent Fe- rencig, Dantéig, s fordítottunk még Byront, Shelley-t, Keats-t, Puskint, Chestertont, s ezzel a sor még korántsem teljes. Mert hihetetlen erőt adott az imádság és a vers, különösen a versben írott ima. A De profundis, a Miserere, a Judica me — Dávid zsoltárai, meg Szent Ber- nát, Aquinói Szent Tamás, Szent Bemát, Jacopo da Todi himnuszai. De imádkoztunk mi Ady Endre Az Úr érkezése című versét, Berzsenyi Fohászkodását, Zrínyi az időben nagyon is időszerű strófáját: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó / Órám tisztességes csak légyen utolsó / Akár farkas, akár emésszen meg holló, / Mindenütt fellyül ég, a föld lészen alsó.” És hányszor elgondoltuk, nem is alaptalanul, miként nézzünk szembe halálunkkal; az egyik kedves vezérkari tiszt barátom azt mondta, ,Jta menni kell, én Balassival tartok: Uram, a Te katonád voltam.” Még hogy: „Hívő ember költő nem lehet?!” Az ember inkább Tertuliánusszal tartana, hogy az ember a lélek „naturali- ter Christiana”: természeténél fogva keresztény — ha nem látná maga körül a nap mint nap megújuló gonoszságot.

A

dvent negyedik vasárnapja van: Rorate coeli desuper! De az egek még nem akarnak harmatozni, tán fekete karácsonyunk lesz. Viszont rózsás már az ég, kel „urunk-bátyánk, a Nap” — mint Szent Ferenc ezt olyan szépen énekli Naphimnuszában. Keringnek a Víziváros fölött a hóangyalfehér sirályok. Begyüket, szárnyukat vörösborszínűre festi a nap. Szeráfszárnyak villognak a város felett. Lehet-e sokáig félpogány ez a város? A jövő Istené, a remény miénk. Váratlanul megkondul- nak a Szent Anna-templom harangjai, a templomé, ahol szüleim esküdtek, ahol hétfőn barátomért, Antall Józsefért, halála első évfordulóján szentmisét mondtak. Hiábavaló lenne minden áldozat? Aligha hihetjük.

Kárpáti Kamii

Mint egy parasztfiú...

Ó, most elrepülni kéne, vagy kiégetni a szívem; de tiszta helyettem a hó, s én rügyes mosolyom viszem.

Viszem, mint egy parasztfiú:

Hátán a hold s Nagykarácsony

feje fölött angyalokkal

úgy örül, mint száj a szájon.

S megy és megy a hómezőkön.

Róka surran: oda se néz.

Farkas villan, medve dörren;

S megy és megy oda se néz.

Falu fut el falu után.

S a feszületen nincs a bús, tövises úr a temetőn: anyja ölén alszik Jézus.

S ő megy tenger s föld közt, mint kit a csillagok uszálya ér.

S a vége: bárhogy is kereszt,

Betlehem lesz! O odaér.

E

zerkilencszáznegyvennégy karácsonyát a keszthelyi kórházban töltöttem. A hónap elején — visszavonulás közben — megfertőződött a lábfejem, vérmérgezés lett belőle. Visszavonuló alakulatom beszállított a kórházba — és továbbment.

Az igazgató főorvos, Magyari Rezső (bár a keresztnevében már nem vagyok egészen biztos) — csíki származású volt. Amikor megtudta, hogy földiek vagyunk, felajánlotta, maradjak a kórházban, amíg elvonul a vihar, utána hazamegyek. Közben segíthetek ebben-abban az ápolószemélyzetnek. Mert a segítség igencsak elkelt.

A sebem (felvágták volt a lábamat) három-négy nap alatt úgy begyógyult, hogy járhattam. Ezekben a napokban indult meg két magyar ejtőernyős zászlóalj és egy huszáralakulat ellentámadása, akikhez német lovasság is csatlakozott. Keszthely határától húsz kilométernyire verték vissza az oroszokat, nem kis áldozatok árán. A? egyébként civil kórházba egyre- másra érkeztek a sebesültek. Magyarok — és orosz hadifoglyok. A németeknek külön kórházuk volt.

Kórtermünk — egy kisebb tomateremnyi szoba — hamarosan megtelt. Néhány régebbi sebesültünk mellé, csupa újakkal. Karácsony felé hadifogoly is volt közöttük. A mellettem lévő ágyba egy 19-20 éves orosz katona került, haslövéssel. Arrébb két idősebb besszarábiai, akikkel románul szót tudtam érteni.

