Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-31 / 307. szám
Döbrentei Kornél Don Quijoték temetője Döglött az a vidék, amely a Don Quijoték temetője, döglött az a vidék, ahol a lehetetlent már kihívni nem érdemes, a késztetésre nincs Teremtésen túli sejtelem, döglött az a vidék, ahol a lényeg-horzsoló létezés a hibbanatig önfeledtek eredendő jussa s fölémi a foghatatlant néhány öngyönyörtől túlajzott, magányát a csömörig masszírozó lángelme játszadozása csupán — ó, a beavatottság kétes kegyelme! —; döglött az a vidék, ahol nem párbajra késztető tengerhiány minden szélmalom, ahol vitorlákból szabnak érdes kényszerzubbonyt csillapítani a messzeséget — tagadd a szelet, igazolt a pangás! —; döglött az a vidék, ahol csíra-élénk hagyomány: a csecsemők fáradtan buknak a világra, elnyűtté élemednek valami kinőhetetlen, roppant tehertől, döglött az a vidék; ahol vakondtúrásra építnek kilátót, andalító garádicsut, hogy feledjük: elpocsékolt nemzedékekből kreált az egynyári fundamentum s e kevélyen sekély csillaglesről nézzük, a szemétdomb ormai fölött mint húz el lomha múlással a szemhatár, míg dinamikus mementót lép a vasbocskoros láb a holdutazás porába; döglött az a vidék, ahol a kovakőben a számyrepeső főnixmadarat látni nem szabad, mert a hamujában sült pogácsa reményszegény, hogy a mesebéli vándortúrához felnőhessenek a legkisebb fiák, előttük viseltes délibábként lebeg a hamis hepiend, s telepített sárkányok sorjáznak az ösvény mentén, a valóság reklámhordozói, torkukból hétágra burjánzik föl a tűz, körbefonja a lándzsákra tűzött Szent György fejeket: szunnyadatlan stoplámpaként meghőköltetnék a virradást tagadó éjt, mert ellenünkre mind sötétebbé gerjeszti magát; döglött az a vidék, ahol lesántítják a sorsot, vágtába kényszeríteni, istenigazából meghajszolni nem lehet, csak botorkálni rozzant Rosinantén a poshadttá taktikázott pillanatig, csak eleve elrendelésnek gőgölni föl a bágyadt belenyugvást — így héroszibb a hullás? —, csak szorgos sunyisággal vegetálni végig, a fölemelkedés esélye el miként árvereztetik, döglött az a vidék, amely a Don Quijoték temetője — Minden fejfa célkereszt s az Isten homlokára néz, hol dörrenő rianások, világűr-huzatos barázdák hasadnak, bestia-éhű mélységük bezabálja eszmélkedést kihordó porhüvelyünk, kiokádja emészthetetlen halálunk — ó, a törpeségünk gigantikus! — de megsoványodik a szenvedés, mint napsugár-kalodában az ábrándjait fölélő jég s az ígéret hízik ismét, bár a saját szívünket nem tudjuk elhibázni, kiteljesedik veszteglésünk az önáltatásban, hegy a glóriakörbe robbanó találat átmeneti remeklés csupán s a rögökké csomósodó vér mint kitartón növekvő mítoszdarab feltámadási sziklává nagyul s elgördíthető harmadnapon, dübörögve hengerül tova és tántorogni kezd a Kárpátokra lerogyó menny alatt, ahol a fény fonákja szurtos kátránypapír, történelmi angyalbőr arccal a földbe kapartakon, gördültében legázolja alkalomhiányos harsonáink: tölcsérük ártere fölé aranyfüstből Szervátiusz Tibor grafikája selyem, a meddő diadal bűvészkedője borul s míg dúl a csalárd varázslás, kínlódásos ütemtévesztéssel bugyborog belőlük a nyálzás, táperejű, mert makacs vadszöllő kacsokat sarjaszt a folytonérő bánat s hervadatlan megkapaszkodik a Pannon