Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-03 / 284. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 1994. DECEMBER 3., SZOMBAT 9 Nyilatkozat a holocaust- évforduló alkalmából A magyar katolikus egyház püspökei és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak püspökei és vezető lelkipásztorai az általuk képviselt közösségek nevében kegyelettel emlékeznek arra, hogy ötven esztendővel ezelőtt történt a magyarországi zsidók elhurcolása és kegyetlen legyilkolása a koncentrációs táborokban. A XX. század legnagyobb szégyenének tartjuk százezrek életének kioltását, pusztán származásuk miatt. A fájdalmas események évfordulóján tisztelettel adózunk az áldozatok emlékének. A holocaustot — a Szentírás tanítása alapján — mindnyájan égbekiáltó bűnnek tartjuk. Olyan bűnnek, ami megterheli történelmünket és közösségeinket, és a megemlékezésen túl az engesztelés kötelezettségét sürgeti. Az évforduló alkalmával meg kell állapítanunk, hogy ebben a tragédiában nemcsak az esztelen gonoszság képviselőit terhelte felelősség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből, gyávaságból vagy megalkuvásból nem emelték fel szavukat zsidó embertársaik tömeges megalázása, elhurcolása és meggyilkolása ellen. Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk. Tisztelettel és hálával tekintünk azokra, akik életük veszélyeztetésével vagy feláldozásával embermentők voltak ezekben az embertelenné vált időkben, és a felekezeti szempontokon felülemelkedve egyetemes és általános érvénnyel is tiltakoztak a sátáni tervek ellen. Mindnyájunk számára lelkiismereti feladat, hogy közösségeink életében a kiengesztelődés szolgálatát erősítsük, mert csak így valósulhat meg minden ember egyenlő megbecsülése a kölcsönös megértésben és sze- retetben. Az evangélium szellemében való igazi emberiesség kialakítására kell törekednünk, hogy egyszer s mindenkorra megszűnjék az antiszemitizmus, mindenfajta diszkrimináció, és soha többé ne ismétlődhessenek meg a múlt bűnei. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Holnap a rádióban Szentmise Farkasrétről A Farkasréti Mindenszentek-templomon az absztrakt művészet jegyei fedezhetők föl Az életnek mindig lesznek áldozatai Beszélgetés Kozma Imre atyával Budapestről, a farkasréti Min- denszentek-plébániatemplomból, közvetít római katolikus szentmisét holnap 10 órától a Kossuth rádió. Szentmisét celebrál s szentbeszédet mond: Szederkényi Károly plébános atya. A Hegyalja út 139. alatt — Farkasréti temető főkapujánál —1975 májusában kezdődhetett meg a templom építése, köszönhetően a farkasréti hívek nagylelkű adományainak s Bíró Imre plébános áldozatos fáradozásának. A templom tervezője, valamint díszítőművésze s egyszersmind építésvezetője Szabó István építőművész, aki ezért az alkotásáért Ybl-díj- ban részesült. Mindenszentek tiszteletére szentelte fel a templomot Lékai László bíboros 1977. április 10-én, s ezzel egy időben — plébániai rangra emelte az addigi lelkészséget. A templom már külső megjelenésében is eltérő a hagyományoktól, tornyot nem kapott , helyette az ég felé tárt, s imádkozó két kezet formáz a bejárat. A 16 ezer (!) beton- elemból alkotott templomot a míves üvegablakok — összességében 130 négyzetméternyi — színes fényhatása emeli tó, s bejáratánál a hatalmas kompozíció dísztíti. A mindenszenteket bemutató üvegablak-berakások az absztrakt művészet jegyeit hordozzák. A templom liturgikus tere nyitottság az ég felé. Bozó Emil A minap Kozma Imre atya Mácz István polgár- mestertől átvette a Cegléd városért emlékérmet és -lapot. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjével az ünnepség után beszélgettünk. — Az utóbbi hetekben önök körül csend van. Általában a reflektor- fény kritikus helyzetben irányul a Máltai Szeretetszolgálatra. — Az az igazság, hogy a világban mindig krízishelyzet van. Hiszen az ember az, akr válsággal küszködik. Megfeledkezik a természeti törvényekről, a tíz parancsolatról. Ezért folyamatosan belesodródik azokba a kritikus helyzetekbe, amiket utána meg kell bánnia. Voltaképpen az egész emberiség krízishelyzetben van, s ez mind az ember rossz szemléletének a következménye. Nyilvánvaló, hogy mindig föllobog egy-egy drámai esemény a világ különböző pontján — Délvidék, Ruanda, nemrégen az észak-olaszországi árvíz —, amelyekre mindenki odafigyel. A Máltai Szeretetszolgálat igyekszik mindenütt ott lenni és lehetőségei szerint segíteni. Egyébként nincs csend körülöttünk. Csak legfeljebb a televízió, rádió, írott sajtó a rendkívüli történésekkel szeret foglalkozni, amelyek felkeltik a közvélemény érdeklődését. Éppen ezért a mi tevékenységünket is túlságosan a határainkon túli megjelenésünkből (vagy a német menekültek befogadása kapcsán) ítélték meg. De arról már keveset beszélnek, hogy Magyarországon negyvenezer önkéntesünk van; százhatvan településen létezik igen erős szervezetünk; s naponta nyolcezer embert étkeztetünk. Ki-ki megméretik — Hogyan épül fel az önök szervezete? Egyáltalán milyen kritériumnak kell megfelelni, hogy valaki tag lehessen? — Mindenkit örömmel várunk, akiben van egy belső késztetés, hogy jót akar tenni. Sokakban fel is lobban a segíteni akarás lángja. Csak kiderül az első erőpróbánál, hogy egyesek nem igazán gondolják komolyan, avagy könnyebbnek vélik a se- gédkezést. Senkitől nem kérdezzük, milyen indíttatásból jön. Azt sem, hogy miféle elkötelezettsége van, melyik párthoz tartozik. Úgyis eldől hamarosan, hogy valaki miért is lépett mellénk. Ki-ki megméretik azzal, hogy menynyire veszi komolyan a teendőket, s mekkora benne a kitartás. A szervezet tagja viszont csak az lehet, aki kipróbáltatott. S legalább két éven keresztül bizonyítja, hogy a szándékaink szerinti segítést őszintén gondolja. Az illetőnek hivatásává válik — nemcsak egy szalmaláng ez az önzetlenség —, hogy azokat gyámolítsa, akik az egészségesek, erősek és a tehetősebbek támogatása nélkül élni sem tudnának. — Ezek szerint a szervezet nem igazán óvatos. Éppen ezt kihasználva, próbálnak-e szélhámosok, ügyeskedők beférköz- ni az önök soraiba? — Valóban nem vagyunk gyanakvók. Megadjuk az esélyt mindenkinek. Éppen ezzel engedjük — persze, nem naivan —, hogy becsapjanak bennünket. Nyilvánvalóan ezt észre is veszik. Természetesen jönnek emberek közénk nyereségvágyból, haszonlesésből is. Mi tagadás, sokan csapódtak hozzánk olyanok, akik a nevünkre hivatkozva előnyökhöz jutottak különböző fórumokon. Hála Istennek, a szeretetszolgálatnak tekintélye van. Amikor valaki arra hivatkozik, hogy a szervezet dolgozója, szinte majdnem mindenütt gondolkodás nélkül segítőkészek vele szemben. Bizony, voltak, akik ezzel visszaéltek. Nehéz tisztesség — Mennyire tehetős a szeretetszolgálat? Kik támogatják önöket? — Munkánk a támogatók, illetve az adományok összegyűjtése. A világ minden pontján történik ez a toborzás, szervezés — Amerikától, Kanadától Európáig —, legye- zőszerűen szélesítjük ki a kapcsolatot. Számos helyről kapunk segítséget. A világban egyre ismertebb a szervezetünk. Talán azért, mert voltak olyan történések, amelyek a nevünkhöz kötődtek, amikre fel kellett figyelni a politikusoknak, az országok vezetőinek is. így aztán sokan örülnek, hogy rajtunk keresztül segíthetnek a bajbajutottakon. A szervezésnél is nehezebb tisztességesen, legjobb szándékkal, becsületesen eljuttatni az adományokat az igazán nélkülözőknek. — Kik fölé terjeszik ki a védőszárnyaikat? — Mi furcsa szervezet vagyunk. Majdnem minden területen felbukkanunk. Ez nem szerencsés, mivel ezért nem tudunk látványos dolgokat cselekedni. Pedig az élet egy- egy adott szeletén csodát lehet tenni. Ám mi nem gondolkozhatunk így. Naponta találkozunk új kihívásokkal. A belső kényszerünk arra sarkall, hogy ezeket el kell fogadni, ha nincs, aki az illetőn segítsen. Szinte minden esztendőben megjelenünk egy-két új területen. Kétségtelen, nagyon elaprózódik az erőnk. Emiatt