Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-07 / 287. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 7., SZERDA 13 Nyílt levél Csurka Istvánhoz Tisztelt Csurka István! Eleinte egy nagyon gondos fo- galmazású, jól megkomponált levelet szándékoztam írni. Mivel írói tehetségem mértéke miatt ezt belátható időn belül elkészíteni nem tudom, s az idő fenyegetően rövid, kényszerű kompromisszumot kell kötnöm, így az alábbi gondolatokat kénytelen vagyok viszonylag nyersen eljuttatni Önhöz. Számos MIEP-szim- patizáns és -tag hasonló véleményéről van tudomásom, amely az alábbiakban foglalható össze: Az önkormányzati választásokon a fővárosi MIÉP—FKGP közös főpolgármester-jelölt esélye gyakorlatilag nulla. A szimpatizánsok számolni is tudó része — tekintettel az új (nekünk kedvezőtlen) választási szisztémára is — a sokkal esélyesebb (és mégisAmikor egy fatörzshöz kikötötték a dereglyét, véletlenül megpillantottak valami nagyon csillogót a kidőlt fa gyökerei között. Megközelítve, nagy tömeg aranyat szedtek onnan ki. Megörülvén a felfedezésnek, gondosan átkutatták a helyet, így rábukkantak végül egy hajdani kis víz alatti építményre, amely szinte egy pénzszekrényke volt, és boltozata a belőle kinőtt, öregsége miatt kidőlt fa miatt megnyílt. Ezt nagy buzgalommal átvizsgálták, és roppant mennyiségű aranyérmet találtak, amelynek nagy részén egy hajdani görög királynak, a trák Lysimachusnak a felirata volt. Mint egy hitelt érdemlő tanútól hallottuk, írja Lazius, négyszáz- ezer aranyat találtak (mi- lia plus quam quadrin- genta), és ezen kívül még nagy súlyban aranylemezeket is. Mindezt hazavitték, egymás között elosztották, majd bemen- vén Gyulafehérvárra, az érmeket megmutatták az aranyműveseknek, értéküket tudakolván. így napvilágra kerülvén az ügy, felizgatta György barátot, aki akkor a király elárvult fia nevében a hatalmat gyakorolta, és ő elrendelte a kivizsgálást. Sok ezer érmet elkobzott a találóktól, és továbbiakat is talált az építményben. Addigra csak nemzeti) jelöltre fogja adni a szavazatát, ahelyett, hogy esélytelenre pazarolná. A nézeteltérések, elzárkózás és sérelmek ellenére a MIÉP-nek fel kéne hívni a tagság és a szimpatizánsok figyelmét arra (akár a huszonnegyedik órában), hogy mindenhol a legesélyesebb nemzeti jelöltre szavazzanak. Mit nyerhetünk ezzel? Az esélyesebb magyar jelölt esélyeinek számottevő növekedését. (Nemcsak a mi szavazatainkat, hanem az értelmesebb FKGP-szimpatizán- sok, sőt -tagok szavazatait is, s még tán másokét is.) Semmivé foszlik a bomlasztás vádja, amit Önre és a MIÉP-re sütöttek. A jelenleg hasznosítha- tatlan szavazatokról való lemondás a későbbiekben busásan megtérül a tag- és szimpatizánslétszám növekedésében, a polgárok öntudatra ébredésében. (A felhívás elmulasztása viszont a süllyesztőt jelentheti a MI- ÉP-nek, s az eredmény siralmasabb lehet a nemzet számára, mint a májusi.) Kövesse a maga módján Pozsgayt, s adjon reményt a későbbi összefogáshoz! Nem csak a magam nevében kérem: gondolja át a leírtakat, és tegye meg, amit Önnek kell megtennie! Üdvözlettel Halász Ferenc Budapest Egy emigráns szemével Tisztelt Főszerkesztő Úr! Mellékelt levelemnek, amit faxon elküldtem a külügyminiszternek, nem az a célja, hogy ennek közlését kérjem az ön újságjában. Tele van helyesírási és fogalmazási hibákkal, ami 52 éves távol létem után nem csoda. Csupán felhívom a figyelmét a levelem tárgyát képező témára (az egyes szomszéd államokkal kötendő, tervezett alapszerződések veszélyeire. A Szerk. kiegészítése). Remélem, az ellenzéki sajtó kemény állásfoglalása ellenállást vált ki a népből, ami arra kényszeríti a kormányt, hogy a területi kérdéseket ne foglalja bele az alapszerződésbe. Ha már itt tartok, hadd tegyek néhány megjegyzést a hazai állapotokról. Mi, az emigráció tagjai teljes letargiában, elkeseredve és tehetetlenül nézzük hazánk tragédiáját, és nagyon szégyelljük az otthon történteket. Mi nem ezért a népért harcoltunk a háborúban, majd 1956-ban, amikor sok ezren áldozták életüket a hazánkért, s százezrek lettek földönfutóvá, míg. otthon milliók szenvedtek évtizedekig a terrortól. Most ez a meggyötört, leigázott nép a saját szabad akaratából, egy volt pufajkástól és egy AVO-s fiától várja a demokráciát... Az ellenzéki sajtó pedig nem világosítja fel a népet, hanem csak védekeHISTÓRIA Decebál kincse és Martinuzzi György barát halála (V.) Castaldo nagy zsákmányra számított azonban az első felfedezők egy arannyal megrakott teherszállító szekérrel már Moldvába menekültek, de már előzőleg is rengeteg érmet elherdáltak (amiből többek között egy egyházfi nagyon meggazdagodott). Lazi- usnak nyomtatásban meg nem jelent kéziratai bizonyítják, hogy a négyszáz- ezer arany nem sajtóhiba, hanem tény. Sőt, az egyik kézirat talán még a megbízható hírforrást is elárulja Stephanus Scher bécsi szenátor és Joannes Verber budai pap személyében. Tudjuk azt is, hogy az érmek két, három vagy négy akkori aranydukátot nyomtak, tehát egyenként 7, 10.5 vagy 14 grammosak voltak. így a lelet súlya 2800, 4200 vagy 5600 kg volt. Kellett is tehát egy nehéz társzekér a Moldvába csempészéshez. Az egyik, Laziustól független, 1670-ből származó forrás szerint a minden méretet felülmúlóan gazdag kincs tetején egy aranykígyó hevert, mintegy védve az eldugott érmeket, és ez György barát halála után Ferdinánd császárnak jutott. Volt továbbá még két aranyszobor , is, amely Ferdinándtól V. Károly császárhoz került, ösztönzésül, hogy zsoldosaival továbbra is támogassa Ferdinánd erdélyi hadjáratát. Később, a 17. században pedig az erdélyi nemes családoknál szinte divat volt a kincsesládában néhány Lysimachus-arany. Az érmek egy része a felirat szerint Lysima- chus, a másik része Koszon verete volt, az előbbi Trákia és Makedó- nia királya volt Kr. e. 305—281 között, az utóbbi Cotiso néven pedig feltehetően a dákok királya Caesar korában, tehát Kr. e. 40 körül. Bár a négyszázezer érem közül ma egyet sem ismerünk biztosan, a hitelt érdemlő feljegyzések mégis igazolják azt a feltevést, hogy a dák királyok igenis évszázadokig gyűjtötték pénzzé vert és nyers aranyukat királyi székhelyükön. Az ügyről természetesen nemcsak György barát, hanem Erdélyben sok mindenki más is értesült és írt. Munkáikból azonban az derül ki, hogy 1550-től egészen máig senki sem olvasta el figyelmesen Lazius erre vonatkozó sorait. Hiszen majdnem kivétel nélkül csak negyvenezer aranyról írnak, összetévesztve a latin quadrin- genti-t (négyszáz) a quadraginta-val (negyven). Akad azonban közöttük olyan is, aki a negyvenezer aranyat jóval meghaladó számról emlékezik meg György barát kincseiről írva, és így hitelesíti Lazius adatát. Amikor azután a napokkal előbb esztergomi bíborossá kinevezett barát 1551 novemberében komoly katonai győzelmet ért el a török ellen (először és utoljára neki sikerült visszafoglalnia egy jelentős várat — Lip- pát — a szultántól), Ferdinánd kiadta a parancsot vagy engedélyt Cas- taldonak Martinuzzi meggyilkolására. Nincs forrás arra, hogy a császárt a barát kezébe jutott hatalmas aranykincs is ösztönözte volna. Ugyanakkor tudjuk, hogy Martinuzzi a talált kincsből kétezer Lysimachus érmet küldött neki ajándékba, így tehát ő is tudott arról, hogy rengeteg arany volt a barát birtokában. Azonban a sietség, kegyetlenség, valamint az az alaposság, amely- lyel a zsoldos Castaldo a gyilkosságot végrehajtotta, és a barát kincseit elrabolta, azt mutatja, hogy óriási zsákmányra számított. Mint kiváló történészünk, Horváth Mihály írta volt 1872-ben, „Castaldo és Pallavicini, kétségkívül személyes érdekből, egy iszonyú ármány végrehajtását érlelgették elméjükben. Alig fojthatja le az ember magában azon gondolatot, hogy Castal- dot s Pallavicinit akár a kardinál kincseire való zik a „náci, szélsőséges, antiszemita” vádak, vádaskodások ellen. Mialatt ugyanaz a rabszolgatartó kisebbség, amelyik korábban is uralta hazánkat, most tovább rabolja, teljesen kifosztja a nemzetet. A nép pedig éhezik. Ezt mi nem tudjuk megérteni. (...) Miért van az, hogy az elmúlt öt évben sehol nem olvasunk az Andrássy út 60.-ról? A húsdarálókról. A rettegésről, amit éreztünk, ha kopogtak az ajtón. Rákosiék kisebbségi diktatúrájáról, mely a nemzet felső és középosztályának ezreit pusztította el, vagy szállította Oroszországba, hogy ott haljanak meg. Alig van olyan család, amelyikben nem volt áldozata ennek a társadalmi méretű irtásnak. Az idősek erről nem mertek beszélni, és látva a helyzetet, ma sem mernek. Féltik az állásukat, mert a régi-mai hatalomnak hosszú a keze, és így a gulyáskommunizmusban nevelkedett ifjúság erről semmit sem tud. Milliárdok tűnnek el ugyanakkor. A bűnözés emelkedik, nincs közbiztonság. Agyonvernek egy 88 éves asszonyt, és a gyilkosok szabadlábon vannak. Külföldi maffiák és mindenfelé idegenek özönlik el az országot. Közben dúl az erkölcsi rombolás. (...) Meggyőződésem, hogy amíg nincs valódi felelősségre vonás, addig el sem lehet kezdeni hazánk talpra állítását. A megbocsátáshoz csakis az áldozatoknak van joguk. A népi-nemzeti erők ösz- szefogása és az ellenzéki sajtó felvilágosító munkája adhatna csak reményt az ország tragikus helyzetének gyökeres megváltoztatására. Főszerkesztő Úr! Elnézést kérek ezért a kitörésért, de nekünk nagyon fáj, hogy még mindig száműzött, minden jog nélküli földönfutói vagyunk Magyarországnak, azok miatt, akik most is uralják és rabolják a hazánkat. Tassy Lajos Torontó szomj, akár más, de bizonyára személyes érdekek vezették a véres tettre.” Amikor eljött a nap, 1551. december 17. kora hajnalán alvinci várában orvul támadtak rá az imáját végző főpapra a bérgyilkos tisztek, Marco Antonio, Sforza Pallavicini, Campeggio, Moni- no, Scaramuzza, Avila, Andrea Lopez és Mercado. Forgách Ferenc korabeli leírása szerint két puskagolyóval és hatvanöt szúrással terítették le. „Mercado hogy valami neves tettet hajtson végre és férfias bátorságát valamely jellel bizonyítsa — vagy eleve parancsa volt rá —, György letépett jobb fülét váltott lovakkal vitte el Ferdi- nándnak, és akkor adta át neki, mikor a király épp az ünnepi esti misét hallgatta.” A holttestet egy deszkakoporsóban kidobták a várárokba, és még hetven napig ott hevert temetetlenül, mielőtt Gyulafehérvárott eltemették a székesegyházban. A császár, vagy magyar király, ezzel egy időre megmenekült az önálló Magyarország és az erős Erdély már-már fenyegető veszélyétől. (Folytatjuk) Makkay János a történettudomány doktora Vác bombázása Vác a II. világháborúval 1944 végén találkozott közvetlenül. A hatóságok november végén, december elején elrendelték a város kiürítését, ennek azonban a lakosság — mint Kenyéri Kornélia írja Vác sajtójáról szóló könyvében — ellenállt. A németek a település középületeinek aláaknázását is megkísérelték, ez azonban csak részlegesen sikerült: kevés volt a robbanóanyag. A várost nagyobb arányú bombatámadás érte december 7-én: angolszász repülőgépek támadták a települést, a cél a vegyiüzemmé átalakított Kodak-gyár volt. Az angol és amerikai repülők támadása mellett a szovjet offenzíva is kibontakozott ezekben a napokban. A város vezetősége a visszavonuló németekkel együtt a Dunán át menekült. A komp 7-én el is süllyedt. A város birtokáért rövid, de annál hevesebb harc alakult ki, ennek köszönhető, hogy Vác házaiban a háború nem okozott mérhetetlenül súlyos károkat. Mindenesetre a lakosságnak így is nagy megpróbáltatást jelentett, hogy megszűnt a villanyszolgáltatás, ugyanis Vác az áramot Újpestről kapta. Hosszú időnek kellett eltelni, míg a városban ismét működött a villany. Amikor januárban megindult az Igazság című lap, beköszöntő cikke tudatta az olvasókkal, hogy „villanyáram nem lévén, két karunk erejével hajtjuk”a nyomdagépeket. Pogány György