siratófalon. Döglött ez a vidék, Don Quijoték temetője; lét-mímelő, szomorú gesztus, ahogy az ellehetetlenített álmodozástól csökötten magukra húzzák az anyaföldet, áramoljon át felettük a bizakvásba hajszolt zsendülés, gyökérzetek csontoktól, tört kopjáktól hemzsegő hálói közt tétován navigáló földalattjárók, egyetlen irdatlan, idült zátony a tengerük, napraforgó-periszkópokon át látják odafönti, anonim madárijesztőnek megszerkesztett önmaguk, mint készül éterivé idegenített életük vérbőn brutális karikatúrája, miként feszíttetik fájdalmat eleven szülő idegrendszerük a keresztté szigorított favázra, föl miként húroztatik a riasztó bálvány, rongyaiba alámerülten regnál, köztes hajnal zengeti majd talányosán. S a kék moszatos égbolt alatt Dulcinea, . elérhetetlen közelségben, mint tökélyt tobzódtató, kamaszkori vágykép, vagy obszcén ábránd közérdekű vizeldefalon, teste odú-meghitt illatába burkolózik állig, kontya megkísértő delej-gomolyát általveri lángbelű sugár, örökölhetetlen dárda s a bűnbánó alázat megdicsőülve tenyész háta lágy televényén, feledve férfiakaratok féktelen, kormos ekéig, Dulcinea remegő, kancai orrlikakkal böjtöli sarkantyúk gyönyörbe roskasztó jöttét, azúröböl a szeme, türkiz örvényeket kavarogtat s koncentrikus körökben izzik át az időn, benne, akár mókuskerékben, végérvényes hegymenetre ítélve gyalogol az Isten, ' önmagasáig el nem ér; Dulcinea járomvágyó vállán pillelibegéssel kőszáli sas uralg súlyosan; legendásított Napmadár, karma közt vergődve emelkedik fénnyé a lélek, míg a jussuktól megnyomorított fegyverhordozók jajveszékelő taligákon napszámban kubikolják a kudarcot, két forduló közt beharapott szájuk vérapályos csíkjában másoktól eldobott csikként hamuhodik az életük. Döglött vidék ez, Don Quijoték temetője. Szuhay Balázs Haldokló újságok K ezemben az újságpapír az utóbbi időben nem surrog vagy ropog, hanem jajgat. Segítségért kiált. Vészfellegek gyülekeznek az Új Magyarország fölött — jó néhány munkatársuk talpára voltak már kénytelenek útilaput kötni —, a Magyar Nemzet fölött a visszaállamosítás Damoklész kardja függ, és amikor ezeket a sorokat írom, még teljesen bizonytalan a Pest Megyei Hírlap sorsa, nem tudni, vajon 1995-ben megjelenhetünk-e. A „pártatlan” tévéhíradóban Kenedi János, a Nyilvánosság Klub fedőnevű szervezet vezetője — azért aposztrofálom így, mert ha valóban hívek lennének elnevezésükhöz, körömszakadtukig harcolniok kellene minden sajtóorgánum életben tartásáért — nemes egyszerűséggel kijelentette: ezek a lapok azért ítéltettek halálra, mert olvashatatlanok. Ezért alacsony a példányszámuk, ezért nem kapnak busásan fizető hirdetéseket... Kíváncsi vagyok, vajon Kenedi honnan veszi az ítéletéhez szükséges tapasztalatot. Kötve hiszem ugyanis, hogy mindennapjait a nemzeti-konzervatív irányultságú lapok olvasásával kezdené, vagy legalább — minthogy „olvashatatlanok” — kísérletet tenne tanulmányozásukra. Ilyen alapon én is kijelenthetném, hogy az ő művei olvashatatlanok — de nem teszem. Erkölcstelenség lenne részemről, hiszen mind ez ideig egyetlen írását sem vettem kezembe. Ez viszont nem az ő hibája, hanem az enyém. A szóban forgó lapok nem azért agonizálnak, mert olvashatatlanok lennének. Ha így lenne, vajon miért a sokak által legjobb