Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-28 / 304. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. DECEMBER 28., SZERDA Gyerekek helyett birkák a Serényi-kastély parkjában... Vácdukai élet-jel: iskolát bővítenék „Kiskarácsony, nagykarácsony”, hallatszott át a vácdukai iskolások éneke a Vadgesztenye nevezetű kocsmában karácsony elűtt néhány nappal az egyik délelűtt. Az „áthallásnak” nem az volt a legfőbb oka, hogy az iskolások túl hangosan énekeltek... Sokkal inkább az, hogy a próbatermet és az ivót mindössze egy vékony fal és egy ajtó választja el egymástól — lévén mindkettő a falu művelődési házában. A vácdukai iskolások karácsonyi hangulatot varázsoltak a művelődési házban A szerző felvételei — A főpróbát tartják az esti előadáshoz — magyarázta a kocsma bérlője. — Az iskola igazgatója is velük van? — kérdeztem. — Őt keresem. A kocsmáros tanácstalanul tárta szét a karját. — Bizonyára — mondta —, de én ezt nem tudhatom. Én csak ezt a részét bériem az épületnek. Valószínűleg hamarosan vége lesz a próbának, mert már elég régen benn vannak. Javaslom, várja meg, amíg befejezik. A teremben kettőnkön kívül egy teremtett lélek sem volt. — Nem túl nagy a forgalom... — jegyeztem meg. — Hát nem — így a kocsmáros. — Tudja, ez egy végtelenül szegény falu. — Nekem nem ez az első benyomásom — vetettem közbe. — Bár vannak szegényes épületek, de azért többnyire újaknak, tágasaknak tűnnek. — Lehet, hogy a házak ilyenek, de az emberek többsége szegény, higgye el nekem. Sokaknak csak a nyolc általánosa van meg, szakmájuk meg semmi. Persze hogy őket bocsátották el először a munkahelyeikről, s most nem tudnak újat találni. így aztán kénytelenek feketén vállalni munkát. — De azért a művelődési házat csak kihasználják... — utaltam a másik teremből átszűrődő hangokra. Beszélgetőtársam elmosolyodott. — Nehogy azt gondolja. Most ugyan itt vannak az iskolások, mert máshol nem tudják megtartani az ünnepséget, de legközelebb szerintem csak március 15-én lesz hasonló rendezvény. Egyedül a nyugdíjasklub működik rendesen a faluban, nekik van két kis helyiségük az épület túloldalán. — S a művelődési ház vezetője nem tudna programokat szervezni? — vetettem föl. — Ilyen tisztség Vácdukán, emlékezetem szerint, sohasem volt... — S mégis, mi érdekli a vácdukaiakat? — Hogy mi érdekli őket? — kérdezett vissza a kocsmáros. — A futball. Van egy felnőtt-, meg egy ificsapatuk. Azért lelkesednek, másért nemigen — legyintett. — A vácdukaiak szerint mi lehetett az oka a kastély kiürítésének? — fordítottam a beszélgetésen. Vácdu- káról ugyanis több évtized után ebben az esztendőben Veresegyházra költöztették a Serényi-kastélyban elhelyezett állami gondozott fiatalokat. — Sok mindent beszélnek erről a faluban — válaszolta a kocsmáros. — Biztos ez is valamiféle hatalmi harc eredménye lehetett, de hogy mi, azt nem tudja senki az itteniek közül, nem kötötték az orrunkra. Az viszont biztos, hogy néhány éve újították fel az épületet, s most csak az állaga romlik. Látja, ezért nem jut ez az ország ötről hatra, az ilyen pazarlások miatt. Hogy helyénvaló volt-e a vácdukai állami gondozottak elköltöztetése, annak megítélése nem ennek a riportnak a feladata. Egy viszont bizonyosnak tűnik: a vácdukaiak nemigen lelkesedtek az ötletért. S ez érthető is, hiszen sokaknak nyújtott megélhetést az intézmény. De, ahogy később kiderült, nem csupán ezért... Az tény, hogy ezekben a hetekben, hónapokban csak a pénzt viszi a kastély. Ameddig ugyanis nem lel gazdára, adcjig gondoskodni kell az őrzéséről s a fűtéséről, hogy a csövek szét ne fagyjanak, a falak ne pené- szedjenek. Az épületet később szerettem volna belülről is megnézni, ez azonban sajnos nem sikerült, mivel a biztonsági őrök, megbízóik akaratát hűen teljesítve, nem engedtek be. — Csak az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság írásos engedélyével lehet megtekinteni az ingatlant — világosított föl a csengetésemre előkerülő három biztonsági őr egyike. — S volt már valaki, aki ilyen engedélyt fel tudott mutatni? — Hogyne, múltkor is jött néhány belga, végigvideózták az egészet. Mondták, hogy majd levetítik a filmet a megbízóiknak, akik döntenek a megvételről. — S mit mondtak, mire használnák a kastélyt? — Honnan tudnánk mi azt, kérem? — tárta szét a karját az őr. Egyelőre tehát kétséges, hogy ki lesz a kastély új tulajdonosa. Annyi bizonyos csupán, hogy a parkban mostanság csupán birkákat lehet találni. Azokat is azért tartják az őrök, hogy ne kelljen kaszálni a füvet. Gyerekeket egyelőre csupán a művelődési ház nagytermében láthattam, ahol a kocsmárossal való beszélgetésem közben a nagyteremből kiszűrődő hangokból ítélve véget érhetett a főpróba. Valóban, amikor benyitottam, az iskolások éppen a színpadról vonultak le. A közönséget alkotó óvodásoknak láthatóan tetszett az előadás. A sikerhez a fényes csillagokból álló díszlet, s az iskolások angyalkaruhás, pásztorfiús jelmeze is hozzájárulhatott. Az igazgatóval, Novák Lászlónéval, és helyettesével, Törtei Sándorral végül az iskolában ültünk le beszélgetni. Mindenekelőtt arról faggattam őket, hogy miként érintette az iskolát az állami gondozottak elköltöztetése. — Rosszul — hangzott az igazgató határozott válasza —, nagyon rosszul. Ráadásul az egésznek az oka is ki- tudhatatlan, megismerhetet- len és érthetetlen. Az igazgató véleménye szerint a döntés meghozatalakor túlságosan nagy hangsúly helyeződött az érzelmi okokra, ahelyett, hogy a szakmai érvek kerültek volna előtérbe. Ha a gyerekeket mindenképpen el kellett költöztetni, aJdcor jobb lett volna, ha családoknál helyezik el őket. A vácdukaiak megszokták az állami gondozottak jelenlétét a faluban, s az iskola is csupán néhány lépés a kastélytól. — Azt értem, hogy miért ragaszkodtak az otthonhoz azok, akiknek a munkahelyét jelentette. De miért fontos ez önöknek? — kérdeztem az igazgatót. — Hiszen, gondolom, nem a legjobb magaviseletű gyerekek lehettek a gondozottak... — Ha ebből a szempontból közelítenénk meg a kérdést — mosolyodon el az igazgató —, akkor azt mondhatnám, hogy amióta elmentek a gyerekek, paradicsomi állapotok vannak az osztályokban. Nem csupán a magatartás, hanem az alacsony létszám miatt is. De éppen ez lehet a vesztünk is — tette hozzá. Kérdően néztem rá. — Az előírás szerint — magyarázta az igazgatóhelyettes — osztályonként átlagosan nyolc tanulónak kell lennie egy iskolában. Mi ezt a számot az intézet elköltözésével vészesen megközelítettük, jelenleg 67 diákunk van. Az iskola esetleges megszüntetése pedig mindenképpen tragikus volna. Nemcsak miattunk, pedagógusok miatt, hanem azért is, mert az a település, ahol nincs iskola, az halálra van ítélve. A fiatalok, ha tehetik, elköltöznek, máshonnan pedig nem jönnek ide. A népesség elöregszik, s végül kihal a falu. A vácdukaiak azonban — úgy tűnik -— nem nyugszanak bele ebbe a helyzetbe. Miután az iskola vezetői végigkísértek az otthonosan, hangulatosan berendezett osztályokon, megmutatták az udvaron azt a helyet is, ahol hamarosan újabb két tanterem és egy tornaszoba építését kezdik meg. De lesz-e elég pénze egy ilyen kis, alig kilencszáz lelkes településnek arra, hogy felépítsék az újabb termeket? A kérdést már Perecsényi Sándor újonnan választott polgármesternek tettem föl. A falu vezetője egyértelmű igennel válaszolt. Merthogy erre a célra mindenképpen kell pénzt szerezni. Az egyik legfőbb forrás valószínűleg a telkek kimérése és értékesítése lesz. — Ezzel két legyet ütünk egy csapásra — magyarázta a polgármester. — Nem csupán pénzhez jutunk általa, hanem talán újabb fiatalok letelepedését is sikerül elérnünk. A másik fő bevételi forrásunk pedig a fővárosi szennyvíztisztítóból kikerülő fekália lerakásának engedélyezése lenne, persze jó messze a lakott területtől — mutatott az asztalán lévő vaskos tanulmánytervre. — Ebből talán telne a kastély megvásárlására is — persze több más környező település összefogásával — egészítette ki mondandóját. — S mit csinálnának a kastéllyal? — Talán szociális gondozót alakítanánk ki belőle idősek számára. De akár ez lenne a sorsa, akár más, mindenképpen szeretnénk megszerezni az épületet. Tudja, nekünk annak idején sikerült elkerülni az iskolánk ösz- szevonását egy másik településen, mivel az állami gondozottak révén magas volt a tanulók létszáma. Reméljük, a kastély most is hozzájárul Vácduka továbblépéséhez, munkahelyekhez juthatunk általa. — Ahhoz azonban, hogy egy falu vonzó legyen, nem csupán munkahelyek szükségeltetnek, hanem alapvető szolgáltatások is... — Ezeket lassanként megszerezte a falu. Az utakat még a közös tanács idején portalanították, részben akkor, amikor a községi elöljáróság vezetője voltam. Akkoriban vezették be a vizet, építettek ravatalozót, korszerűsítették az óvodát, hogy csak néhány fejlesztést említsek. Az elmúlt években pedig bevezették a faluba a gázt, kielégítették a telefon- igényeket, s már van állandó orvosi rendelés is a faluban. A polgármestert még egyszer láttam, este az iskolások karácsonyi műsorán. A művelődési ház nagyterme zsúfolásig megtelt, de immár nem ovisokkal, hanem túlnyomórészt az iskolások szüleivel. Talán valamennyiük gyermeke kapott kisebb vagy nagyobb szerepet. A másfél órás műsor persze nagy sikert aratott, a szülők s a gyerekek együtt izgultak. Már a műsor első perceiben érezni lehetett: ezen a karácsony előtti estén egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz a vácdukaiak. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Vácduka a török alatt teljesen elpusztult, és a XVIII. században népesült be újra Rudnyánszky József földesurasága idején. 1848 után Brunswick Júlia tulajdona volt, később Latinovits Albin is birtokos lett itt. A római katolikus templomot az égy- házi iratok szerint Rudnyánszky József 1746-ban építtette. Kastélyáról ekkor még nem tudunk, de 1777 előtt fel kellett épülnie annak is, mert a váchartyáni egyházi iratok — amelynek leányegyháza Duka volt — 1777-ben egy kápolnát említenek a dukai Bangor-hegyen álló kastélyon belül. Ezt a kastélyt ismeretlen időkben lebontották. A másik kastély, az úgynevezett Latinovits-kastély 1780 körül épült. Később a Botlik, utóbb a Serényi család tulajdona volt. A másik — középületként igénybe vett — nemesi lakóhely az ún. Serényi-kúria (képünkön) a XIX. század elején épült. Ézt 1945 után egy ideig mint tanácsházát használták. A két épület — a Latinovits-kastély és a Serényi-kúria — felépülése közt nagyjából 60 év az időtávlat. Az első még a barokkban fogant, de mai megjelenésében már a klasszicizmus jegyeit is viseli; a második eredetileg is klasszicista épület. Mindkettő földszintes, és mindkettőre jellemző a háromszögoromzatos, kapuzatszerű előcsarnok. Mégis a nagyobbat, a Latinovits-féle épületet kastélynak, míg a másikat kúriának mondják. Ezt a megkülönböztetést azonban nem annyira eltérő nagyságuk, mint inkább felépülésük ideje indokolja. A Latinovits-kastély még a barokkban épült, jóllehet később a klasszicizmus idején módosítottak rajta — de a barokk vidéki nemesi rezidenciája a kastély volt, és ezt az elnevezést a későbbiekben is megtartották. A klasszicizmus „táblabíró világában" a földbirtokos lakhelye a kúria. Ezt képviseli a Serényi- kúria. A kastély és kúria néha indokolatlan megkülönböztetése itt Vácdukán világosan mutatja, hogy általánosságban (nem mindig!) a kétféle elnevezés csak időrendi besorolást, de nem minőségi vagy funkcionális különbséget jelent. Pamer Nóra Nemrégen még állami gondozottak lakhelye volt a mára zárolt területté nyilvánított kastély
