Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-06 / 286. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. DECEMBER 6., KEDD Helyben lehet jelentkezni Súlyos betegen nevelik három gyermeküket Korszerű vizsgabázis Gödöllőn Gyurkovics Sándor, a Köz­lekedési, Hírközlési és Víz­ügyi Minisztérium államtit­kára a minap adta át ren­deltetésének a Pest Me­gyei Közlekedési Felügye­let gödöllői gépjármű-vizs­gabázisát. A kivitelezést az előzetes versenytárgya­láson győztes ASA Építői­pari Kft. végezte. A műsza­ki átadás 1994. április 15-én történt meg, a próba- üzemelés pedig június 1-jén kezdődött. Az építkezéshez tavaly augusztusban fogtak hoz­zá, melynek költségei ösz- szesen 57 millió forintot tettek ki — tudtuk meg Scheiber Ernőtől, a Pest Megyei Közlekedési Fel­ügyelet igazgatóhelyette­sétől, a gödöllői vizsgabá­zis vezetőjétől. Mint mondta, a létesítmény megépítését Gödöllő és vonzáskörzete megnöveke­dett gépjármű-vizsgáztatá­si igénye, a korábbi tele­pek mai igényeket már nem kielégítő színvonala, illetve az ott dolgozók rossz munkakörülményei tették szükségessé. Koráb­ban ugyanis — folytatta Scheiber Ernő — a sze­mélygépkocsik vizsgázta­tása az Autójavító Válla­lattól bérelt területen, a te­hergépkocsiké pedig a Duna Volán területén tör­tént, a vizsgára való jelent­kezés pedig a városnak egy harmadik pontján. Az új bázison azonban min­den gépkocsi vizsgáztatá­sára alkalmas a felszere­lés, és a vizsgára helyben lehet jelentkezni. Mint azt Scheiber Ernő elmondta, a bázison éven­te mintegy 15-16 ezer au­tót ellenőriznek majd. A csarnokban — amely min­den műszeres mérésre fel van készítve — egyszerre három autót tudnak vizs­gálni automatikus számító- gépes mérőberendezések­kel. Végezetül Scheiber Ernő hangsúlyozta: a leg­fontosabb az, hogy végre Gödöllőn is van egy olyan hely, ahol modem techni­kai berendezésekkel, kor­szerű mérőműszerekkel, kulturált körülmények kö­zött vizsgáztathatják a gép­járműveket. F. R. (S)arctalanok Eleinte zavaró volt, de már megszoktuk őket. A koldu­sok hozzátartoznak a városképhez, mint a szobrok vagy a szökőkutak. Némelyikük jelenléte annyira állandó egy-egy helyen, hogy akár a térképen is be lehetne jelöl­ni. Az arcukat nem jegyezzük meg, talán mert szégyell­nénk alaposabban megnézni őket, de ismerjük valameny- nyiüket. A tolókocsist, aki feltűri nadrágja szárát és lát­ni engedi fénylő műanyag lábát. A táblást, aki mindig a lépcsőnél áll, nyomtatott betűs életrajzát maga elé tart­va. Ha elolvasnánk, megtudnánk belőle, hogy hajlékta­lan, munkanélküli és rokkant. A csonka lábú elénk tárja nyomorúságát, rongyba bugyolált formátlan végtagjá­ról mindenki elkapja a szemét. A kolduló gyerekek tejfö­lös poharat emelnek felénk piszkos kezükkel, nem szól­nak, csak néznek zavarbaejtőn. Koldusország jellegzetes alakja az a férfi is, aki a Pe­tőfi híd budai oldalán, a piros lámpánál várakozó au­tók között kéregét. Ablaktól ablakig vánszorog, egyik kabátujja üresen lobog a szélben, másik kezében tartja elnyűtt kalapját, de még egyszer sem láttam, hogy vala­ki adott volna neki valamit. Ehhez képest kitartó, napon­ta újra és újra próbálkozik, nem adja fel egykönnyen. A napokban mégiscsak megelégelte a dolgot, gon­dolt egyet, kiszédelgett a forgalomból, s a járdán „át­változott" . A kabátot a másik karjára