Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-13 / 292. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. DECEMBER 13., KEDD A vaslord és a vasutassztrájk Titus Livius szerint, aki nagyszabású regénysorozatot varázsolt a római történelemből, a kezdetekben a bölcs Menenius Agrippa egy szellemes metaforával győzte meg az elégedetlen plebset, hogy ne „sztrájkoljon” tovább in Sacro Monte. A társadalmat az ember biológiai organizmusával modellezve, a kiváltságait makacsul védő patríciuselitet a gyomorhoz hasonlította, mely igaz, hogy mindent elnyel, mit az őt kiszolgáló testrészek szállítanak neki, dé szét is osztja a táplálékot, és így az egész testet fenntartja. Már ez a hasonlat is sántított, már csak azért is, mert a mesemondó a gyomrot mindjárt az agy funkciójával is felruházta. Ám a mai Magyarországon, 1994 utolsó napjaiban, vasutas- sztrájk idején, ez az egész hasonlat használhatatlan. A kormány nem is alkalmazza; pusztán annyit mond: ha a vasutasok követeléseit teljesítjük, akkor minden réteg követeléssel áll elő, és azt is teljesíteni kell, márpedig akkor mi lesz a restrikcióból. Másfelől a mindent elnyelő itt nem a nemzeti organizmus valamilyen része (illetve csak mellékesen az), hanem a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. Végül is a vasutasoknak igazuk van: mivel már háromszor kifizettük az adósságot, s csak a bankári fur- fang szívja ki életerőnket „adósságszolgálat”, vagyis kamat formájában, tagadjuk meg a kamatfizetést, és használjuk fel magunk saját munkánk eredményét. Ezt ugyan a vasutasok nem mondják ki, ez nincs a sztrájkkövetelések között, de igenis ott van a bérkövetelések hátterében. Magyar- ország rabszolgahelyzetben van, s ezt a társadalom mind kevesebb türelemmel viseli. Miért éppen a vasutasok viszik kenyértörésre a dolgot? Mert ők nélkülözhetetlenek. Hiába van munka- nélküliség, hiába van tekintélyes számú etnikai kisebbség, hiába van (egyre fogyatkozó) hadsereg, a vasutat csak a tanult és gyakorlott vasutasok tudják működtetni. Amióta a kormányok ezt a paradigmát elfelejtették, hígul a vasutas- ság, s ez hol Túránál, hol Szajolnál, hol Kaposvárnál—Memyénél szólaltatja meg a vészjelzést. Csakhogy bármennyire elhanyagolják is a vasutat (mert „nem modem”, mert hagyományos, mert az a bolond Széchenyi szorgalmazta, mert az a kiállhatatlan Petőfi is írt róla, mert Baross Gábor szobrát hiába dugták el, végül is még mindig áll), a vasút helyettesít- hetetlen, és ha megáll, trombózist kap az ország. A világot kulcskarikán forgató ná- boboknak is eszébe kellene juttatni, hogy abrakot is kell adni a tehénnek, ha fejni akarják. Békési pénzügy- miniszter úr támogató hátterének is meg kellene gondolnia, hogy lehet bármilyen tombolva gyűlölni a magyarokat, lehet őket „aljas fasisztáknak” minősíteni (egyébként: aki mondja), rájuk lehet fogni olyan bűnöket, amiket nem követtek el, puszta létezésüket lehet nacionalizmusnak és „közösség elleni izgatásnak” nevezni — végül is ebben az országban tízmilliónyian vannak, s a határokon kívül még ötmilliónyian. Ha lehetetlenné teszik az életüket, akkor nem lesz kin uralkodni, és ennyi embernek a hirtelen eltemetése (elégetése stb.) is megoldhatatlan gondot okoz, nem is szólva a költségekről ebben a költségérzékeny uzsorásvilágban. Mivel a vasútról van szó, ez nem analógiája az angol szénbányászatnak. Thatcher asszony lehetett „vas- lady” a bányászokkal szemben, mert Anglia megvolt a szén nélkül (a bányászok nem fogták fel önnön tragédiájukat). Ám súlyos aggodalommal nézünk egy olyan fejlemény elébe, melynek során Békési úr „vaslord”-ként megpróbálja kivárni, amíg az ország ösz- szeomlik vasúti személy- és áruszállítás híján. Mindösz- sze az a remény, hogy fordítva lesz, és az ország nem fogja ezt a fejleményt megvárni. Külön fejezetet érdemelne Horn Gyula drámai csapdahelyzete, a hamleti kérdéssel: lehet-e egyszerre tetszeni