Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-11 / 265. szám

1 PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 11.. PÉNTEK J3 Kádár udvari nevettetőjéról Hofi Géza, Kádár jjße ; elvtárs udvari nevet- \W$w' tet(?Íe „dicsősége- -íp-' sen” visszasettenke­dett életünkbe. Soha nem szerettem vásári kikiáltókra emlékeztető harsányságát („hallod, haver?”), de hát ez magánügy... Egy korábbi „legendás” váci vendégjátékáról szeret­nék beszámolni, mely segít az alaposabb megismerésé­ben. Égy pártállami gyer­meknapon Hofi mestert kér­ték fel" az ünnepi műsorban való részvételre, a rendez­vény a városi stadionban volt. Zsúfolt nézőtéren a vá­ros apróságai szorongtak és kíváncsian várták a nagy művész szereplését. A zöld gyepen felállított alkalmi színpadon egy akkori pro­dukcióját adta elő, melyben egy Rózsa Gyuri-s szellemi vetélkedőt parodizált. Kü­lönféle bárgyú kérdéseket tett fel (például: „hány lába van a lónak?”), s a gyere­kek zöme (óvodai tanulmá­nyaik szerint) bemondta kó­rusban a helyes választ. Hofi úr éktelen dühbe gurul­va lerohant a színpadról, és hisztérikusan rikácsolta: — „Ilyen unintelligens (?!) kö­zönség előtt még nem ját­szottam!” Úgy tűnik, a nevettető ez­úttal elvesztette humorérzé­két, de emberi tartását egé­szen bizonyosan! Azért any- nyira mégsem tudták meg­sérteni, hogy a busás fellép­ti díjat ne zsebelje be, s csak ezután távozott angolo­san városunkból. Mindez akkor jutott eszembe, ami­kor a Horthy-újratemetést ízléstelenül gyalázva, hason­lóan hisztérikusan vágta földhöz díszmagyar ruháját, gondolom, ugyancsak bu­sás tiszteletdíjért... Brezovich Károly Vác A Magyar Posta válasza Tisztelt Szerkesztőség! Ezúton tájékoztatom, hogy a Pest Megyei Hír­lap 1994. október 17-i szá­mában megjelent Mi egyet­értünk Horn Gyulával című cikkben foglaltak alapján intézkedtem az ügy körülményeinek meg­vizsgálására, melynek eredményéről az alábbi tá­jékoztatást nyújtom. Az előfizetés elmaradá­sával kapcsolatban Önök­höz intézett levél megírá­sára a lap olvasójának saj­nálatos félreértése szolgál­tatott indokot. Ugyanis a levél írója szeptember hó­nap végén Debrecen 1. sz. postahivatalban a lapban szeptember 1—12. közötti időszakban megjelent meg­rendelőlapon szereplő elő­fizetési díjak alapján kí­vánta előfizetni a Pest Me­gyei Hírlapot (negyed­évre: 1029 Ft). Ismeretes azonban, hogy időközben a lap előfi­zetési díja megváltozott, ezért a postai dolgozó ek­kor már — az előírá­soknak megfelelően helye­sen eljárva — az új, emelt összegű előfizetési díj megfizetését kérte az októ­ber 1-jétől kezdődő előfi­zetésre. Az előfizetés felvételé­re viszont nem került sor, mert érintett olvasójuk ra­gaszkodott a régi előfizeté­si díjon történő előfizetés­hez, annak ellenére, hogy a lap szeptember 13-i szá­mától kezdve már a lap­ban közzétett megrendelő- lapon is az emelt összegű előfizetési díjak szerepel­tek (negyedévre: 1338 Ft). Az előfizetés ezen ok­ból eredő meghiúsulását követően érintett ügyfe­lünk a régi előfizetési díja­kat tartalmazó megrendelő- lapot levélben is megküld­te, mely szeptember 27-én érkezett meg a debreceni 1. sz. postahivatalba. A megrendelőlap beér­kezése után a postahivatal díjbeszedést végző dolgo­zója a hó végéig négy alka­lommal kísérelte meg az előfizetés felvételét, de a megadott