Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-17 / 270. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. NOVEMBER 17.. CSÜTÖRTÖK Fényképezőgéppel világunk körül A Pesti Szalon Könyvkiadó Kanyó Ferenc fotókiállítása elé Mennyi megrázó, mennyi megrendítő pillanatot örökített meg Kanyó Ferenc fotóművész egyetlen esztendőben: 1989- ben! S mindebből mindössze százat választott ki, hogy kiállítást rendezzen októbertől december 15-éig Németországban Baden-Württemberg- ben. Micsoda év volt! Hatalmas tömegeket hömpölygető tüntetések! Március 15-e; júniusban Nagy Imréék méltó újratemetése; a Hősök terét elárasztó százezrek... Majd a türelmeden NDK-menekültek Budapesten. .. a világtörténelmi fordulatot hozó határok megnyitása, aztán a hírhedt vasfüggöny áttörése... Kanyó Ferenc, a kitűnő kolléga mindenütt ott volt, ahol ott lenni érdemes volt. S mintha már akkor is tudta volna — a történések pillanatában, hogy leendő kiállításainak kockáit gyűjti össze. Tudatosan dolgozott — a múltat a jelennel s a jelent a jövővel fűzve össze. Egyetlen mércével Amikor e németországi kiállítás katalógusát megkaptam (Für Lajos bevezetőjével) jóleső érzés töltött el: Megint talpra állt mint mindig, ha elbocsátották valahonnét, vagy ha maga mondott fel valahol, tisztességét sértő helyzetekben. Életének legnehezebb, leglehetetlenebb pillanataiból eredményesen vágta ki magát, és olyan nyugalommal és méltósággal, mint rajta kívül senki a szakmában. Ezek a viharos esztendők megmutatták, mennyit ér. „Saját koordinátarendszert állít föl az ember és ott mozog” — mondta olykor, ha nem tudta újabb járomba dugni a fejét, és elegánsan — mondhatnám angolosan — távozott; angol nyelviskolájába — csepeli házának alagsorá„Ez jómagam képeztem” Kanyó Ferenc fotóművész portréja ba. Ez volt a biztos háttér; meghitt kis osztályterem, padokkal, dobogóval, táblával krétával és térképpel a falon. Vállalkozását a Travel Photo-t akkor hozták létre, amikor már túl sok nyelviskola nyílt a fővárosban, és c ismét nem tudta elviselni, hogy a szakmában valaki kétféle mércével mér: egyikkel önmagát, a másikkal kollégáit. 1992-ben Szicíliában készített fotójával elnyerte az év legszebb óriásplakátja díjat. Karám nélkül Legutóbbi találkozásunkkor még az MDF hírlap-fotóriportere volt; a választást követő új helyzetben azonban neki is távoznia kellett. — Bukott párt leépítkezik... — mosolyogta és elegánsan távozott. Nem szokott megijedni, kétségbeesni, de reális terveket készít ilyenkor, biztos kapaszkodókkal. Ez a németországi kiállítás is csak egy kapaszkodó, reményt ad a kilábalásra. Tőkés Lászlót első magyar- országi útján ismertem igazán meg, amikor 1990-ben Debrecentől Pápáig és Szegedtől Szentendréig — két héten át — tudósítottunk az eseményről. Sosem tolakodott, sosem erőszakoskodott, mégis jelen volt. Ekkor döbbentem rá, hogy a fotóriporter szakmát is lehet elegánsan, úri módon művelni. Eddig erre húszéves pályafutásom óta nem volt példa. Talán Lázár Ervin író (akivel rövid időre egy laphoz sodort bennünket a rendszerváltás szele) jellemezte őt a legtalálóbban, amikor naponta így köszönt neki: „ Üdvözöllek, gróf úr!” Hiába volt a majd fél évszázados ámítás a naplopó bur- zsoákról, azért az ember úgy tudja, hogy egy úr betartja s szavát, megtartja az ígéretét; még ha az csupán egy riportkép leadásának határideje is. Pontosan azt és pontosan úgy adja le, ahogyan azt kérték. Legföljebb mindig jobbat, amit várnak. Mindig kellemes meglepetést okozva, és feltétlenül a saját koordinátarendszerében mozogva. Azaz ketrec nélkül. Pontosabban ketrec és karám nélkül. A pártból is