Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-24 / 302. szám
5« Simonffy András Számláló Biztosék A z utaknak ritkán van legendájuk. Az utak csak vezetnek valahová, nevezetessé teheti őket a történelem (Via Appia), kiemelt pontokká hírhednek egyes szakaszaik (gödöllői halálkanyar), kerülen- dővé teheti őket kátyú s gödör. Pedig Számláló Biztosék akár krónikát is kör- mölhetnének a 8-as és a 84-es főútvonal kereszteződésének életéről. Ha Ádámnál és Évánál kezdik, feljegyzik, hogy mindkét út hosszú szakaszai a régi római út tömött aljzatára épültek vagy hatvan-egynéhány éve. (Ez a nyomvonal vezetett át Pannónián, egészen a dunai limes római erődítményeihez. Azon túl a barbár világ, nyarga- lászó népek, gazdagságra ácsingózó törzsek, istentelen fenevadak végeérhetetlen birodalmai. A kínai nagy falig terjedő tenger- telenség sarából tápászko- dók nyomora.) A 8-ast, a grazi utat nem sokan ismerik ma sem. Évtizedeken át a közeli gyakorlóterek és helyőrségek páncélos alakulatai lassították forgalmát. Az országhatár közelébe eső településeinek látogatásához határsávengedélyre volt szükség, kellemetlen tortúrákkal. Amikor megszűnt a vasfüggönyös ketrecvilág, tehermentesítő előzősávok épültek, szélesítették az utat egy-egy ölnyivél. A 8-as kivívta magának a „halálút” nevet. Az olaszok és németek erre özönlöttek a Balatonra, Budapestre, könnyedén rábízva magukat a gáz- és fékpedál érzékenységére és a lovagias magyar közlekedési etikára, amelynek génbankjai köny- nyeden váltottak vezetési stílust, lassúdad katonai menetoszlopok helyett immár álomautókat előzhettek minden kényelemmel ellátott Trabantjukkal. Miközben ez az út maga is „hozta volna” a magyar közúti halálozási statisztika negyedét-har- madát, a kérlelhetetlen idő támasztott még egy akadályt: a keresztező 84-es utat. A hozzánk visz- szacsatolt Ausztria autókaravánjai immár nem a vasfüggönyön túli világot bámulni érkeztek, hanem a Balaton-vidék borait kóstolni, bevásárolni, megtankolni, népművészeti cikkeket beromantikázni, a tschárdásch-piroschkás világot kissé felülről ugyan, de közelebbről megismerni. A fennsőbbrendűségi érzet természetszerűen diktálta volna, hogy a bécs—balatoni műút az elsőrendű főútvonal. De nem ám! A keresztező nyolcasnak, mint országos főcsapásnak előnye van. Élmény erre a kereszteződésnek száznegyvennel nekivágva rádöbbenni. Itt bizony látványosan megtörtént a rendszerváltás: aki (akár a közeli falvakból) kíváncsi volt rá „élőben”, kihozta ide a kissámlit, s szemlélődvén máris érzékelhette, hogy nem kell már idegen felségjelű tankok vonulásából közeli világvégére következtetni, pusztító atomháború előjeleit sejtve a háttérben. Rövid volt az az időszak is, amikor ezért, azért, pálinkáért olcsó tankbenzinhez juthatott a megszáll(ot)t hazafi, mert nagyot fordult hirtelen a történelem. Elérkezett az élőadás-karambolok ideje. Lehetett itt piros sport Mercedest elegáns ívben repcetábla közepébe szállani. Amott hasraesve jugoszláv kamion törte a haldokló téesz kukoricáját. Máskor családostul lepénnyé préselt Trabant sárlott az aszfalton. A nagy csattanások hangjait harangszó vette szárnyára, bepattintva a közelebbi ablakszemeket. Sikerültebb napokon több kilométerré torlódott fel a sor, míg a külhoniak eldöntötték egymás között, hogy melyik autóoszlopé éppen az elsőbbség. Hasonlóan kényes úti csomópontokon — másutt, messze idegenben magányos jelzőlámpákkal találkozhatni ilyenkor. Bemérik előre az évszakonkénti, havonkénti, napszakonkénti átlagforgalmat, s ráigazítják a lámpa színváltásainak ritmusát. Lehetne itt is, így is. Nem! (így a töprengő szakértői válasz.) Két nap múlva kilopnák belőle az akkumulátort, két hét múlva a szerkezetet, aztán — mert úgysem működik — elviszik az utolsó csavarig az egészet, a betonalapzattal együtt. Felüljáró kellene, kétszintes kereszteződés, ám az nagy pénz, szegény ország vagyunk. De a fejlődés nálunk sem állhat meg: éppen tíz évvel ezelőtt megjelentek a „terepen” Számláló Biztosék. Próbaidőre. Kerékpárral érkeztek, mintha mindig is erre készültek volna, bringáikat otthonosan nekitámasztották a forgalomterelő (egyben ütközésgátló) méteres virágdézsáknak, erődítménnyé