címen senkit nem talált. Mint ügyfe­lünk később elmondta, ezen időszakban nem tar­tózkodott otthonában. Mi­után október 12-én a ki­adó lapterjesztési osztályá­tól értesültem az előfize­tés elmaradása kapcsán Önökhöz továbbított levél­ről, intézkedtem Debrecen 1. sz. postahivatal felé a le­vél írójának megkeresésé­re, az előfizetés felvételé­nek ismételt megkísérlése céljából. Ennek eredmé­nyeként október 12-én si­került a személyes kapcso­latfelvétel ügyfelünkkel, aki ekkor már tudomásul vette az előfizetési díj emelkedését. Vállalta az új, emelt ösz- szegű díj megfizetését no­vember és december hó­napra, így erre az időszak­ra még ezen a napon meg­történt az előfizetés elfoga­dása. Úgy gondolom, a fenti­ek ismeretében megállapít­ható, hogy postai dolgozót nem érhet elmarasztalás az előfizetés elmaradásá­ért. Mindezek után érthetet­lennek és elfogadhatatlan­nak tartom az október 17-i számban megjelent cikk­ben foglaltak erre való uta­lásait. Megdöbbentőnek tartom, hogy kellő körülte­kintést és alaposabb tájé­kozódást nélkülözve kerül­hetett sor ilyen tartalmú cikk közzétételére. Annál is inkább mondható ez, ha figyelembe veszem a levél írójának a posta részére tett írásbeli nyilatkozatát is, mely szerint sajnálattal értesült a postát elmarasz­taló cikk megjelentetésé­ről, mert elismeri, hogy az ügyben postai mulasztás nem történt. Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a sajtópiacon egyen­lő esélyeket kell biztosíta­ni és a lapok versenyében döntsön a piac. Ugyanakkor a hírlapter­jesztést végzők részéről is jogos elvárás, hogy ameny- nyiben munkájukkal, tevé­kenységükkel kapcsolatos írás jelenik meg, úgy az a valóságnak megfelelő, reá­lis helyzetet tükrözze. Eb­ben az esetben nem ez tör­tént, ezért kérem, hogy az olvasók hiteles tájékoztatá­sának szem előtt tartásával az október 17-i cikkben fog­laltakat a valós helyzetnek megfelelően módosítani és a lap olvasóinak tudomásá­ra hozni szíveskedjenek. Dr. Kovács József igazgató Magyar Posta Rt. Debreceni Igazgatósága HISTÓRIA Gepidák és langobardok a Kárpát-medencében (III.) Fölényben a harcias langobardok Ilyen körülmények között nem csodálható, ha a köz­ponti hatalom betöltése a hercegi nemzetségek, csalá­dok küzdelmévé fajult. A VI. század első harmadá­ban uralkodó Elemund pél­dául képtelen volt az utód­lást fia, Ostrogotha számára biztosítani, nemzetségét megbuktatta Turisind. Turis- ind azzal igyekezett a trónöröklést fia számára biz­tosítani, hogy rábízta a sir- miumi haderő vezetését. A „Sirmium hercege”, vagyis a trónörökösi méltóságban egymás után fiai következ­tek, először Turismod, majd annak halála után Ku- nimund. Kunimund, valószí­nűleg fiúörökös híján, ele­sett bátyja, Turismod fiára, unokaöccsére, Reptilára bíz­ta Sirmiumot; a gyakorlat tehát helyes volt. A harma­dik „dux”, Hasbad vagy Us- dibad ilyen körülmények között kénytelen volt beletö­rődni a helyzetbe. A gepida királyi hatalmat az „előkelők tanácsa” korlá­tozta, mint azt Hildigis ki­adatásának esetében láttuk. A második sirmiumi kor­szak túl rövid és véres volt ahhoz, hogy a gepida állam szerkezetén lényegesen vál­toztasson. Csak Kunimund tette át székhelyét Sirmium- ba az 560-as évek elején, de aligha tartózkodott állan­dóan ott. Az új főváros ró­mai lakossága, ipara és ke­reskedelme, nem