A foglyokat kihallgató magyar tisztek kérdéseire — hiába szóltak tolmács útján oroszul — az én haslövéses szomszédom nem volt hajlandó válaszolni. Csupán azt motyogta, hogy el akaija foglalni Berlint. Azon túl — még a nevét se. Két besszarábiai fogolytársát pedig istenesen leteremtette, amiért válaszoltak a kérdésekre, és mert egyáltalán szóba álltak a kihallgatókkal, és mert velem is beszélgettek. Szovjet emberhez méltatlannak találta — és büntetéssel fenyegette őket.

Erős szervezete ellenére — egyre romlott az állapota. Az akFodor Sándor

Az ellenség

kori vérzés-fertőzés elleni védekezés mellett, ilyen sérüléssel kevesen maradtak életben. Ő pedig három golyót is kapott a hasába.

Rólam azt hitte, egészségügyi katona vagyok, hisz napközben egyenruhában voltam. „Szanyitár”-nak mondott, ha vizet — levest vagy éppen kacsát kért. Agytálra szüksége nem volt: csak folyadékot tudott magához venni.

Karácsony előtti éjszakán felkiabált. „Szanyitár! Kávét!”

Nem volt nehéz megértenem, mit akar, hiszen „koffé”-t mondott. Feltápászkodtam, vállaltira vettem a köpenyemet, megkerestem az ügyeletes nővért — vincés apácák látták el az ápolónői feladatokat —, lementünk a konyhába, és a nővér kávét főzött neki, amolyan kincstári kockakávéból.

Másnap — karácsony délutánján — tömegével jöttek a keszthelyiek, hozták a kisebb-nagyobb szeretetcsomagjaikat. Az ejtőernyős-alakulat minden sebesültnek egy üveg pezsgőt küldött: a Kéthelyen visszafoglalt kastély pincéjében találták. Természetesen a hadifoglyok is kaptak csomagot. Éppen úgy, mint mi.

A két öreg besszarábiai sírva fakadt.

Az én — immár súlyos beteg — szomszédom hallgatott. Nézte az éjjeliszekrényre letett csomagot, de nem érte el, hogy kibonthatta volna. Kibontottam neki: egy egész sült csirke volt benne, foszlós bélű. friss kenyér, mazsolás kalács. És mellette — az üveg pezsgő. Azt hiszem, nem nagyon értette az egészet. Talán fogolytársai magyarázták neki, milyen fura szokás járja ilyenkor a keresztényeknél. Végül, amikor a kórterem fele elaludt, halkan megszólalt: „Szanyitár!” Szemével az

éjjeliszekrénynél lévő csomag és a pezsgő felé intett, és mondott valamit.

— Mit akar? — kérdeztem a mellette fekvő besszarábiai tói.

— Azt akaija, egye meg, ami a csomagban van, igya meg a pezsgőt.

— Én?! — kérdeztem, ujjammal magamra mutatva ágyszomszédomtól. Int, hogy igen.

— Inkább a kamerádoknak — mutatok két fogolytársára.

Ingerülten, kiabálva, rövid szónoklatot tart nekem.

A besszarábiai vigyorogva fordított: — Azt mondja, maga egye-igya meg, mert maga ellenség ugyan, de becsületes. Mi nem érdemeljük meg, mert árulók vagyunk.

— Jól van — simítottam végig csapzott haján —, jól van, Sztálinka.

Megint leteremtett, de nem tudom, a Sztálinkáért-e, vagy azért, mert hozzá mertem nyúlni: őt csak egyet se simogassam, mert ő nem fasiszta. Ezt a szót gyakran emlegette.

Ünnep első napján reggel rosszul lett. Elveszítette az eszméletét. Orvosok-nővérek futkostak körülötte, végül konyhasóoldat perfúziót kapott. Én tartottam a karját, hogy ki ne rázza belőle a tűt.

Nem sokáig kellett tartanom. Dél felé letakartam az arcát.

— No, nézd csak... sír a kis hülye — mondta a tört karú-lábú Dohányos szakaszvezető, de nem gúnnyal, inkább gyöngéden. Nagyon kedvelt, hisz teljesen mozgásképtelen, magatehetetlen volt, nekem kellett etetnem-itatnom, mindennel ellátnom. — Na, gyere, kisöreg, tudod mit? Megesszük ketten a csirkéjét. Ez lesz a halotti tora.

K

ivettem az ablak közül a csomagot, kibontottam a csirkét, kenyeret szeltem hozzá, és egy falat neked — egy falat nekem, megettük Dohányos szakaszvezetővel, miközben a kórházi szolgák elvitték, ami még megmaradt az én kérlelhetetlen „ellenségemből”.