képezték ki az egyik dézsaközt: ide rakták az elemó- zsiás kosarakat, a védőitallal teli ballonokat, a bográcsállványt, a tűzrakó készséget. Tevékenységüket némi megilletődött önáhítat vette körül: nagy formátumú regiszteres könyvvel a kezükben tudatában voltak annak, hogy fontos munkát végeznek. Fiatal pár képezte a team alapját, rájuk épült egy ételhozó idősebb asz- szony, egy behelyettesítő öregember, egy másik fiatalabb, aki a védőitalos rekeszeket cserélte meghatározott időközökben. A postás odakarikázott a reggeli újsággal és a déli postával, ilyenkor információikat is kicserélték. Egymásra találtak a nagyvilág és a kereszteződés hírei. Hozzátéve a madarak vonulásának időpontját és jellegét, nagyjából előre lehetett látni a bekövetke- zendőket is. A forgalom zajlott: sima áthaladás függőleges vonal, szovjet tankhadosztály hosszú egyenes. Minden ötödik sima jel után egy vízszintes keresztben. Egy-egy ilyen vonalkéve ötöt jelent tehát. Két kéve tízet. Tíz százat. A végén gyerekjáték összeadni. Volt-e jel koccanásra? Karika súlyos karambol esetén? Mivel jelölték a kitörött szélvédő üveget, a zúzódott karosszériát? Az útról elszálló autókat... Vajon? Lehet, hogy államtitkok dzsungelébe tévedtünk, ne feszegessük. Időközben vészesen megnőtt a munkanélküliség. Elérte a megyét is, hányatott sorsú hajléktalanok méricskélték irigykedve Számláló Biztosék sasfészkét a virágdézsák között. Ám ők maradtak a helyükön, rezzenéstelen arccal, mint nyugdíjas állások fölényes birtokosai. Mihez kezdenek, töprenghetett a kóbor elme, mihez, ha felépül az a kétszintes átkelő? Ha mégis forgalmi jelzőlámpát telepítenek ide, s nem kell tovább forgalmat számlálni... (?) Talán büfét nyitnak ifjúi létük megszokott kereszteződésében. Talán autómosót, netán egy itt nagyon hiányzó benzinkút az álmuk, ami önmaga is lassítja, szűri a forgalmat. Ám Számláló Biztosék láthatólag nem töp- renkedtek. Tartásukból a rutinnal végzett felelősséggel teljes munka nyugalma sugárzott. Biztonságérzet ebben a fenekestül felfordulni készülő világban. Mintegy szimbólumaként megalapozott életüknek, a második év tava- szán, csipkés kis kerekes kocsiban ott kalimpált már a gyerek. Számláló Biztosné egyik kezében cumisüveg, a másikban a rovátkázó kötelességtudat. Mert itt bizony csak súlyosabb ütközések idején ' maradt idő gyereket nevelni, kényeztetni. Csak addig, míg a mentők, tűzoltók, hullaszállítók tették a dolgukat. Jártak ugyan vendégek hozzájuk gyereknézőbe. Megjelentek a sárga festékkel útvonalkázók is, ott támadt kedvük letelepedni a béke és boldogság virág- dézsás szigetén. (Sátrat is vertek, eső esetére.) Készséggel elmagyarázták az érdeklődő gyengébb ké- pességűeknek, hogy a germán országokban az aszfalt feketébb, az arra festett jelek pedig sárgák. A még gyengébbeknek: ez a két szín (fekete, sárga) üt el leginkább egymástól recehártyánkon, ez a legszembetűnőbb tehát. A legesleggyengébbek kedvéért tehát egy csöppnyi NSZK-t, BRD-t (vagy mit is?), egy falatnyi Ausztriát varázsolnak ide. Hátha így, otthon érezve magukat a kóbor utazók, felismerik a nálunk amúgy mindközönségesen fehér útjeleket. S rádöbbennek, hogy itt elsőbbségadási kötelezettség esete, s ennek okán balesetveszély forog fenn. Lassító táblákat is kihelyeznek mind a négy irányból, mire a kereszteződésbe ér az előnyös, már ötvennel kell mennie, míg az előnytelennek harminccal. Ha mégis ütközni vágy kedvük, így sokkal könnyebb a dolguk, ha a kocsi tropa is, a bennülők tán élve megússzák. Ám a történelem kereke pörgött tovább. Megjelentek a nyugati rendszámú kocsik magyar állampolgárságú vezetőkkel. Ott kint még jóléti társadalom zajlott, a két-három- éves autókat ellökték maguktól Házi Európáék. Jól jött az nekünk Wartburg helyett. A gázt ugyanúgy kell nyomni, s máris dől a lóerő. A keleti kocsik bizánci ritmusához szokott lelkek lassúságnak vélték a nesztelen suhanást. Pedig már a lassúnak elkönyvelt kamionok is százhúszas tempó tehetetlenségi erejével jöttek — általában szembe. Nagyon szét tud szóródni egy Audi, ha + 140 és +120 kilométeres sebességgel totálisan „koccan” egy ilyen véglénynyel. A heroin is kifordul rejtekéről, tanú meg alig marad. Számláló