utolsósor­ban hatalmas védőfalai és középületei kétségkívül gyökeres változásokat idéz­hettek volna elő előbb- utóbb a gepida államban. A sirmiumi udvar híre e né­hány év alatt Angliáig elju­tott. Ide költözött a királyi kíséret, a gepida katonai arisztokrácia egy része, az arianus államvallás püspö­ke. A városban, bizánci-ke­leti gót mintára, Kunimund monogramjával ellátott ezüstpénzt vertek. E társa­dalmi és gazdasági átalaku­lás azonban csak Sirmium térségében éreztette hatását. Míg az V. századi gepida királyi, vezéri és főnemesi síroktól sejtünk egyet-mást (Érmihályfalva, Mojgrád, Apahida I. és II. sír, Mező- berény), addig a VI. száza­di vezetők sírjait még nem ismerjük. Az V—VI. századi gepi­da társadalmi rétegekről a sírok, temetők alapján alkot­hatunk fogalmat, bár a régi ásatások miatt a temetők egy része nehezen értékelhe­tő. Nem tudjuk például, mi­lyen mértékben rabolták ki Berekhátot vagy Kiszom- bort, mivel az ásatók még ott sem jelzik a dúlást, ahol ez nyilvánvaló (pl. a berek­háti sisaktöredékek eseté­ben). Úgy tűnik, néhány te­metőt nem raboltak ki — így Kökényzugot. Ez ma „gazdag” temetőnek szá­mít, holott a valóság nyil­ván ennek éppen az ellenke­zője volt. Az újabban feltárt kishomoki temetőben azon­ban egyértelműen megálla­pítható volt, hogy valameny- nyi számottevő sírját kifosz­tották. A sirmiumi udvari nemes­ség vagy a királyi kíséret tagját sejthetjük a szerémsé- gi Batajnicán díszsisakkal, lóval és teljes fegyverzettel eltemetett (magános?) ha­lottban. Egyenrangú volt vele a berekháti díszsisakos nemes, a berekháti temető népének ura. Bár a temetőt alaposan kirabolták, kato­nai kíséretük kardospajzsos sírjai mégis előkerültek. Kishomokon a két lóval és aranyozott díszfegyverek­kel eltemetett nemesre a több mint száz sírból mind­össze háromfőnyi kíséret jut, egy kardos és két lán- dzsás vitéz. E gepida neme­sek talán gazdagabbak, job­ban felszereltek, pompaked- velőbbek voltak, mint az egykorú langobard neme­sek. Hatalmuk, gazdagsá­guk azonban kiáltó társadal­mi ellentétekre, mondhat­nék elnyomásra épült. A közzétett és közzé nem tett (Kishomok, Szol­nok) gepida temetők összes­ségében mindössze 10-12% fegyverest találunk, fele­annyit, mint az egykorú lan- gobardoknál. A szabad lan- gobardokéhoz hasonló tel­jes fegyverzete (kard, lán­dzsa, vas pajzsdudorral fel­szerelt pajzs) a három neme­sen kívül mindössze három szabad gepidának van (21 langobarddal szemben!), a többé-kevésbé felszerelt szabadoknak és a kíséret tagjainak (pajzs-kard, pajzs-lándzsa, kard-lán- dzsa, kard, vagy csak pajzs­dudor) száma 50 fő. A gepi­da hadsereg magját a csak lándzsával (és nyilván fa­pajzzsal) felszerelt szegény szabadok alkották: 52 fő, akik mellett feltűnően ma­gas a félszabad-függő hely­zetben levő, íjászszolgálat­ra kötelezettek száma: 55. Az áttekintésből nem­csak a gepida hadsereg számbeli fölényére nyer­tünk adatokat (163 gepida fegyveres jut 85 langobard- ra), de e hadsereg gyengéi is kiviláglanak: jól felsze­relt, teljes fegyverzetű sza­bad harcosok tekintetében a langobardok fölényben vol­tak. — Ha azt is figyelem­be vesszük, hogy a gepida adatok több mint kétszer any- nyi skétszer-háromszorhosz- szabb ideig használt temető­ből származnaK, a gepida-langobard összeha­sonlítás még kedvezőtle­nebb. A