Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-24 / 302. szám
Fekete Gyula Mi lesz veled, kicsi lány? H ajdani munkatársam, mai nagyapatársam hangosan gondolkozva meséli: — Szegény kis Mónika. Tavaly ilyenkor még bűbájos kis tiindérke volt az unokám, de mi, közös erővel, szerencsétlenné fogjuk tenni. Szeretjük mindnyájan, gondolhatod, nem ott van a baj. Jó, hát tudom én, túladagolt szeretettel, majomszeretettel, kényeztetéssel nagyon el lehet a gyereket rontani, de itt erről szó sincs. Hidd el, szó sincs erről. Anyja, apja igazán gondosan — s ami a fő: okosan! — nevelgeti a kis prücs- köt... kezdem azon, hogy az anyja képzett pedagógus, szociológus, nagyon is tisztában van azzal, hogy a gyereknek a kényeztetéssel lehet a legtöbbet ártani, többet, mint a hanyagolással. Az utcára kicsapott gyereknek — felmérések igazolják, azt mondja — több az esélye, hogy ép lelkű, becsületesen dolgozó, rendes ember váljék belőle, mint a kényeztetettnek. Nem, az anyja nagyon okosan neveli. Az apja meg — a fiam — ráhagy mindent az asz- szonyra. Nq, nem a házimunkát, abba rendesen besegít, de a gyereknevelésben az asszony a parancsnok, ez náluk amolyan köz- megegyezés. Legalábbis egyelőre, mert azt mondja a fiam a múltkor: — Majd, ha kamaszodik, akkor majd én veszem át a parancsnokságot. .. Éjfélekig dolgozik a fiatalasszony, rengeteget vállal, sajnos nem lesz még egy unoka. Külön költöztek, egy másfél szobás lakótelepi lakásba. Volt pedig helyük, meg volna helyük, gondolhatod, mi is szívesen adnánk helyet neki, de ezek a mai fiatalok függetlenséget akarnak, élni a maguk életét. Egyszóval külön laknak, így hát a nagymamák, dé- dik, nagynénik ritkábban gyönyörködhetnek a család szemefényében. Kényeztetnék ők, ők persze hogy kényeztetnék, de nem férnek annyira közel hozzá, márpedig távolsági vezérléssel nemcsak nevelni, de elnevelni se lehet. Nem, nem is itt van a baj. Máskülönben ez a ragaszkodás... ez megindító. Ahogy a család, az összes felmenők betájolják magukat egy ötéves kis pisis prücsökre... Gondolkoztam én már ezen, sokat. Beleszületünk egy családi-vérrokoni közegbe, amelyben, mióta az ember lemászott a fáról, mind a legutóbbi időkig — az én családomban tegnapig — a piramis szerkezet volt érvényben: csúcsán a legtekintélyesebb idős családtag — nagycsaládfő, családfő —, rétegekben alatta az egymást váltó, minél fiatalabb, annál népesebb három-négy nemzedék; legszélesebb rétegben nyilván az apróságok, a Mónikák. Még emlékszem Dallos nanóra, a dédnagyanyám- ra; egyetlen biztos emlékképem róla: nanó a halálos ágyon. Tömve a szoba, de még a pitvarban is asszonyok, gyerekek — összeszaladtak a hírre nyilván a tanyákról is —, én a mestergerendán kirakott birsalmákat bámulom, édesanyám erősen megfogja a kezem — „Menjél csak, Annus” — mondják körülöttünk, s helyet szorítanak, eljutunk az izzadságszagú ágyhoz, nanó hörög, ijesztő az arca, elnyílt, fogatlan szájával zihál... No, annyi az egész, gyerekei, menyei, vejei, unokái — édesanyám már az unokamenye volt — hányán jöhettek össze? Huszonötén? Harmincán? Nanó után nagymama következik az emlékeimben. Nagyfiú voltam már, amikor ágynak esett, és jól emlékszem, megállapodott a család: a hét minden napján másik gyereke, unokája látogatta, viselte gondját, vitte az ebédet, a becsinált levest, a rizskochot... közben a testvér, a rokon, a jószomszéd csak ráadásnak. Igen, az az egy ember, a család nagy öregje, még a halálos ágya körül is együtt tartotta az akárhány felé elágazó lemenőit. Az az egy, a piramis csúcsán. Tízezer év óta? Százezer év óta? Hát ez a százezer éves biológiai piramis állt a fejére a mi családunkban. Egy-két nemzedék alatt a fejére fordult. Akármerről nézem, most ez a kis prücsök tartja össze a családot, az ösz- szes felmenőket, de még a ragadványaikat is. Akiknek nincs más kapaszkodójuk. Mondom neked, igazán megindító a ragaszkodás. Nem hiszem, de elképzelni sem tudnám, hogy valaha is volt olyan nagy öregje, olyan tekintélyes rangelsője a mi családunknak, akit minden családtag — a jövevény vőkkel, menyekkel együtt — ilyen túlcsorduló szeretettel, ilyen odaadó ragaszkodással vett volna körül... Gondold el, azokban az időkben, amikor