akkor lépett ki, amikor az első lépéseket tette meg el- távolodóban önmagától. Amikor már rég nem volt fórum és alapítóit dobta ki magából. Akkoriban kérdezte tőlem: „Nem vetted észre, hogy az ember úgy is kerülhet ketrecbe, ha kívül van, mert sok nagy ketrecet építenek köré?” Ismét sikerül? Ahogy nézem a badeni kiállítás tájékoztatójában életrajzi adatait, abból is az derül ki, hogy mindig külsősként vagy szabadfoglalkozású fotósként dolgozott. így jöttek létre korábbi kiállításai: Zempléni pillanatok (1973), Barangolás Erdélyben (1974), Hétköznapok Bács-Kiskunban (1978), Színházi képek (Kecskeméten, 1979), Várostalan falu (szociográfia), Életjel (1980). (Ekkor a müncheni fotómagazin hat oldalon mutatja be.) Tanyavilág (1981). 1983—89 között nem fo- tografál, de 1989-ben politikai riportokat készít, amelyből válogatta a december közepéig megtekinthető báde- ni kiállítását, amely hozzásegíti ahhoz, hogy megfogadva bölcs politikusaink jó tanácsát, amit az országra vonatkoztattak: saját magunkat saját hajunknál fogva húzzuk ki a mocsárból. A gróf úrnak talán ez is sikerül. Ónody Éva Emlékezés a kivégzett harcostársra október 28-án Megyénkben a Budai Bábszínház Nemrég Szentendrén mutatta be Bubu kalandjai című előadását a Budai Bábszínház, rövidesen, 22-én két előadással is szerepelnek a ceglédi művelődési házban. Az együttes 1990-ben alakult, illetve vette fel a Budai Bábszínház nevet, ezt megelőzően a váltakozó létszámú báboscsapat hosszú évekig járta az országot. A magánvállalkozói társulat — amint Cs. Szabó Istvántól megtudtuk — nem csupán a ceglédi kisiskolásokra számít, ezért két előadásra szerződtek, egyik délelőtt 10 órától, a másik délután fél 3 órától kezdődik. Az idei Tériné-balettdíjasok Kaszás Ildikó balettmester, Hágai Katalin magántáncosnő, Vékes Roland, a táncművészeti főiskola növendéke kapta meg az idei Tériné Horváth Mar- git-balettdíjat. Géczy Éva balettmester életművéért kapta meg az elismerést. Az immár negyedik alkalommal odaítélt kitüntetést kedden a Magyar Állami Operaházban vették át a jutalmazottak. A díjat Tériné Horváth Margit, az Operaház egykori táncművésze, balettmestere és koreográfusa emlékére a művésznő férje, Téri Rezső szobrászművész és leánya, Evelin balett-táncosnő alapította. Először 1992-ben adták át. A kuratórium döntése alapján eddig Volf Katalin, Galántai Zsolt, Menyhárt Jacqueline, Popova Aleszja, Végh Krisztina, Kékesi Mária és Nagy Tamás részesült e díjban. Zentárói a nagyvilág Andruskó Károly újabb linómetszetei A Bácskában, Zentán élő nyolcvanesztendős grafikus- művész a maga nemében vi- lágrekondemek számít: And- ruskó Károly eddig 220 minikönyvet és 4080 ex librist készített el, továbbá közel 7800 fa- és linómetszet került ki a keze alól. A kora ellenére rendkívül aktív, életét teljességgel az alkotásnak szentelő mester első ízben jutott el Erdélybe; Székelyudvarhely, Korond és Farkaslaka jelentették a megállókat, s a kertre nyíló kicsiny zentai műtermében most éles vésők örökítik a látott tájat, megpróbálva visszaadni annak igézetét. A vázlatok alapján a tervek szerint újabb minikönyv születik, az elkészült metszetekből pedig — amúgy mutatóba — ezúttal közlünk egyet. (s. p.) Tamási Áron szülőháza Farkaslakán Babits és Csinszka levelezése „Kedves Csinszka! Drága Mis!” címmel első alkalommal látott napvilágot Babits 1Mihály és Boncza Berta, azaz Csinszka levelezése. A könyvet Nemeskéri Erika állította össze, ő látta el jegyzetekkel, ugyancsak az ő tollából származik az utószó is. A Pesti Szalon Könyvkiadó irodalomtörténeti ritkaságát az írók Boltjában mutatták be. Ady