is felvette, fejé­be csapta a kalapot, és ruganyos léptekkel elindult is­meretlen célja felé. Hová mehetett? Talán haza, mert biztosan ő is lakik valahol, esetleg felesége is van, aki meleg vacsorával várja, gyerekei is lehetnek, akik a konyhaasztalnál tanulnak. Vacsoráznak, megnézik a híradót, s korán fekszenek, merthogy másnap is dol­gozni kell'menni. Lehetséges, hogy nem haza ment, hanem hivatalos el­intéznivalója akadt, egy koldusnak is lehet dolga a ható­ságokkal. Ha most nincs, az nem jelent semmit, majd lesz. Ma még ők a társadalom egyetlen rétege, akiket nem sarcolnak. De nemcsak a koldus leleményes, ha­nem az állam is: egy szép napon talán törvény szabá­lyozza majd tevékenységüket, számlát kell adniuk, az APEH pedig időnként ellenőrzi a könyvelésüket. Ha ez bekövetkezik, akkor jön el az igazi demokrá­cia. A koldus egyenrangú lesz a gazdagokkal, végtére is megalázó, ha valakit még arra sem érdemesítenek, hogy megadóztassák. Ha a rangosaktól elveszi az ál­lam azt a sok-sok milliót, vegye csak el a nincstelenek­től is, mert ha a milliomost megadóztatja, a koldust pe­dig nem, a koldus akkora lépéselőnyre tesz szert, amit a milliomos soha az életben nem tud ledolgozni. Azt hiszem, ezt nevezik esélyegyenlőségnek. P. M. Nyomorúság egy mikebudai tanyán Naponta lehet olvasni, hallani különböző adatokat a mind nagyobb méreteket öltő szegénységről, a létmini­mum alatt élők számának növekedéséről. Hogy a rideg számok sokszor milyen kilátástalannak tűnő életkörül­ményeket, helyzeteket takarnak, arról nemrég az egyik mikebudai tanyán járva szerezhettem tapasztalatokat. Utamra Olgyay György, a Családotthon a Gyermeke­kért Alapítvány csemői PAX családsegítő szolgálatá­nak vezetője kísért el. O már régóta kapcsolatban áll a családdal, s az említett szervezeten keresztül igyekszik enyhíteni nyomorúságukat. Karalyos-Szénási Gyula tanyáját három kutya is vé­di. Szükség van rájuk, hi­szen sohasem lehet tudni, hogy ki milyen szándékkal érkezik a falutól több kilo­méterre lévő eldugott hely­re. A kutyaugatásra elsőként a férfi jelent meg az ajtó­ban. Botra támaszkodva, ha­talmas testét nehézkesen vonszolva botorkált ki a házból. Nyomában a felesé­ge. Láthatóan örültek érke­zésünknek, elsősorban per­sze régi ismerősüknek, Ol­gyay Györgynek. — Készül már a fürdő­szoba — újságolta a házi­gazda. — Kerüljenek bel­jebb, érdemes megnézni. Anyagi tartalék nélkül A házban hatalmas felfordu­lás fogadott bennünket. A bútorok a helyükről elmoz­dítva, fóliával letakarva, úgy ahogy az a lakásbőví­téskor szokásos. A szoba túloldalán a fal egy része hi­ányzik — nemrég bontották el a kőművesek —, ott lesz a készülő fürdőszoba bejára­ta. Ottjártunkkor hárman is szorgoskodtak a helyiség­ben, éppen a következő napi belső vakolást készítet­ték elő. A készülő fürdőszobát egyelőre teljes egészében el­foglalták az állványok, a kő­művesszerszámok, ezért csak kívülről vételezhettük szemre az eddig elkészült munkát. Olgyay György, il­letve az építőmunkások a to­vábbi teendőkről tárgyal­tak, legelsősorban arról, hogy honnan szerezzenek meszet a vakoláshoz. — Mikor fejezik be a munkát? — kérdeztem a munkásokat a megbeszélés végeztével. — Két-három hét múlva — hangzott a válasz. Tehát még két-három hét... Ennyit kell még kibír­nia a családnak ebben az ál­datlan helyzetben. Tudom, persze, hogy sokan örülné­nek, ha csak ennyit kellene várniuk egy fürdőszobá­ra. .. Karalyos-Szénásiék helyzete azonban az „átla­gos” rászorultakénál is rosz- szabb, tudtam meg még a lá­togatásunk előtt Olgyay Györgytől. Nemcsak azért, mert három kiskorú gyerme­kükkel élnek emberhez mél­tatlan körülmények között, hanem azért is, mert a meg­romlott egészségi állapotuk már arra sem nyújt komoly reményt, hogy valaha is gondoskodni tudjanak ma­gukról. A férfi fél oldala bé­na, a feleségét pedig — aki eddig ellátta — nemrég ope­rálták tüdőrákkal. Anyagi tartalékuk viszont, amivel javítani tudnának a helyze­tükön, nincs. Elveszített főbérlet „Lecsúszásuk” néhány év­vel ezelőtt kezdődött, ak­kor, amikor a férfi és az egykori állami gondozott fe­lesége gondoltak egyet, s egy utazásuk alkalmával gyermekeikkel Svédország­ban maradtak. A svédek azonban nem fogadták be őket, s egy esztendő után haza kellett jönniük. A férfi persze elvesztette az állá­sát, s a házaspár az akkori jogszabályok értelmében a régi főbérleti lakásába sem költözhetett vissza. Megta­karított pénzükből mindösz- sze annyira futotta, hogy Mikebuda külterületén 50 ezer forintért vegyenek egy elhagyatott tanyát. A férfi hamarosan ismét szerencsét próbált. Nem sokkal Svédországba érke­zése után azonban agyvér­zést kapott, vissza kellett szállítani Magyarországra. Felesége ápolta egészen ad­dig, amíg le nem robbant maga is. Igazán kétségbeejtővé ak­kor vált a helyzetük, ami­kor bizonyossá vált, hogy a feleség kórházi kezelésre szorul. Hiszen nem tudták, ki fogja ápolni a férfit, ki fog vigyázni a gyerekekre. Végül a kezelőorvos talált megoldást: az egész csalá­dot fölvette a kórházba! Nemcsak a beteg férfit, a gyerekeket is... A gond evvel még nem oldódott meg, hiszen a la­katlan tanyákat gyakran ki­fosztják..., s ki tudja, nem vet-e szemet valaki a beteg házaspár értékeire, amíg azok a kórházban vannak. A családdal ekkor már rég­óta kapcsolatban álló Ol­gyay György a gondot vé­gül egy házaspár átmeneti beköltöztetésével oldotta meg. így legalább volt, aki az állatoknak is enni adjon. A feleség a műtét után már nem tudta úgy ellátni a férjét, mint annak előtte. Kérésükre az önkormány­zat küldött egy gondozónőt, aki hetente több alkalom­mal segít az asszonynak a legfontosabb teendők ellátá­sában. A nehéz anyagi hely­zetükre való tekintettel pe­dig 5 ezer forint rendszeres nevelési segélyt kapnak, s a gyerekek is kedvezménye­sen étkezhetnek az iskolá­ban. Szerettek volna hozzá­jutni a már használaton kí­vül lévő légi iskolaépület­hez is, hiszen ha a falu bel­területén laknának, akkor könnyebben tudnának bevá­sárolni, az ügyeiket intézni, s ha szükségük van rá — se­gítséget kérni. Ez a kérésük azonban nem talált meghall­gatásra... Legalább egy zuhanyzótál Ha az iskolaépületet nem kaphatják meg, akkor a ta­nyát kell rendbe hozni, lak­hatóvá tenni — gondolták Karalyos-Szénásiék. Gyors lépésre volt szükség, hogy még a tél beállta előtt ké­szen legyenek. A legfonto­sabb a fürdőszoba volt, hi­szen ha legalább egy zu­hanyzótál van a lakásban, akkor a férfi úgy-ahogy, de mégiscsak tud egyedül tisz­tálkodni. Pláne, ha ne adj’ Isten! a feleségének ismét be kell feküdnie a kórház­ba. Az átalakításhoz az ala­pítvány és az önkormányzat biztosítja a pénzt, Olgyay György