Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-03 / 284. szám
I PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. DECEMBER 3.. SZOMBAT 7 Békési Gyula Belvárosi pillanatkép Aluljárókban és utcasarkokon rongyos, kéregető szerencsétlenek. A kirakatok hidegen fénylenek. Bogár csapódik az ablaknak vakon. Egeket hasgató indulatfokon „őrült” ordítja: kik, kiknek kellenek...! majd eltűnik, mint hóban hópihe-nyom, szélben szirom, mint köpet kövezeten. Amott: fújja nyálát, akár karámba’ kan, egy „becsiccsentett”, morc, világ-csúfja öreg; szeme (hulla-szeme) tágra-nyíltan mered Valamire, mi megállt... és mégis rohan... Aluljáróba’ lenn: fojtótekercs hereg; fénycső kacsint; korom — plakát-virágokon. (1992) Kifelé nézvést (egy öreg koldus homloka alól) Hűvösvölgy. Villamos-megálló. A betonon drót-ámyék-háló, papír-csomók, dinnyehéj, legyek. Egy közeli padra lerogyok, s azon tűnődöm, amin állóhétig rágódtam e zabáló világban: legyek vagy ne legyek, ha senkire semmit sem hagyok. Meg-nem-mozdulnak erre a hegyek, sem pedig a sétafikáié némberek meg-nem-fordulnak. — O, ürességes ég!... a szívem ketyeg, vagy a könnyeit hullongtató fákon szél rezegtet levél-szíveket...? (1986) Nászutasok Autóval érkeztek. Fiatal férfi, fiatal nő. Új házasok. A kocsi felgurul a kálvárián, és megáll a dombon, a hársfák alatt. A férfi zoknit, sportcipőt, rövidnadrágot, inget, szemüveget, fényképezőgépet, válltáskát hord. A nő szinte semmit. Szandál, bugyi, ruha. Egyrészes, áttetsző, indiai. A ruha. Körbejárják a templomot. A fák alatt, ott hűvösebb van. Egymást átölelve andalognak, meg-megáll- nak, csókolóznak. Belépnek a kapun. Itt még hűvösebb van. A rácsig mennek, kukucskálnak befelé az aranyozott félhomályba. — Szép, ugye? — Mondja a nő. — Szép — mondja a férfi. — Csodálatos egy ilyen barokk templom... Ugye, barokk? A férfi bólint. Az hát. Ebben az országban minden barokk. És katolikus. A templom közepén fe- nyőfaácsolat magasodik. Létrák, pallók, kötelek. Restaurálják a freskókat. — Tudod mire emlékeztet mindez? — csacsogja a nő. — A Dekameronra. A férfi csodálkozik. Hogy jutott ez az eszébe? — A Pasolini filmjére gondolok.„ Tudod, ahol a Michelangelo festi a freskót. Ő is ilyen állványon dolgozott. — Az nem ő volt! — Dehogynem! Egészen belevetette magát a munkába, mint egy megszállott, és festett, és keverte a festékeket, meg futkosott a létrákon... A férfi türelmetlenül vág a szavába: — Hát nem érted, hogy nem lehetett Michelangelo? Száz évvel Boccaccio után élt. Világos? — Hát akkor ki volt? — Tudom is én! Giotto, vagy akit akarsz! — Lekapja a szemüvegét, fel-alá járkál a kis előtérben. — Igen, Giotto lehetett, mert kortársa volt Boccacciónak... De Michelangelót nem ismerhette, mert meghalt, mikor is... 1375-ben, nahát. Michelangelo meg 1475-ben született, nahát... Ezt még egy elemista is tudja. Úgy értem, körülbelülre... Hallgatnak. A fiatalember a szemüvegét törölgeti, a nő az imazsámolyon kucorog. — Tudom, hogy műveletlennek és butának tartasz — suttogja. — Nem igaz — mondja a férfi. Leül mellé, és megcsókolja a nyakát. A nő elhúzódik. * Később imádkoznak. A nő mondja az imádságot, a férfi hallgatja. — Üdvözlégymária, malaszttalteljes, az úrvanteve- led. Áldottvagyte az asszo- nyokközött, és áldottméhed- gyümölcsejézus... — Semmi értelme — vág közbe a férfi. — Minek? — Hogy áldott méhed gyümölcse Jézus. — Akkor mondd te, ha jobban tudod... A fiatalember nem tudja az imát, de érzi, hogy valami hiányzik a mondatból. Töri a fejét, és okoskodik. A fiatalasszony feláll. — Menjünk — mondja halkan. Kisétálnak a templomból. A fák alatt mennek, ott hűvösebb van. Nem ölelik át egymást. — Terhes vagyok — mondja a nő váratlanul. — Mi? — Jól hallottad.