özvegye, Csinszka, illetőleg Babits levelei 1919. februárja és 1920. augusztusa között íródtak. A hatvannégy levélből egy rövid szerelem rajzolódik ki, amely telve volt gyötrelmekkel, kihívásokkal és visz- szautasításokkal. A levelezés 1920-ban szakadt meg, amikor is Csinszka Márffy Ödön festőművész felesége lett. A levelek, rövidke üzenetek döntő többsége Csinszka hagyatékából származik. A kötetet „a szereplőket ábrázoló” fekete-fehér fényképfelvételek, Csinszka-rajzok egészítik ki. A könyvben helyet kaptak Csinszka saját kezű leveleinek fotómásolatai is. Gyermek néptáncosok találkozója Mendén A Pest megyei gyermek néptáncegyüttesek találkozóját rendezi meg november 26-án a Pest Megyei Népművészeti Egyesület és a mendei Petőfi Sándor Művelődési Ház. Részt vesznek a gödöllői, ináncsi, isaszegi, kókai, mendei, nagykátai, ráckevei, szigetújfalui, tápiószentmártoni, ürömi, zsámboki gyermek néptáncosok. A bemutatók délelőtt 10 órakor kezdődnek. A műsor idején a részt vevő zenekarok közreműködésével táncház is lesz, majd 14 órától szakmai értékelés következik. Könyvespolc Már nem sajog Tizenhárom mai költő húsz verse egy kötetben — a Balassi és a Cserépfalvi közös kiadványa: József Attila legszebb öregkori versei. Szabad-e ilyet csinálni? — fogalmazza helyettünk is a kérdést Zelki János a kötet beköszöntőjében, s a versszerzők nevében is megvall- ja, így kezdődött, aggályokkal. Hogyan sikerült mégis a kérdésen, kétségen túljutni, arra nincs egyöntetű válasz. Az ihlet hiánya? Döbbenéssel fogadtam a hírt, hogy megjelent, legalább olyan nyugtalanító balsejtelemmel, mint az És nemrégiben kifutott legrosszabb verspályázatát. De az sem volt megnyugtató, amikor kezembe vettem a sötét türkiz borítású kötetet, rajta a költő kézírását imitáló címmel: Már nem sajog-A bevezetőben (kellett a fiatalosan nyegle hang az ajánláshoz) bátorításul ezt olvasom: „nincsenek kérdések, csak ez van itt, ez a kötet, tessék elolvasni”. Versfaló szenvedély- lyel, egy szuszra pásztázom végig a sorokat, s aztán újból elölről, betűre betű, az elsőtől az utolsóig. Mint egy ráolvasás — ámulok, s aztán lélekben kívül tér és idő korlátain lesem a valamelyest felépült költőt, amint verset ír, ötven-, hatvan-, hetvenévesen, és csodálom, ahogy ők tizenhármán körbejárják, marasztalják, vendégük. Nyolcvankilenc éves lenne, még ünnepük. Szemmel kísérik gyötrődéses, skizoid lelki mutatványait. „A felét élte le életének, akkor összepakolt, fogta a bőröndjét és kiment a vonaljához. Persze akármilyen módon nem lehet felülni arra a szerelvényre, csak a legjobb... indulattal.” Keserű a tudás, orfeuszi az élmény, melyek itt versekké fakadtak. Hogy felsejlik-e fényükben az öreg József Attila-i kép, vitatható. Az viszont nem, hogy a költő az övék — se versek villámfényénél még jobban kitetszik: a miénk. József Attila évtizedekig kéziratban maradt önelemző írását (Szabad ötletek jegyzéke) underground kalózkiadások után 1990-ben Stoll Béla jegyzeteivel az Atlantisz megjelentette. A Balassi és Jogi kiadók 1992-ben Miért fáj ma is címmel apokrif iratokat adott közre. S most ők tizenhármán: Bállá Zsófia, Bodor Béla, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Imre Flóra, Kántor Péter, Nádasdy Ádám, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Somlyó György, Takács Vera, Várady Szabolcs, „kérdezik naponta: Élsz-e” (Várady Szabolcs). S aztán hirdetik: „az ufó is tőle tanulja a nehéz emberi beszédet, hogy összetákolja a képet, amelyből aztán majd kilép, hátrahagyva a Holt vidéket, a tigrist és az őzikét”. Él hát a mítosz, sokszor átértelmezetten, de elevenen ma 1S- Balázs Adina
