Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-06 / 286. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. DECEMBER 6.. KEDD Hogyan szól a népítélet? Esélyegyenlőség — Ide akarsz ledobni?! Ha leérek, máris 2400 dollár tartozásom van! Jelenszky László rajza Ahogyan a komor tél közeledik, s a hamar bekormozott esték már a délután fényeit is megoltják, úgy növekszik bennem szomorúság és csüggedés, népünk közönye miatt, amely az élni akarás legveszedelmesebb ellensége. Olyan bajok ronthatnak reánk, mint Dob- zse László királyunk idején, amikor a török már a határainkon ólálkodott, s főuraink a csaknem félkegyelmű királytól kérték, s kapták az országjavakat; megyéket, városokat, birtokokat, s az erő, a nemzet megtartója szakadozott foszlányokra. Mindenki magának kapart, minden pártokra szakadozott főúri család a sajátját gazdagította, s Fortunatus, „a nagy vállalkozó” már Nyugaton fektette be vagyonát, s készítette a maga útját, mert nemsokára menekülni kell. Ő előre látott-tudott mindent, az ő diplomáciájának eszköze a pénz, azt is kivallotta számára, hogy a franciák titkos szövetséget kötöttek Sztambullal Kö- zép-Európa, illetőleg Magyarország vesztére. Az ő visszavonulása tehát francia földre vezetett, előbb persze még a sóvámot, a bányaérdekeltséget meg kellett szereznie, üres zsebbel egy nagykereskedő család tekintélyes sarja nem érkezett új pénzügyi vadászmezőkre. Magyarország ekkor egy nagy temető volt. Jobbágymilliók siratták elveszettjeiket, akikre a lázadás után még becstelen ítéletet mondtak, s ennek újabb százezer paraszt esett áldozatául .'Félkarú, fülük-orruk csonkult nyomorékok tengődtek, még a szabad költözködési jogtól is örökre megfosztot- tan, a vérdíjak árából" terjeszkedő birtokokon. Mondják, minden hasonlat sántít, mégis minden hasonlat hordoz valami észbe- vennivalót, mert a történelem sem ismételgeti ugyan önmagát, de nagy periódusokban újraelevenedik más társadalmi viszonyok között, csak éppen kényelmetlen ráismerni, hogy hasonlót éltünk már át, ha nem is mi, de eleink, csak abból sajnos nem merítettünk elég okulást. Szétesett birodalom, megszállt és tönkre- gyalázott ország testeként, gonosz adósságokkal meg- terhelten szinte észbe sem kaptunk, hogy szabadok lettünk. Annyi szenvedés és megpróbáltatás után buzgón fogadkoztunk, hogy soha vissza nem térhet a hazugság uralma, s elég volt a bolsevizmusból örökre, múljanak el köreinkből az áltatok, a megrontók, őszinte megbánás után visszatérünk templomainkhoz, hitünkhöz, az állami ateista istentagadásból, és becsülni fogjuk embertársainkat. Sajnos elég volt szűkre zsugorított négy esztendő: megsértődtünk, kiábrándultunk, bé- kétlenkedtünk, majd visszavettük, ha úgy tetszik szabad akaratból, az igát-nyű- göt-átkot, s mivel a köreinkből ki nem ebrudalt hazudo- zók erőre kapván, s a régi szólamot ismételgetve ők soha el nem lankadva zsongták, duruzsolták, suttogták, majd fellélegezve harsonázták hitetésüket, mi pedig meglapulva, megvert ebként várjuk, hogy csak rosszabb ne legyen. Ahelyett, hogy tudomásul vennénk, hogy a vesztett hatalom újra felkerültjeitől, egyáltalán a szocializmust is csak álságból művelt irányítóktól napról napra, percről percre kizárólag csak rosszabb jöhet. A régi terror is itt kopogtat az ajtónkon. De ne vágjak a dolgok elébe, szép rendben nézzünk szét, s a jövendővárás ködeit oszlassuk el magunk elől, földön járva gondolkozzunk, különben elveszünk. Található megtépázott hazánkban kétmilliónál már jóval több nyugdíjas. Hatalmas tömbben Budapesten él belőlük akkora tábor, amely egyetlen nem szavával képes volna megint meginogtatni a régi rend visszaállításán fondorlattal munkálkodókat. Kimondott tiltakozás helyett nyugdíjasaink hallgatnak. A mindenható pénzügyminiszter gonosz fenyegetéseire megla- pulás a válasz. Az ijesztgetés pedig állandóan ismétlődik, s mint korbács csattog a saját bőrünkön, pedig ezt az embert egyszer már maga a Kádár-rendszer is félreállította, akkor is idejétmúlt volt nagy gazdasági látnoksága. Most mindenki reszket, mert hetven százalékkal is megemelheti a víz, gáz, villany, közlekedés, egyáltalán a mindennapi életet jelentő létezés feltételeit, s majd akkor lábaihoz borulhatnak a gyöngék, ha mondjuk tíz százalékot leenged az általa jogosnak, előrevivőnek, boldogsághozónak tartott terhekből, amelynek súlyát ő maga soha nem érezte, nem hordozta, s ezután sem fogja. A legelesettebbek terheinek kompenzálására, magyarán új morzsák osztogatásáról majd az önkormányzatok fognak gondoskodni. (Demszky—Székely, gyönyörű perspektíva!) De ha még ez sem volna elég, ötlettel mi is szolgálhatunk. Talán ha Emmy néni 1930-as évekbeli ínségkonyhájának mintájára nyittasson télvíz idejére ínséglacikonyhát a tisztelt pénzügy- miniszter úr, mennyien fogják áldani nagylelkű fáradozását. A lélek megoltásán oly áldásosán fáradozó másik miniszter, az (a Rákosi— Kádár-idők óta is mindig a legnagyobb politikai műgonddal kiválogatott) oktatási, illetve művelődési utód, Fodor úr már elrendelte, hogy az úgynevezett reformtankönyveket (az elmúlt négy év első próbálkozásait) mind el kell vetni, vegyék csak elő a biztos régieket! Holnap lehet, hogy ismét műbe lépnek a zúzdák? (Oh, azok a szép Ráko- si-idők!) És mindazokat a munkákat, amelyek nem az aczéli iránymutatás és szigorú ellenőrzés mellett készültek, talán meg is fogják semmisíteni? A harmadik tétel nincs ugyan ennyire szorosan személyekhez kötve, de az is elgondolkodtató. Minden vállalkozás, kezdeményezés szakszerű megnyomorí- tását hivatottak megbénítani, példaértékű erre a mező- gazdálkodás. A kínkeservesen ismét jogos tulajdonukba került saját földjeiken indulókat a valamikori kolhozok, s azok kipróbált vezetői, nyíltan-szabadon akadályozhatják, hogy menjen el a kedvük még a próbákozásoktól is. Közben holnap nem lesz sertéshús, tej, zöldség, gyümölcs, a városok piacain a szegények majd a fagyott krumplinak, romló káposztának is örülhetnek borsos árakért, de Jaffa narancs, banán, olykor — ha rohad — leértékelt áron is vásárolható, míg a magyar gyümölcsök terítéséről nem gondoskodik a kufár kezekbe került kereskedelem. Ugyanez az ördögi szövetség népet-nemzetet leköp- dösve, a tömegek szavát, több mint százezer írott bizonyságot félrelökve, nem engedélyezi Magyarország népének megjelenését a nagyvilág előtt. Kiállítás pedig nincs, nem lesz! Jó előre aláírták ezt a vétkes határozatot is minden fórumon, mi pedig fizetjük „a jóvátételt” azoknak, akik már befektettek nyugati tőkét is az előkészületekbe. Adózz magyar, a te sorsod az, hogy fizess, minden zsiványságért. A félelmet ígérő jövőképhez persze hozzátartozik az is, hogy a nagyszerű, a nagy hatalmú, a nagyígéretű Nyugat még a nyilvánvaló népirtást sem tudja megakadályozni. Kudarcai lehangolóak, elkeserítőek. Megölnek egy kis országot, egy kis népet Európában nagyhangú ENSZ-határoza- tok kinyilatkoztatása ellenére, s mossák kezeiket, nem tehetnek róla. Visszaállítható egy népei ellenkezései közepette vérrel szerzett új jogok ellenére is egy már csak látszatokban létező, bolsevik szövetségű ország? Lehet, hogy egy-két év múlva ez senkit nem fog zavarni? Határozatokat megint lehet hozni, de ahogyan 1956 után a nagy Szovjetunió Magyarország ügyében nem hajtott végre soha semmit, úgy a továbbiakban is élhet az új Jugoszlávia a világszervezettől zavartalanul. Körülöttünk, mellettünk feltámadóban — a miénknél is durvább változatokban — a szovjet rendszerű diktatúra áldemokratikus és álliberális formációkban, de majd egy kivizsgáló testület tiltakozni fog a magyar kisebbségek aljas eszközökkel történő elnyomása ellen, persze a politikai és az üzleti érdekeket ez soha egyetlen pillantra sem fogja megzavarni. A tények ez ideig erről tanúskodtak. Mivégből írtam én címnek ezekhez a gondolatokhoz a népítélet kifejezést, hiszen eddig erről kevés szó esett? Mert ösztöneiben a mi népünk is átéli ezeket a félelmeket, de mintha nem akarna tenni mindenről, közönybe burkolózik. A közöny kísérő tünetei pedig a következőkben összegezhe- tőek: ifjúságunk előtt nincs tiszta jövőkép, s valamiféle elvándorlás kóros tünetei tapasztalhatók köreikben. Nem érzik országnak, hazának ezt a földet, mert a kormányzat számukra idegen, irányukban és részükben semmi gondoskodás nem tapasztalható. A családnevelő nemzedék nem kíván tovább szaporodni. Az egyke már nem tájbetegség, mint egykor volt, egyetemes népbetegség lett. A régen szétvert családi életet, amelynek egyik fontos összetartó jegye a vasárnapi ünnep volt, valamikori pártparancsra jellegétől, tartalmától megfosztotta a kommunista rendszer. A hét végi műszakok elcsigázzák, kimerítik a férfi-, asszonyerőt, s mint métely terjed szét az elhidegülés. Négy esztendő alatt ezt lehetetlen volt megállítani. Erkölcsi és emberi tartás, gúnyolódás tárgyává, nevetséges jelenségekké torzultak, s mindezekbe valósággal be- leárvult a magyar nép. A népítélet így szól: nem gyarapodunk, mert még az alkotómunka szépségétől is megfosztottak minket. Majd lesz valahogy. Túléljük. De hogy mit, miért, hogyan? Ezt nem kutatja senki. Halálba tartunk. Észre sem akarjuk venni, hogy távol-, meg közelebbi keletiek valósággal elözönlenek bennünket, s a hatalom, mely nem a mienk, nem minket véd, és a törvényeket az idegen érdekek ügyében szorgalmazta^ a dobzse köztársasági elnökünk is. Közel s távolban nincs Kossuth Lajos, még az emigrációban sincs, hogy még egyszer azt üzenje. Persze nem ez a jövő évezredének megoldása a magyarság számára. A revolúciókat elviharozta már ez a század, most a belső gyökeres változások korát éljük. A harmadik évezredbe kell kerülnünk, de lázasan és sietősen. Ennek első feladata a jelenlegi népítéletet feloldani, azaz sokasodni, gyarapodni, és álmok kergetése helyett évezredekbe való látással a valóságtervezést kiverejtékezni, minden liberálbolsevik tobzódó hatalmaskodása, nemzettékozlása ellenére. Ezer és ezer, nem mindenki feje fölött lobogó, beszédeket harsogó, de nemzetvesztést segítő álpróféták idejét éljük, hanem a csöndben alkotó, tanító, de idejében s mindig minden kényszer és terror ellen tiltakozó, tiszta fejű, lélekben erős és hazában hívő polgárok lesznek képesek a közöny elűzésére, a népvesztők leleplezésére, így és ebből a hitből minden sátáni tervezgetés ellenére mégis lehet itt ország. Fábián Gyula Már nem várjuk Versengenek az urak, ki lesz a legény a csárdában? Ki ma még nyeregben vagyon, azt veszi számba, és mutogatja, amit megtett a közért az elmúlt esztendőkben. Aki pedig a nyeregből akarja kibillenteni őt, az arra mutogat, amit meg lehetett volna tenni azért, hogy valóban lakható legyen Budapest. Isten bizony, maga a választó is latolgatja: vajon ment-e ez a város valamicskét is elébb, immár szovjet katonák és ragyogó jövőbe mutató elvtársak nélkül? Nélkülük? Ugyan. Kutya sem bántotta őket, sőt, ma ők is polgármesterjelöltet állítanak országszerte, s szintúgy Budapesten is! A szavazópolgár, miközben egyre jobban tekergeti a nyakát az egek felé emelkedő árlisták, számlák irányába, csak annyit tud elkönyvelni istenigazában, hogy megérte: a szeme előtt szedik ki egymás szemét az akamokok, tisztességesek és kevésbé azok. A szavazó, akiknek a kegyeikért esdekelnek mostanság az urak (a választásokig, aztán ette fene...), azt hiszi, hogy ez, s ennyi a demokrácia. Haj, ha tudná, hogy még mi minden történik az adójából, amit nem a szeme láttára rekkentenek el a nyíltan titkos hatalmak! A választó már 1992 tavaszán tudomást szerzett arról, hogy a földalatti parkolókra kiírt pályázatokon döntés született, kiosztották a pályadíjakat is. Remek munkákat teregettek ki a mérnökök. Na de eltelt harminc hónap, közel három esztendő azóta —, mi lett a földalatti parkolókkal? És hol vannak a pályamunkák? A pályadíjakat már tisztességben elköltötték az illetékesek. A Ráday utcában, a Bethlen Gáborban, s másutt fővárosszerte két-három ember visz ki egy gyerekkocsit az útra, mert a járdán egyetlen ember sem tud már elmenni. Az öregeket naponta ki kell kísérni a járdáról az utcára szintúgy, el ne üsse valami addig, amíg kikerüli a járdán tömegben keresztben rohadó sokmilliós kocsikat. Ez Budapest. Irtózatosan tele kutyákkal, kutyaürülékkel és szeméttel És rablógyilkosokkal. Esti szürkületkor kétmillió ember záija magára a kaput, a lakást. Reteszek, lakatok, rácsok ideje jött el. Nem tudjuk, milyen lehet este sétálni a Margitszigeten, vagy másutt, ha elér a május. Milyen lehet éjszaka hazaballagni a színházból a lányoddal, anélkül, hogy: leütnének, megvernének, kirabolnának, vagy csak megrugdosnának azok, akik este kezdik a melót. Míg mi ülünk otthon szorongva a fűtetlen lakásban, rácsok, reteszek, hevederek mögött. Lakható-e Budapest? Hát persze. Különösen egyes részeken. És vonzó a város, mert az erőszakos lakásfoglalókról már rég nem szól a rádió, a sajtó. Azok tucatosak naponta. Lakható-e Budapest? Erre azt kérdem: Kiknél érdeklődtél Mátyásföldtől Kelenföldig? Butikok, betörők, bamba karrieristák, meg rácsok ideje jött el, azt éljük. És még hátra van egy másik kezdet: január a pénzügyminiszteri nagybetűs, az új Élet kezdetének hónapja. Úgy érezzük, túl sokat élhettünk, ha már az is elérkezett ránk, akár az elítéltekre, hogy nem váijuk az új esztendőt! Czegő Zoltán