minden családbeli fél szemmel a várható örökségre sandított... emlékezz Móriczra, ahogy az acsarkodó testvérek a birkaitató vályút hosz- szában fűrészelték ketté, nehogy hasznát vehesse a másik... hát lehetett volna az örökséget akármilyen bölcs nagy öregnek minden utódja megelégedésére szétosztani? Ez is visszájára fordult. Előre látom, a mi családunkban az örökhagyók versengenek majd az örökös jóindulatáért. Melyik örökség lesz kedvesebb? Melyiket őrzi meg, netán gyarapítja is? Melyiken ad túl, kótyavetyéli el minél előbb, hogy elvesse a gondját, nyoma se maradjon? Mintha máris ezen versengenének. Itt van most ez a karácsonyi készülődés. Tapétázták a lakásukat, pár napra átköltöztek hozzánk. De utána is a takarítás, a rendezkedés... Mónika két hétig nálunk maradt, elképzelheted a nagymama mennyei boldogságát, ez a kis elevenség folyton a nyomában bukdácsol, folyton csivitel, búvik az ölébe, rátapad. Míg anyja, apja kéznél, addig persze a nagymamára rá se néz, de ha nem találja őket, tüstént a nagymamához húzódik, csudálatos érzékkel csakis hozzá, le se lehetne vakarni róla. Dehogyis hozzám. Mindig a nagymamához. Megérezhette rajtam a kis csipisz. Tudod, feltűnt nekem benne valami... hogy fejezzem ki... valami idegenség, valami elkülönülés... egyszóval azt a régi hamvas-harmatos ártatlanságot, azt az odaadó ártatlanságot nem érzem benne most. Kinőtte volna? Úgy lehet, semmi egyéb, csak kinőtte. De én most már aggódom, hatalmának tudata könnyen elrontja az embert, merném azt mondani: szükségszerűen elrontja. És ennek a kis prücsöknek igenis, hatalma van... nem is tudom hirtelen, hány meglett ember fölött. Túlságosan korán jutott hozzá, és már érzi hatalmát. Biztos, hogy már érzi. Nézd, a természet rendje szerint az élővilágban az embergyerek a legtovább kiszolgáltatott. A szülőknek, a felnőtteknek, a legszűkebb környezetének. Hát a mi családunkban ez a rend is felborult, itt a felnőttek kezdenek kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, mert igenis, az egészséges ösztönű felnőtt, kivált, ha nőnemű, nem bír meglenni sokáig anélkül, hogy két apró, meleg kéz ne fonódjon a nyakára, bizony a szeretetéhség is kiszolgáltatottá teszi az embert, az talán leginkább, mert nem külső kényszerrel, hanem belsővel, lelki kényszerrel operál. Ellenállhatatlan kényszer. Ha természetes úton nincs kielégülése, hát a pótléka is kedves. Kutya, macska... vagy szesztestvér a pultnál. Társ az ágyban, megvásárolható. Egyszóval itt a karácsony. Versenyben a család. A helyezésekért. Már november közepén megjött a levél a majsai dé- ditől: tavasz óta ő arra készül, hogy az idén Majsára vihesse a Jézuska a karácsonyfát Mónikának. Göm- bölyödik szépen a malacka — felében hizlalják —, ez lesz az igazi ajándék, egy falusi disznótor, sosem volt még disznótoron Mónika, és egy pesti lánynak ilyesmiben sosem lehet része. S a levél végén nyomaték: „Vegyétek úgy, ez az utolsó kívánságom az életben, ki tudja, megérem-e a jövő karácsonyt, mindnyájunkkal szabad a Jóisten...” Ugyancsak novemberben megjött a csomag a tár- kányi papótól: két, szépen kikészített birkabőr. Ha volna még annyi idő karácsonyig — írta a kísérőlevélben papó —, varrassák meg egy szűccsel Mónikának a kis birkabundát, kucsmát, muffot, méretre, s odatenné a karácsonyfa alá a tárkányi Jézuska. Két ünnep közt, ha az egészsége megengedi, a szövetkezet furgonjával felhozzák Pestre, akkor majd megkérdezi Mónikát, jót hozott-e a tárkányi Jézuska. S kifizeti a szűcsöt is. December első hetében a szentmiklósi déditől érkezett levél — vagyis az anyósomtól, hozzánk érkezett: háP Istennek, papót kikezelték valamennyire, már lábadozik, s azt remélik, javul annyit karácsonyig, hogy az ünnepeket nálunk tölthetik. A gyertya- gyújtást persze Mónikával együtt, ha már így szétszóródott a család, legalább karácsony este tartson ösz- sze. Maradt lánykorából egy arany karkötő, már annak idején, az első hírre, hogy dédunokája kislánynak született, azt Mónikának szánta. Ki tudja, lesz-e még ennyire együtt a család, hát a szentmiklósi Jézuska azt gondolta ki, hogy az arany karkötőt elhozza Mónikának. Úgy hallom, a másik nagymamáék kisautót vettek. Lehet