a magyar népnek (vagy ilyen soviniszta jelző nélkül, egyszerűen „a nép”- nek) és a Nemzetközi Valutaalapnak? Hol van az a határ, amelyen túl egy nép bizalma szétpattan, mint a buborék? Horn Gyula elismerésre méltóan oldotta meg a szerencsétlen Európa-csúcs levezető házigazdájának feladatát; mondjuk, a történelemben először sikerült egy zsák bolhát egy megszabott időn keresztül a zsákban tartani. Ez azonban szelíd kézi- labda-edzőmérkőzés volt ahhoz a rögbimeccshez képest, amely „hazai pályán” vár rá. Rosszul teszi, ha most nem a vasutasok mellé áll. Láthatatlan fegyvercsövek célkeresztjében van már az alakja, olyanokéban, melyek a minden földi támasztól megfosztott népre szegeződnek. S a vasutasok nyugtalanságában az űzött vad baljós megérzése tükröződik. Akik most Horn Gyulát veszik célba, annak idején célba vették Antall Józsefet; s akkor szították a közúti sztrájk, a „taxisblokád” tüzét. Most csak csendesen asszisztálnak a vasutas- sztrájkhoz, hiszen „kormányon vannak”, de érzékeltetve, hogy „belső ellenzékben”. Az ő szerepük az „ötödik hadoszlopé”, a belülről rágóé, a hivatásos árulóé. Azért olyan szigorúak a maguk programszerű árulásának „árulóival”. A harapófogó benyúlik Horn pártján belülre, és kampója a „vaslord”-ot játszó Békési; őt viszont kulcsként tartják kezükben (s vele a kormányt magát) a világbankárok, mint egykor Reményi- Schnellert Hjalmar Schacht. Ugyan mi más harci eszköz lehet annak a népnek a kezében, mely májusban éppen a Világbank ellen szavazott, mint saját munkaerejének megtagadása vagy rendelkezésre bocsátása? * A magyarság a földön elterülve, fél karral, puszta kézzel védekezik. Saját nemzeti politikai ereje nincs (csak magukat jobbközépnek hirdető tucatpolitikusai); nincs Zrínyije, Bethlene, Kossuthja, Deákja: csak Hornja van, s még éppen bontakozó, gyenge szakszervezetei. Félkarral védi magát; magán érzi a beetető vadászok leheletét, akik föléje hajolnak, akiknek a csapdájába esett. S jönnek oldalról, kik részt követelnek a zsákmányból: ismét megjelenik hívatlanul a szimatoló bró- kerfalka lobbyágense, Lantos úr (túlélte az amerikai földindulást), és nyájas fenyegetésekkel nyomatékosított ajánlatokat hoz Horn Gyula számára. Hétpecsétes titok, miről beszéltek négy- szemközt (Hóm a titkok embere: három nappal előbb Jelcinnel ugyanígy!); a gyeplő gyanánt alkalmazott kamera előtt a legnagyobb — némileg megkopott — idegenbe szakadt vállveregető, a magyar nép nagy barátja (Sztálin is az volt) tudatja, hogy azért ő valaki, mert a Fehér Ház még a demokratá— Na és azt ismered? Találkozik a skót Békésivé! ... Jelenszky László rajza ké, s ott neki — akármi — csak egy szavába kerül. Ugyanabban a hírműsorban a mesteri szerkesztő megpróbálja a nézőket ráuszítani a vasutasokra. A magyarság, a földön elterülve, fél karral és puszta kézzel védekezik. Semmi sincs a kezében: sem pénz, sem fegyver, egy bicska sem. És nem ismeri ki magát: mindenki a barátja és mindenki az életére tör. (Előfordulhat, hogy egy szép napon az oroszokat nem Kádár fogja behívni, hanem az ’56-os magyarok utódai?) Minden: pénz, fegyver és hatalom a „vaslord” kezében van. Azoktól kapta, akiket most gyötörhet kedvére. Békési nyeregben érzi magát: kormány és párt ura, rajta áll vagy bukik, túl tudja-e élni egyik napot a másikig a lassanként menekülttábor színvonalra süllyedő ország. Csakhogy nemcsak rajta áll vagy bukik. A vasutasokon is áll. Mert ha megáll a közlekedés, minden megáll. Ez kimaradt a kalkulációból, mivel ezt az egész népet gyengeelméjűként kezelik, és úgy is számoltak vele. Mit lehet a „vaslord”-mutat- vánnyal elérni? Száz- és százmilliós veszteségeket, ellátási zavarokat, közúti forgalombénulást, képzett vasutasok elmenekülését, a vasutas- ság szétesését és katasztrófáját, szaporodó vasúti szerencsétlenségeket, minden bizalom aláásását a közintézményekben és a társadalomban önmagában, káoszt és