-— Biztos? — Mint a halál... — A francba! — Ez van. Mennek a kocsi felé. — Azt hittem lesz még néhány laza évünk — mondja a férfi. — Utazgatunk, szexelünk... — Hogy mondtad? — Szerelmeskedünk. — Semmi akadálya — mondja a nő. — Hónapokig. — Igaz. Vigyázni sem kell. — Előveszi a kocsikulcsot. — De hiszen ez pompás! — Micsoda? — Hogy nem kell vigyázni. — Na látod. Beülnek az autóba, bekapcsolják az övét, leengedik az ablakot, és begyújtják a motort. Legurulnak a dombról. Sz. Szász Endre M ár teljesen besötétedett november utolsó napjának délutánján, pedig még csak öt óra van; néhány hónappal ezelőtt, amikor életemben először érkeztem tartósabb ittlétre Budapestre, sokan még akkor indultak a folyó vagy az uszodák felé. Könyvek világának otthonossága Püski boltjában — a bejárati asztalon azonnal észreveszem Illés Sándor új könyvét, címoldalán a teme- rini templom, mennyiszer láttam már, az autóbusz ablakából, több mint húsz éven át állandóan Zenta és Újvidék között utazva. A belső teremben telnek a széksorok, érkeznek az érdeklődők, általában idősebb évjáratúak, gondolom, valamiféle szálakkal kötődhetnek Vajdasághoz, ahhoz a tájhoz, ahol a ma bemutatásra kerülő könyv szerzője is született nyolcvan esztendővel ezelőtt. Régen lehetett, amikor huszonöt éves korában Zomborba került, s fő- szerkesztője lett az Új Hírek című napilapnak. Zom- bor egykoron Bács-Bodrog vármegye székhelye volt, ma is létezik még egy heten- te-kéthetente megjelenő magyar nyelvű kiadványa, magyarok azonban alig maradtak már a városban, jószerével csak a kaszinóban jönnek össze esténként. Illés Sándor azonban temerini, rokonsága ma is ott él, ő a háború után Budapestre került. Sirató (1977) című regényében már foglalkozott az ötven évvel ezelőtti dolgainkkal, a partizánok bosszújával, három évvel ezelőtt ezt építette tovább az Akikért nem szólt a harang c. munkájában, legújabb könyve szintén a múltból vonszolt teher letételének jegyében született. Közben megérkezik D. J. fiatal újságíró barátom, családjával két éve „váltottak át” Újvidékről Budapestre, „ilyen helyeken szoktunk összefutni” — mondogatjuk mosolyogva egymásnak, s az „ilyen helyeken” általában az értendő, ami Vajdasággal mégis így vagy úgy kapcsolatos. De mi érdekelheti a mai könyv- bemutató közönségét, tanakodom magamban. „Nálatok azért nem lőnek, ugye?” — kérdezték/ kérdezik tőlem mostanában. Nem, nálunk nem lőnek, szoktam mondani ilyenkor szelíden, hiszen a kérdés általában őszinte és jóindulatú, egyszersmind azonban totális tájékozatlanságra vall. Pedig a dolog nagyon egyszerű: a Szerbiából és Montenegróból létesült államszövetség (a magyar sajtó előszeretettel Kis-Jugoszláviának becézi) területén ezúttal nem zajlott háború, öldösni az ország korábbi két köztársaságában, Horvátországban és Boszniában öldösték/öldö- sik egymást az emberek, szerbek, bosnyákok, horvá- tok. (Persze: magyarokat is behívtak katonának.) Időközben azonban Bosznia, valamint Horvátország már önálló államok. Hát ennyi az egész. Summa summá- rum: nálunk tehát nem lövöldöztek, hozzánk csak a koporsókat szállították, meg egyáltalán, háború nem pusztán a harctéren zajlik, az erózió a „hátországot” sem kíméli, a panaszkodást igyekezvén elkerülni erről viszont általában nem beszélek. De ha a közvetlen szomszédságban történő dolgok ennyire homályban maradnak, kinek a figyelmét kötik le a bő ötven évvel ezelőtti „távoli” Temerin tragédiája... A könyv szerkesztője szerint a regény kulcsszava a hiányzó törvény. Végül is igaz. Ördögi praktikák és hazugságok billentik ki idilli egyensúlyából a kisváros békés polgárait, akik a nyers erőszakkal szemben egyszerűen tehetetlenek. Azután Illés Sándor beszél. A vajdasági tömegsírokról, amelyek előtt mindig volt virág. Amikor nem lehetett hivatalosan is odahelyezni, akkor „véletlenül” ejtették el ott a virágszálakat. A vajdasági magyarság ötven évig lehajtott fővel járt, most felemelte fejét, s az 50. évfordulón gyertyát gyújtott. Minden tragédiát meg kell gyászolni, teszi hozzá az író mellett ülő Püski Sándor. Hajnalban ébredek, olvasni kezdem a könyvet, a történet hitelességét — a szerzőtől tegnap hallottuk — életben maradt személy vallomása erősíti. Ami pedig történt: 1942-ben Temerin- ben egy magyar csendőr főhadnagy parancsára összeszedték a magyar zsidókat, szám szerint negyvenegyet, betoloncolták őket egy buszba, néhány katona kíséretében a néhány kilométernyire levő folyó mellé szállították, majd a vízbe lövöldözték őket. Úgymond: magánakció. Kigondolója, tényleges elkövetője negyvenháromban visszakérte magát a hadsereghez, előléptették, kivitték a frontra, egy évre rá a Dunántúlon a szovjet hadsereggel folytatott harcok során esett el. Ennyi. A reggel még éppen munkához kezdő boltosok, patikusok, ügyvédek, kisemberek, öregek és fiatalok néhány óra múlva már élettelen testként úsztak alá a folyóban. A halál napján a busz utasai között volt egy szabadkai fiatalember és egy temerini lány, egymásnak szánta őket a sors, ezt mindketten tudták, de csak azon a napon találkoztak először, „ismerkedésre” a buszon eltöltött néhány perc maradt, a végzet biztos tudatában. Színdarabokról beszélgetnek, mert valamiről azért beszélni kell. — Ősszel mi már Szabadkán járunk színházba — mondja a férfi, így többes számban, a leánykérést ezzel jelezve, mert most minden pillanat fontos és értékes, tehát: ők ketten már együvé tartoznak. Megérintik egymás kezét, ami más körülmények között ily gyorsasággal szinte elképzelhetetlen lenne. Valami szép mondat is illene mindehhez, a férfi kitekint az ablakon, majd kisvártatva így szól: — Nézze, csikó fut a réten, egy kiscsikó... S valóban, ott futott, lobogó sörénnyel egy darabig a busz mellett, aztán lekanyarodott és megállt egy fa hűvösében. — Csikó — mosolyodott el a lány és teleszaladt a szíve a nyárral. * A z emberek általában nem tanulnak a történelemből, háborúk ismétlődnek évezredek óta, népeket visznek vágóhídra, egyszer egyiket, másszor a másikak Aki pedig ideiglenesen kimarad a forgatagból, szeretné elhitetni önmagával, hogy mindvégig védett marad, az erőszak elkerüli, amit pedig a tévé híradójában lát, az csak film, nem is egészen igaz. De Illés Sándor közel sem pedagógiai, okítási célzattal írta meg regényét. Nyolcvanesztendős korában íróember már leszámol mindenféle illúzióval. Az Irgalom nélkül c. könyv tehát nem figyelmeztetés. A közömbösség és a félelem (állam)határokkal amúgy sem kivédhető, settenkedve ott lidércesül minden lakásban. Tanulsága talán mégis: becsülje meg jobban a békét az, aki abban él. E könyv is a halálról szól ugyan, de a békét dicséri. Az író pedig tanú, krónikás. És ír mindvégig. Miként azt Illés Sándor is teszi. Sinkovits Péter A halál napja Körbejáró sorok Illés Sándor legújabb regénye kapcsán Szó'nyi István: Anyám az ablaknál (rézkarc)