beleülni, kormányozni, lábbal hajtani, van dudája, fékje, irányjelzője, meg minden. Nagybátyja, nagynénje ugyan nincs Mónikának az első lépcsőben — egyes gyerek anyja is, apja is —, de a második lépcsőben, a nagyszülők nemzedékében valamelyest tágabb a rokonság. Gyerek nélkül a húgo- mék is, pedig bolondul a gyerekért a húgom. Eljött tapogatózni valamelyik nap: — Arany kicsi lányom, mit szeretnél karácsonyra? Mit hozzon neked a Mária néni Jézuskája? Szegény kicsi lány. Mostanában anyja, apja, nagyanyja is folyton erről faggatja: mit szeretnél?... Hát mit szeressen ez a szegény, kicsi lány? Jól van, vágyakozás nélkül nem igazán öröm a teljesülés, de mire vágyakozhatna, csakugyan? Annyit már tud, tapasztalatból, mondhatnám, hogy a felnőtteknek valami okból roppant fontos holmi a játék — a mackók, a gumiállatok, a szőrkutyák, a babák, a bababútorok — idáig is egy játékboltot hordtak már össze neki. Csak ül a közepén és unatkozik — panaszolja az anyja. Beszélő babája is van, s annak most testvére is lesz, szebb, mint a régi, meg többet beszél, a ke- resztmamáék Jézuskája hozza; a menyem nagynénje a keresztmama. Volt egy nagyfiúk, motorbaleset vitte el; azóta töltik Mónikával a karácsonyt. Klári is eljött, a sógornőm. — Rubinvirágom, mit szeretnél? Mit üzensz a Klári néni Jézuskájának? — Szegény, ő húsz évig várta vissza a férjét a frontról. Aztán férjhez ment, aztán egyedül maradt. Akár ne is mondjam, hogy anyja, apja mit futkos, boltról boltra. Mert a menyem nagyon meggondolja, mit vegyen a gyereknek, mi az, ami ajándéknak nemcsak szép, hasznos is, mondom, okos asszony. Hát ez a mi családi naprendszerünk, látod. Középen a Nap, ez a kis prücsök, a sugárzást, a meleget mind őtőle várja, lopja, követeli, egy-egy kacagást, puszit, dörgölődzést, mind ott kering körülötte... hogy is? hogy is?... tizenöt felnőtt. Tizenöt bolygó, éltető Napja körül. Féltem ezt a kis prücs- köt. Magamtól is, mindegyikünktől. És nincs mit tenni, ennek a mikrovilágnak ő a közepe. Megszokja lassan, és senki sem tehet róla, ő a legkevésbé, ha el is hiszi magáról, hogy ő a világ közepe. Gondold el, jövőre iskolás. Az első „frusztráció”. Harminc-negyvenen nyüzsögnek a tanteremben, mind gyerekek, ugyanúgy gyerekek, mint ő, ráadásul jön egy néni, s rendelkezni kezd. Éppen egy néni. Rendelkezni, felnőtt létére. És ez csak a kezdet. A kárhogy számolom, tizenöt felmenője esik le majd a lábáról, ha az ideje betelt. Nem éppen az ápolást, de azt elvárja tőle mindegyik, viszonzásul elvárja, hogy az első sorban lépkedjen majd a koporsója után. Tizenöt koporsó után. Különben én egy kvarcórát vettem neki. Nézegette egyszer az órámat, borzasztóan élvezte, hogy ugrál rajta a szám. Persze hogy nem ismeri még az órát, majd megismeri. Már bocsánat. Miért éppen a Dallos nagyapa Jézus- káját ne emlegesse meg az a kis prücsök? Döbrentei Kornél Az oltár Bíbor istálló a ti szátok, benne magasztos barmok langya delel, de habot vet repedő tőgyük adója s öltözik suhogó tejbe az oltár! Csengettyűhangok görnyedve emelik, istenke tanyája nehéz, pólyafehér verítékét virulásra esőzi eretnek vér, hasas így lesz a kehely, majdani kihordója malasztnak, rozmár-nevetésű ez az oltár, gyertyáktól agyaras vadja a kínnak! Szentének csurgatott mézébe ragasztnak türkisz legyeket a hullakifosztók, elrabolták dicsősége díszét a hősi húsoknak, hát szikrázó nyaklánc a zsoltár, noha makulátlan nyakon ékszerként fölizzik az éhe! A téren fájdalmat szegeznek az ácsok, ím készen itt áll a kegyhely, ölében hajszolt kutya nyelve lobog föl, irgalom mécse, kitépi lángból az éjt s lesz háza kő, irgalom a Végtelen és a végtelen a Kő, tüze tündököl két képzelet között, rózsafanyárs, a kőből kinő. Vörös vagon a virradat, koldulni elhozza a sereget s tékozolni a virágokat. Taposó lovakként dőltök a hámba malomkő-ostya körül, a sörényetek tűzvész, nem lehet oltani, ölni, de enni igen, falni a tűzből, fölajzva ámbra delejtől, ha megmásszátok az űrt jázmin-tébolydák falán s lerogytok a tisztaság kíntól kifehérült emlékműve előtt, mit örökkön böjtöl a sír! Karotok kenyérrel áldott asztalán fekete mise a férgek jelenése. A kakasszó három tornya ledőlt! Szervátiusz Tibor: Etele