vállalnunk kell azt a hátrányos megítéltetést, hogy mindig csak erőlködünk. Mindez nem lenne akkor, ha becsuknánk a szemünket és fülünket. — Milyen a külhoni magyarokkal a kapcsolatuk, s miként tudják ezt ápolni. — Egy hónappal ezelőtt jöttem haza Kanadából, ahol megalakult a magyar máltai szeretetszolgálat. Ezzel elsősorban az volt a célom, hogy a kint szétszórtan élő mintegy négyszázezer magyar összeterelődjön — az óhazával való kapcsolat érdekében is. Az elmúlt évtizedekben a kinti keresztény közösségekben találkoztak. Sajnos, ezeknek az egyházaknak a szerepe egyre kisebb. Ráadásul az utóbbiakkal szemben ott is tapasztalható egyfajta közömbösség. Már nem tudják ösz- szegyűjteni a kinti magyarságot. Az ottani szeretetszolgálat képes lehet erre. — Önök elég gyakran sodródnak veszélybe is... — Ez a veszély erkölcsi és fizikai is. Közismert a szomszédos országok magyarokkal kapcsolatos érzelme. Mi mindig hangsúlyozzuk, hogy magyarok vagyunk. Ezért nemegyszer kapunk nagyon is egyértelmű megjegyzéseket. A minap Nagyváradon egy hatalmas gyermekszanatóriumot adtunk át. A falra helyezett táblán az olvasható, hogy ezt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kezdeményezésére és támogatásával hozták létre. A segítséget elfogadják, de az érzelmeiket nem palástolják. A Délvidéken fizikai veszélyben voltunk. Egyedül a mi szervezetünk hozott Magyar- országra a hadszíntérről sebesülteket, akikkel ott nem tudtak mit tenni. Három mentőautónk tönkrement, szétlőtték őket. Az én személygépkocsimat is találat érte. Nagyon érdekes, hogy a veszélyérzet elmúlik, amikor emberek élete a tét és segíteni kell. Ilyenkor a saját veszélyünkről megfeledkezünk. — Közeleg a tél. Az idén mit tudnak tenni a hajléktalanokért? — Azt folytatjuk, amit eddig is tettünk. Jóllehet ez legfőképp a főváros és a nagy vidéki városok gondja. Budapesten háromszázhúsz hajléktalanszálláshelyünk van. A közeljövőben adunk át egy új nyolcvanszemélyes létesítményt az egyik pályaudvar közelében. Egyelőre azért nem árulom el, hogy hol, mert először mindig le kell győzni az ott lakók ellenérzését. Ez fájdalmas dolog. Állandóan tiltakoznak, hogy efféle szálló bárhol létrejöjjön. Később mindig bebizonyosodik, hogy a hajléktalanoktól kevésbé kell félni, mint a tolvajoktól és betörőktől. Éppen elég szerencsétlenek ők. Persze, nem azt mondom, hogy angyalok. Ám ha valaki szeretettel közeledik hozzájuk, akkor ők megérzik ezt. S tudják — mégha máshol rosszat is tesznek néha —, ahol segítenek rajtuk, ott nem szabad visszaélni a jósággal. Sziszifuszi munka — Nem sziszifuszi munka-e, amit önök naponta alázattal és szeretettel végeznek? Hiszen vajmi kevés esély van arra, hogy akár a következő évezred első évtizedeiben eljő a jóléti társadalom. Közelünkben ostoba háború dúl... Torokszorító a harmadik világ szenvedőinek látványa... — Valóban sziszifuszi munka a miénk. Soha nem jő el az az idő Magyarországon, hogy nem lesz ránk szükség. A világ minden országában fontos a szeretetszolgálat és az ahhoz hasonló szervezet. Még a jóléti társadalmak sem nélkülözhetik a karitatív tevékenységet. Jézus Krisztus mondta: Szegények mindig lesznek veletek. Ez nem a gazdasági, a politikai és a szociális kérdések megoldásán múlik. A rossz az emberben fészkel. Aki állandó krízishelyzetet teremt a maga számára — lám visszakanyarodtunk beszélgetésünk kezdetéhez '— pontosan azért, mert önző. S emiatt mindig lesznek az életnek áldozatai. Mindegy, hogyan nevezzük őket: éhezők, hajléktalanok, mozgássérültek, fogyatékosok, csalódottak. Oda kell állni melléjük. Ezért talán a tevékenységünk még inkább reflektorfényben van. De nem az ezredforduló hozza pieg a remélt jobb jövőt. Az vagy bennünk formálódik, vagy sohasem jön el. Sziszifuszi munkát végzünk, mert akit ma segítünk, lehet, hogy holnap — akár önhibáján kívül — nehezebb helyzetbe sodródik. Nincs végső megoldás, ezért sajnos ránk szükség lesz. Fehér Ferenc