színvonalúnak ítélt, egyre növekvő olvasótábort vonzó Pesti Hírlap szűnt meg elsőként? Nem, a haldoklás oka az, hogy a sajtó jobbik — vagy mondjuk inkább így: közép- jobbik — felét valahol valakik halálra ítélték. Az ítéletvégrehajtás módja egyszerű, meg kell vonni az életet adó táplálékot az elítélttől, jelen esetben a reklámbevételt. Anélkül ugyanis a legnépszerűbb lap is csak partra vetett hal. És mert a tőke zömmel azok zsebébe vándorolt, akik nem a nemzeti- konzervatív oldalon állnak, az ítélethez akad végrehajtó is. A Pest Megyei Hírlapot „szüneteltetni” akarják. Magam már ismerem ezt a kifejezést. Esztendeje ugyanezt mondták a Ludas Matyira is... Igaz, az még a régi kormány idejében történt, ám a pénzemberek akkor is ugyanazok voltak, mint ma. A Hírlapkiadónak fogytán a pénze, egy-két lapot emiatt kellett megszüntetni. Mint az akkori vezérigazgató mondta, hogy „az Üj Magyarországot legalább egy ideig életben tudjuk tartani”. Végignézték a szóba jöhető lapok listáját, és az „illetékes úr” a Ludas Matyira és az Adám magazinra bökött az ujjúval. Azt hiszem, nem csodálni való, hogy ezt az urat azóta sem foglalom esti imáimba. (Nem is tehetném, hiszen nem tudom, név szerint ki volt.) Hiába tiltakoztam a „szüneteltetés” ellen. Ha nincsenek megelégedve a főszerkesztői munkámmal, rúgjanak ki engem, de ne fojtsák meg a Ludas Matyit! — mondtam. „O, erről szó sincs!” — torkoltak le, majd annyi dicsérettél árasztottak el, hogy meg kellett néznem a pulzusomat, ver-e még, vagy már a temetésemen hallom a nekrológokat. Mint ahogy hosszú évek óta „szünetel” a Film-Szín- ház-Muzsika is. Voltaképp ez sajtótörténetünk szégyene: jelenleg sem a művészetnek, sem a humornak nincs hetilapja. így hát nincsenek kétségeim, mit jelentene a jelenlegi otthonomnak tartott Pest Megyei Hírlap „szüneteltetése”. Pótolhatatlan hiányt a Pest megyeieknek —- és a megye határain kívül élő, velünk rokonszenvező olvasók seregének. És örömöt azoknak, akik rég megfojtásunkon munkálkodnak: a reklámot megtagadó pénzembereknek, a lapunkat dugdosó vagy létét letagadó egyes újságárusoknak, azoknak, akik képtelenek elviselni, hogy az ő véleményükön kívül más is létezik. Már-már naponta írom le fájdalmamat, miért nincs a kormányban egy liberális párt is. Mert ha lenne, ők biztosan betartanák az oly sokszor idézett voltaire-i alapelvet: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az életem teszem rá, hogy elmondhassa”. Bevallom, megingathatatlanul optimista vagyok. Hiszek abban, hogy minden látszat ellenére Magyarországon igenis demokrácia van és sajtószabadság. És hogy 1995-ben is tovább ró- hatom olvashatatlan soraimat az egyre többek által kedvelt olvashatatlan lapokba. Sőt, még azt is remélem, a kormány sem akarja elfojtani a kritikát. Vagy ha netán van ilyen szándék, hadd idézzek fel egy kedves tanmesét e tárgyban. V alamikor az ötvenes években az akkori idők népszerű bonvivánja, Borvető János szomorúan búslakodott öltözőjében. Feleki Kamill megtudakolta letört- sége okát. Borvető rámutatott az előtte heverő újságra: — Nézd Kamillka, milyen rosszakat írnak rólam! — Te szegény! Nagyon sajnállak! Ezek szerint te azt is elhiszed, ha jót írnak rólad?! ...Hiszem, hogy a kormány bölcsebb, mint egy operettbonviván...