Biztosék mesélhetnének... Őket idén újra meghozta a tavasz. A virágos dézsák tövében felcseperedett leányka nagyocskává serdült. Á virágok kifagytak, helyükre fenyőcsemetéket ültettek. Már nem lehetett virágföldből álmokat formázni a tartók talajába, nem kavicsokból és szélvédőüveg-gyöngysze- mekből ábrákat, betűket kirakni. Elröppent ez az időszak. Tavaly még elhagyottan, de ott ültek a virágos dézsákban a plüssmacik. Nagyon buták tudtak lenni úgy, szeretetlenül. I dén a leány(ka) egyre inkább az elhussanó forgalomra figyel. Nincs más választása, érik benne a világra rányíló igazi nő. Anyás mozdulatokkal a kis fenyőt gondozza. Méregeti: karácsonyra talán elbírja majd a díszeket. Táncot képzel köré, zenét. Családot. Meleg otthont. Egyszer talán megjön majd a királyfi érte hófehér Opelen, s elviszi innen, szerelemtől ittasan. Antal Attila Boldog karácsonyt! Karácsony közeledtével mind többször hallom magamban Lukács evangéliumának Jézus születéséről tudósító részletét. Egyszer apám olvassa fiatalos férfihangján, máskor anyám meleg mollja szólaltatja meg, olykor pedig egy cérnavékony gyerekhang (a valamikori sajátom) skandálja furcsán, izgatottan. Az emlékeket idéző szöveg maga csöppet sem méltóság- teljes vagy patetikus. A szerző szinte száraznak ható krónikás hangon kezd a történet elbeszélésébe, s ha alább oldot- tabbá válik is a hangnem, túlfűtötté sehol se lesz. » A részlet egy korabeli uralkodói utasításról tesz említést előbb, s csak a későbbiekben kerül szó Máriáról és gyermeke születéséről. „Ebben az időben történt, hogy Augusztus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze” — hangzik a nevezetes passzus. Az evangélista nem a hatalom tiszteletétől indíttatva bocsátja előre e sorokat, hanem — nyilván — Jézus születésének idejét kívánja megjelölni. A továbbiakban közli, hogy minden családnak eredeti származási helyére kellett utaznia a rendelet végrehajtása érdekében. így magyarázatot ad arra is, miért Betlehemben jött a világra Jézus. Az akkori galileai és júdeai lakosok számára a császári parancs teljesítése bizonyára sok fáradsággal járt, megbontotta ugyanakkor a mindennapok szokott rendjét, különleges eseménynek, szenzációnak számított. Sokan keltek ekkor útra, s a távoli helységekbe igyekvők számára külön problémát jelentett, hol pihenhetnek meg éjszakára. Az erre szolgáló épületek zsúfoltak voltak, nem mindenkinek sikerült helyet szorítania bennük maga s családja számára. Mint Lukács utalásából kiderül, az utóbbiak közé tartozott a názáreti fiatal házaspár, József és Mária is. A már bent lévők nem nyitották meg az ajtót az áldott állapotban lévő fiatalasz- szony és férje előtt. Hiába a próféciák és jövendölések, néhány beavatotton kívül ekkor még senki nem sejtette, hogy a népszámlálásnál sokkal jelentősebb történések kortársává lesz hamarosan. Lármás ügyekben, országos és világraszóló eseményekben ma sincs hiány. A megélhetésért, a lakhatásért, a „szállásért” is ugyanúgy folyik a küzdelem, mint annak idején. A lukácsi történetben rejlő példázat azonban arra figyelmeztet, hogy ha csupán ezekkel törődünk, kirekeszthetjük életünkből az igazi eseményt, a lehetőségként mindannyiunk számára megadatott csodát: a szeretetet. Hogy e fogalom — újszövetségi értelmezésben — mit jelent, azt Krisztus példabeszédein kívül Szent Pál himnusza világítja meg talán a legérzékletesebben. Puszta vonzalomnál vagy érzelemnél mindenesetre többet. Értenünk kell rajta — többek között — a tartalmas emberi kapcsolatokra való törekvést, a másokért áldozatokra kész magatartás vállalását is. Boldog karácsonyt! — mondom az ünnep közeledtével barátaimnak, s e két szóval azt adom tudtukra, hogy összetartó közösség, család lélekmelegében szeretném tudni őket. Boldog karácsonyt! — szólok a gyertyafényes, fenyőillatú szobában lányomhoz, fiamhoz, feleségemhez, s e szavakkal is biztosítom őket, hogy számíthatnak rám jóban-rossz- ban, boldogságukért mindent megteszek, ami tőlem telik s emberileg lehetséges. Mert különben nem találnám a helyem, célom se ünnep- se hétköznapon. Mert az én karácsonyom boldogsága: szeretteim, embertársaim jó karácsonya. Boldog karácsonyt: élni érdemes életet mindnyájunknak!