bűnözőmaffiák uralmát Európa közepén, a balkáni hadszíntér közvetlen folytatásában. S akkor — éljen az EBESZ. Rajta, „vaslord”. Sándor András Adventi éjszaka Csengőfrász 1994 Olasz Ferenc felvétele Éjfél után egy óra van. A budapesti Fiumei útra szürke, nehéz köd telepszik. A szürkeségbe álló villamosszerelvény ablakai vágnak fény lékeket. Valószínűleg ez az utolsó járat, amely valami miatt vesztegel a Kerepesi úti temető téglafala mentén. Behúzom magam mögött a vaskaput, közelebb lépdelek a lehorgonyzott szerelvényhez. A villamos mellett legalább egy tucat sárgásán, kékesen és vörösesen csillogó rendőr-, mentő- és tűzoltóautó zárja el a Fiumei út ekkortájt már igen gyér forgalmát. Talán csak kisiklott a villamos, s nem történt emberi sérülés. „Idehozassam vele az egyik lábát?” Húsz év körüli fiatalemberek háromtagú csoportja köhögéssel párosuló, fuldokló kacajjal reagál a morbid ötletre. A pórázon tartott kutyát végül is nem uszították rá a sínpár között és mellékén szétszóródott, összekaszabolt emberi testrészekre. Háziköntösbe bújt cigányasszony a közelgő karácsonyra, a szeretetre, vagy valami effélére hivatkozva igyekszik csitítani a kutyások hahotáját. Nem sok sikerrel. A helyszínelés közben rendben folyik tovább. Számmal ellátott kis táblákat szúrnak bele a talajba, az egyes testroncsok mellé. A vörös hajban végződő, mellben kettészelt felsőtest mellé az 5-ös számú táblácska kerül, fényképezőgépek villannak, kattannak bele a ködburokba. Itt minden olajozottan, szenv- telenül megy. De mégis: a nevetés most már a helyszínelést végző rendőrök csoportjában is föl- harsan. Még egy utolsó fényképfölvétel, majd a rendőrök parancsnoka int a vágány túloldalán várakozó mentősöknek. Nyitott koporsófélét helyeznek le a töltésre, majd gondosan belegyűjtik a levágott kart, lábakat, a vörös hajas felső testrészt. A fölsorakozott autóhad motorjai fölbődülnek és egymás után távoznak a helyszínről. A helyszínelés véget ért. Egy asszony, vagy talán fiatal lány ma éjjel nem ment haza. Advent havában járunk, a köd még mindig tartja magát. Már jól benne járunk a decemberi éjszakában. A katolikus hívők nemsokára elindulnak a hagyományos rorátéra. A szeretet ünnepe közeleg. (hering) A negyvenes-ötvenes években honosodott meg nyelvünkben a csengőfrász kifejezés, amit a mai fiatalok kedvéért érdemes megmagyarázni: ha a lakás csengője megszólalt hajnaltájt, bizonyos volt, hogy nem a tejesember, hanem a ÁVH érkezik. De mivel mégis volt egy ezreléknyi lehetőség arra, hogy nem az ÁVH, hanem valaki más csenget be teljesen ártatlanul, sok ember kikapcsolta a csengő áramkörét, nehogy váratlanul megszólalhasson a csingilingi... Rákosi Mátyás és Péter Gábor egyszer sem fodult a lakossághoz, hogy megmagyarázza, miért van szükség a hajnali csengettyűzésre. A hatalom úgy vélte, fölösleges nyilvánosan elmondani azt. amit mindenki sejt, sőt: amitől mindenki retteg. Most azonban van egy derék liberális belügyminiszterünk, aki a nemzeti televízióban részletesen elmagyarázza, miért kellett a Fidesz Hajdú-Bihar megyei kampányfőnökét hajnali 3 órakor, és nem máskor elhurcolni lakásából. Kuncze Gábor türelmesen elmondta, hogy a hajnali csengetés azért praktikus, mert ilyenkor az emberek rendszerint otthon tartózkodnak, nem úgy, mint napközben. Arra a kérdésre, miért 3-kor kell jönni és nem — mondjuk — reggel hét és nyolc között, szabadelvű és szakértő miniszterünk szemrebbenés nélkül így válaszolt: mert kora hajnalban a szomszédok feltehetően alusznak, tehát az előállítás ténye észrevétlen marad a szomszédságban, és így nem kompromittálódik az éppen felébresztett (majd elhurcolt) állampolgár. Bravó! Most már teljes gyönyörűségében értékelhetjük azt az örömteli tényt, hogy belügyminiszterünk hangsúlyozottan nem rendőrminiszter, továbbá szakértő és liberális. Eddig ugyanis nem tudtuk, mire jó az egész. Csengőfrász pedig nincsen. Sugár András
