Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-24 / 302. szám
Benedek István Emlékezés a Fájdalomhercegre így élek itt e kis szobában, mint némelyik vad, szikla-lyukban: orrát se látni, meg se mukkan, hallgatagon ül egymagában... Karinthy (iábor M a, december 17-én, éppen nyolcvan éves lenne a búbánat költője, Kartinthy Gábor. Születését regényes kaland előzte meg: Kartinthy Frigyes megszöktette férjétől Judik Etel színésznőt, bujkálva, konflison, vonaton, Berlinig meg sem állva. Fél évet töltöttek boldogan és reszketve egy külvárosi lakásban, értelmetlenül — mert mit keres a pesti humorista, az így írtok ti meghíresült szerzője Berlinben? Fél év után — lesz ami lesz — hazajöttek, addigra a megcsalt férj is tokjába dugta a pisztolyát, beleegyezett a válásba. Összeházasodtak; egy év múlva újabb regényes kaland: kitört a világháború. Karinthy kioperáltatja egészséges vakbelét, hogy be ne sorozzák, és 1914 decemberében Judik Etel megszüli Gábort. Négy nehéz év után jön a még nehezebb: a „spanyolnak” nevezett járvány végigpusztítja Európát, több halálos áldozattal, mint a világháború, Karinthy feleség nélkül, Gábor anya nélkül marad. Egyikük sem heverte ki soha Judik Etel halálát. Frigyes későb újra nősül, a csillogó-villogó szexbomba Böhm Arankát veszi feleségül, a szelíd Bogának homlokegyenes ellentétét. Ä csöndes otthon zajos átjáróházzá válik, a békés családi légkör csatatérré, veszekedések és kibékülések folyamatává. Megszületik Gábor kisöcs- cse, Cini, nála hat évvel fiatalabb. Aranka nem csinál titkot abból, hogy az előző házaságból származó Gábort ki nem állhatja. Nem bántja, de nem törődik vele. Cinivei se sokat, de vele legalább nem érezteti, hogy semmi köze hozzá. Apjuk a fellegekben él meg a kávéházakban, ott ontja cikkeit, könyveit, ismeretségben az egész irodalmi világgal, amely a húszas-harmincas években élte nagy másodvirágzását. A gyerekek hol az iskolában, hol a Lágymányos utcáin lézengenek, Cini főként focizik, Gábor inkább csak nézi. Ebédjük befizetve a kávéházban, s a pincérek hozómra is adnak egy- egy zsemlyét. Papa, adj egy kis pénzt, rángatja Gabi az apja kabátját, Karinthy szórakozottan beletúr a zsebébe s odaad egy pengőt, ha éppen van, elkésett sietséggel ír tovább. Ha életben van még valaki a Lónyay utcai református gimnáziumbeli osztálytársai közül, nem felejthette el Gábort és különcségeit. Félórás-háromne- gyedórás késéssel állított be minden reggel, kissé sunyítva osont a helyére. Megszokták ezt a tanárok is, nem tették szóvá. Ha felelésre szólították, nehezen gyűrte le félszegségét. Közepes tanuló volt, mégis becsülték, nemcsak az apja miatt, hanem mert az irodalomhoz alaposan értett, s ha belelendült, igencsak okosan tudott beszélni. Verseket írt. Nem meglepő ez; minden iskolában vannak diáklapok és diákköltők. De Gábor jó verseket írt, igazi érett költeményeket, és a nála egy évvel fiatalabb barátjával, Deve- cseri Gáborral közösen már diák korukban megjelent egy kis füzetnyi válogatás a verseikből Somlyó Zoltán előszavával. Érettségink évében ismerkedtem meg vele, 1933-ban. Akkor irodalmi havilapjuk volt Hangszóró címmel, s talán hogy ne csak iskolai lap legyen, meghívtak külső munkatársnak, később szerkesztőnek. A vers, amit az első közös „szerkesztőségi ülésen” fölolvasott, pillanatnyi kétséget nem hagyott az iránt, hogy akár sikerül leérettségiznie, akár nem, érett költő. Az ég oly mély és enyhekék s fáradt szemem lebágyad. Ti úgy hívjátok: renyheség, én úgy hívom, hogy: bánat. Hogy mi a bánat? Kósza tűz. A lélek lila lángja. Derengő, csendes, lenge, szűz. A vágyak ispilángja. Fölnézett, kissé oldalt hajtott fejjel, és nagyon nyugodtan, határozottan mondta: Goethe-i strófa. Az érettségit sikeresen letette, a lap azonban hamarosan megszűnt. Szétszéledtünk, ki erre, ki arra. Húsz év múlva találkoztunk újra, akkor már mint orvos és páciense. Nem is váltunk meg többé egymástól 1974-ben bekövetkezett haláláig. Hogyan élt a húsz év alatt? Amennyire tudom, eleinte megőrizte az egészséges ember látszatát. Hipochondriás, szorongó, gátlásos és kényszeres volt, de ez mind belefér a normálisnak nevezettek kategóriájába. Tanuláshoz és munkához sosem fűlt a foga. Beiratkozott ugyan a bölcsészkarra, később Rózsahegyi Kálmán színi iskolájába, egyiket sem végezte el. A nyarakat többnyire Siófokon töltötte a baráti Vitéz-panzióban. Aztán valahol a Balaton mentén egy faluban évekig ellakott albérletben, ott étkezett és egyébként is ellátták. Amíg apja élt, anyagilag gondoskodott róla (sőt halála után is, amikor könyveinek jogdíján a két fia osztozott), de voltak nehéz időszakok is az életében. Versei itt-ött megjelentek, főleg a Nyugatban és a Szép Szóban, aminek egy ideig szerkesztőségi tagja volt. Babits, Illyés Gyula, Szerb Antal, József Attila és köre nagyra tartották a verseit, Devecseri, Somlyó György, yajna János, Kosztolányi Ádám, Szilágyi János, Ignotus Pál a barátai közé számítottak. Egyetlen tartós, beteljesületlen szerelem fűzte egy asszonyhoz, más vonzalmáról nem tudunk, noha verseiben olykor hangot ad a fojtott erotikának meg a ki- elégületlen vágynak. Katonai szolgálatra behívták, rövid idő múltán látták alkalmatlanságát és leszerelték, állítása szerint „veleszületett súlyos szívbaja” miatt. Valójában a szívének semmi baja nem volt, de annyira elhitette magával ezt a diagnózist, hogy semmiféle fizikai munkára nem volt hajlandó, mivel „szívbeteg”. Egy időre állást kapott ugyan a Fővárosi Könyvtárban, ahol nem föltűnő, ha valaki semmit sem csinál, később ezzel is felhagyott. A verseléssel azonban nem. Soha nem fogjuk megtudni, mennyi verset írt, mert ami nem jelent meg, azt elhagyta, eldobálta, megsemmisítette. 1937-ben a Nyugat kiadásában megjelent egy vékony kötete Etel és ital címmel. Előttem asztal, étel és ital, Pecsenye hortyog vérsötét levében, hűen legyezi rablánya: petrezselyem, fiatal Mögötte színes-mozdulatlanul bizarr bástyák és várfalak: hideg palackok, büszke sajtok, cipók, gyümölcsök és halak. Csillárok fénye hull köröskörül. Az óriás pohárba tűz, s a kitöltött bor tetején vad táncot jár a vad sugár, s örül.... ...Felduzzadt szájjal görnyedez- ve rég egyedül iszom és eszem. Bont és tör és remeg az ujjam és szomjazom és éhezem... Verselemzéssel nem foglalkozom, mindenki kiolvassa belőle ugyanazt: a magányt, önkitaszítottságot, a tárgyak meglelkesí- tését, a bizarrul pompás jelzőket és fordulatokat: a pecsenye hortyog, a fiatal petrezselyem legyezi, a sajt büszke, a csillár vad sugara örül... De a tárgyak gazdagsága csak arra való, hogy ellenpontozza a költő magányát és életképtelenségét. Ebben a versben is, mint a Hangszóró-korszak költeményeinek többségében (ez is akkor született), még sok a tárgy meg a történés, sok az akarás is meg az indulat. A finomságok fátylából robbanásszerűen tör elő az agresszió. A franciás ballada, spanyolos szonett hangulatából szinte kirí egy-egy versvég durva ökölcsapása: a tudattalan vagy tudatalatti (a kettő nem azonos) félelem váratlan átváltása a megalázott ember dühkitörésébe. A magyar lyra fájó csókja ég ajkamon és szívemben szeretet. Még nem találtam aranyalmát, nem volt leány még, aki szeretett. A gyümölcs, amíg érik, keserű és sárbahull, amint megérett... Én nem tudom, hová repül a perc, csak azt tudom, hogy döghalál az élet!... A későbbi költemények már nem is szólnak egyébről, mint önmagáról, lelki kínjáról, vagy egyszerűen az őt körülvevő bánatvilágról. Nem a realitás világa ez, hiszen e szörnyű korszakban — ami egyetlen szóval meghatározható: Rákosi — kevés ember élt oly gondtalanul és a valóságról tudomást se véve, mint Karinthy Gábor. Azt hitte magáról, hogy kommunista, merthogy az öccse az volt, de sejtelme sem volt arról, mi a kommunizmus, és mi-az, ami helyette van. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy életképtelensége mögött a bontakozó szkizofré- nia áll, kényszerképzetekkel és hallucinációkkal, teljes önbezárkózással és gyötrő kényszercselekvésekkel, akkor az Aranyketrec dédelgetett lakója lett, a munkaterápiás elmeosztályé, ahol egyedül ő nem dolgozott, hiszen „szívbaja” miatt hogyan is dolgozhatna. Mit csinált? Naphosszat ágya mellett állt vagy papucsban egy helyben csoszogott, kezét dörzsölte, két-három óra hosszat szappannal sikálta, máskor hónapokon át vécépapírral tisztogatta az ágyát és környékét — szóval annyira el volt foglalva, hogy beszélgetésre, olvasásra nem maradt ideje. Ha néha mégis beszélgetésbe bocsátkozott velünk vagy az őt látogató öcs- csével, kiderült, hogy emlékezete és értelme kifogástalan, irodalmi műveltsége változatlan, csupán valóságérzéke szűkült be. Még azt is tudta magáról, hogy a „szívbajon” kívül a lelke is beteg, de ezt csupán átmeneti állapotnak tekintette, ördögi megszállottságnak, amiből rövidesen ki fog szabadulni. „Mondd meg itt az embereknek — így szólt hozzám az intézetbe érkezése második napján —, hogy egy nagy költő van itt, aki verseket és regényt ír. Százszázalékos rokkant vagyok, szívidegességem van. És még egy betegségem volt, de ez már megszűnt: ördöggörcs. így lehet nevezni, hiszen van Isten és van ördög; amíg az ember lelkén ott ül az ördög, addig nem tud sem alkotni, sem szeretni, sem szabadon élni. A sátán a rossz, a gátlás, fel kell tehát szabadulni a sátán hatása alól.” Néha átmenetileg sikerült felszabadulnia, ilyenkor írt egy szép verset. Talán folyó vagyok, talán egy vén halász, Talán kösöntyű, mit ó fiókban találsz, Sötét, babonás álom. Vad és súlyos bánat. Homályos és méla Sejtés, mely hűs szennyek közt él áléivá. Rozzant kút egy kertben. Nap mint nap dúskálok, én, fájdalomherceg, Gyémánt jajgatásban, míg lobogó percek Vonulnak fölém hídban, így ér fájdalomban, hogy jajjaj és ajjaj, Vérveres alkony és szeles, vak hajnal. Kétségbeesésben. Már elég keményen kellett gyógykezelni, hogy teljesen belé ne süppedjen az „ördöggörcsös” állapotba, mégis egy-egy tisztult pillanatában ilyen finomra cizellált verssorok buktak ki belőle: Mikor az eső megered éjjel s mint misztikus dobok, zúg, egy verandán átoson egy bús leány és felzokog, hanem kopott a szó is ott és furcsa búbánat kopog... Mert rí a kert, a sok bokor és váltig ontja könnyeit, Egy víz a lépcső s a küszöb! Sártenger özönlik el itt! Ißy sír a lány, így sír a kert! így sírnak ketten reggelig... A vers címe természetesen Bánat. Ahogyan Adynak a bús, úgy Karinthy Gábornak bánat a „kulcsszava”. De a kulcs nem nyitotta ki a lelkét. Amikor az ’56-os forradalom után el kellett hagynunk az Aranyketrecet, vittük magunkkal Gábort sashegyi otthonunkba. Különcségét megszoktuk, ördöggörcsös állapotait parírozni tudtuk, talán még szeretett is bennünket. A volt főnökasz- szonyt, Krisztinát, mindenesetre. Nála őrültebb őrültek is kezesbáránnyá váltak, ha Krisztina rájuk mosolygott. M anzárd szobájában jól érezte magát, ki sem mozdult többé a házból. Kényszereiről leszokott, de a felöltözésről is: pizsamában és házi köntösben élt közöttünk, a vendégeket is így fogadta. Verset azonban nem írt, talán csak másfelet, nyolc nyugalmas év alatt. 1974. november 13-án úgy halt meg, ahogyan az édesapja: lehajolt, hogy tornacipőjét befűzze (mindig tornacipőt viselt itthon, és mindig itthon volt), agyvérzéssel előre bukott, többé nem tért eszméletre.