pedig szervezi a munkát. Mielőtt továbbindultunk volna, egy percre leültünk beszélgetni a lakás előteré­ben. — Amikor elkészül a für­dőszoba — mondotta búcsú­zóul Olgyay György —, en­nek a helyiségnek a rendbe­tétele lesz a legfontosabb feladat. Alighanem igaza lehet, ugyanis a szabadba nyíló ajtó eresztékei meglazultak, résein besüvít a szél... Hardi Péter Pontosságra nevel, edzi a türelmet Makettépítők a főiskolán # Az asztalon kis festékestégelyek, ecsetek, orvosi fecskendő, injekciós tű és egy műanyag repülő­gépmakett darabjai. A rendetlenség csak látszó­lagos. Egyhamar világossá válik a rendező szán­dék a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskola ma- kettező szakkörében és klubjában. Lippai Péter százados, a klub vezetője csodálkozáso­mat látva elmondja, hogy az injekciós tűt és a fecskendőt a makettek festésére használ­ják. Éppen a festékek kezelé­séről, keveréséről, a festés technikájáról esik szó a fog­lalkozáson. — Három éve működik a szakkör — meséli a száza­dos a szünetben. — Eddig csak a főiskola hallgatói, dolgozói vettek részt a mun­kájában. Nem titkolt szándé­kunk, hogy a klubot nyitottá tegyük a lakosság és a ta­nulóifjúság számára. Főleg az általános iskolák felső ta­gozatosait és a középiskolá­sokat várjuk a városból és környékéről. Kapcsolatban állunk a budapesti Bolyai- makettklubbal, velük együtt kívánjuk bekapcsolni a vidé­ki klubokat az országos vér­keringésbe, s egy országos szövetséget létrehozni. Ter­vezünk egy időszaki kiad­ványt is. így szeretnénk nép­szerűsíteni a makettezést és a honvédséget a gyerekek, de a felnőttek körében is. — Nem láthattam min­dent, amit eddig készítettek, mert a modellek nagy része Csepelen, egy kiállításon szerepelnek. Csak néhány repülőgép maradt itthon. — Nem modell — hang­súlyozza Lippai százados —, mert a modell működő­képes, a makett nem. Ez utóbbi inkább külsőleg élet­hű. Készítettünk még harci- jármű-, autó-, hajómakette­ket, korhű figurákat az ókor­tól napjainkig. Az 1944-es varsói felkelést megjelení­tettük diográmán, amely dí­jat is nyert. Megépítettük a „Sivatagi vihar” és a „Viet­nam” című diorámákat is. — Kik és hogyan támo­gatják a klub munkáját? — Tízezer forintot ka­punk a főiskolától, és a ma­kettbolt ígért eszközöket. Több díjat nyertek kiállí­tásokon, versenyeken. Deb­recenben, a tiszántúli ma­kettversenyen I. és II. helye­zést, az országos verse­nyen, valamint tavasszal a csehországi Zlinben első dí­jat kaptak. Az említett cse­peli kiállításon és verse­nyen két második és egy harmadik helyezést értek el. Most a IX. nemzetközi repülőgépmakett-versenyre készülnek. Hasznosnak mutatkozik a szakkör, hiszen fejleszti a történeti tudást, a kézügyes­séget, a technikai és színér­zéket. Ezenkívül pontosság­ra nevel, edzi a türelmet. ^ Zakar Gyuri, a Rákóczi Általános Iskola negyedike­se a szakkör legfiatalabb tag­ja. Egy katonafigurát mutat, mely három centi magas és tizenhárom részből áll. — Hétéves voltam, ami­kor nyáron a békéscsabai piacon trikót akartunk ven­ni — meséli. — Trikót nem kaptunk, ehelyett repülőma­kettet vettem, amelyet szép lassan megépítettem. így kezdődött ez a szerelem. A szakköri foglalkozásra minden kedden délután fél négykor várják az érdeklő­dőket a főiskola művelődé­si otthonában. Kopasz János

Next

/
Oldalképek
Tartalom