gepida társadalom a VI. századra elvesztette egy­kori nemzetségi jogait, a la­kosság 90 százaléka elsze­gényedett, gazdaságilag füg­gő, személyileg szolgai vagy félszabad állapotba ju­tott. A szabadok többsége is a szegények közé tarto­zott. A hatalom egy szűk kör, a nemesség kezében összpontosult, akik viszony­lag kisszámú fegyveres kísé­retükre támaszkodtak. A kishomoki nemesek feltehe­tőleg csaknem feudális jogo­kat gyakoroltak a körülöt­tük eltemetett emberek fö­lött. A gepida társadalom jogi viszonyairól nem tudunk, rekonstruálására nem hasz­nálhatók fel a különböző, római területen keletkezett barbár törvénykönyvek. E tekintetben inkább a lango­bard törvények és az észak­germán jog adhat útmuta­tást; ezekkel lehetett rokon a gepida igazságszolgálta­tás. Fő gondja nyilván a tes­ti sérelmek és a vérbosszú vérdíjának (gót. andaba- uhts) megvitatása és megál­lapítása volt. A gepidák nyelve nem különbözött a góttól, ezt Jordanes, a gót történetíró éppúgy tanúsítja, mint más egykorú források. Legin­kább a Vulfila-féle vizigót bibliafordítás nyelvezeté­hez állhatott közel. A gót-gepida (és általá­ban a kora középkori ger­mán) névadás személyi vagy tulajdonságjelző, néha valóságos „indián” ne- . vekkel találkozunk: példá­ul a herul királyt Rodulf­nak — Vörös Farkasnak hívták. A gótok királyai aligha a bölcsőben kapták nevüket, a gyakori Theode- rich — „a nép királya” vagy Alarich — „mindnyá­junk királya” inkább meg­szólítás, elnevezés, sem­mint mai értelemben vett név. Ugyanígy a gepida nagykirály, Ardarich -r- „a szántóföldek királya”, Tra- sarich — „a harcosok kirá­lya” (emlékezünk: a sirmiu­mi sereg vezetője volt), Ku­nimund pedig annyit je­lent, mint „a nemzetségek védelmezője”. (Folytatjuk) Bóna István akadémikus Királyi leirat a vármegyéhez 1690. november 13-án a romos Buda várában ta­nácskozott Pest vármegye közgyűlése. A napirendi ügyek egy része kapcsolódott a helyszínhez; Buda helyreállításához. Az uralkodó leirattal fordult a megyéhez — ezt vitatták meg a megye urai. A kirá­lyi akarat súlyos terheket rótt a vármegye lakóira. „Felolvassák a király leiratát a Buda vára helyreállí­tására történő ingyenmunkákról — olvashatjuk a jegyzőkönyvi bejegyzésben —. Az ingyenmunkákat el kell osztani a vármegye városai és falvai között. A munkát megtagadók első esetben 150, a másodikban 200 botütést kapnak, a harmadikban börtönbe vetik és súlyosan megbírságolják őket.”A vármegye hatá­rozata a következő volt: „Levelet írnak a királynak, melyben megígérik, hogy a megye a szükséges in­gyenmunkát teljesíteni fogja”. A másik fontos ügy, melyben dönteni kellett, szintén királyi leirat volt. A keresztény seregek még 1688-ban bevették Belg- rád városát és sikeres hadműveleteket folytattak a Balkánon, ám 1690-re megfordult a hadiszerencse: Musztafa nagyvezír csapatai sikeres ellentámadáso­kat indítottak, sorra estek el a friss szerzemények a Balkánon, és október elején a belgrádi vár is el­esett. A keresztény hadak menekültek. A király le­irata felszólította Pest vármegyét, hogy a „Belgrád- ból elmenekült katonákat fogadja be, lássák el s ve­zessék a legközelebb lévő megfelelő helyekre”. A vár­megye közölte, hogy „az ilyen katonákat minden szükségessel el fogja látni”. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom