Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-09 / 263. szám
LÁTÓHATÁR PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. NOVEMBER 9., SZERDA Kincses Kolozsvár napjainkban A talmi dicsőség múlandó Csak statikai okok miatt nem emelték magasabbra Avram Inacu bronzmását, bár mint hírlik, az obeliszk így is dói Bevallom, nem tudom, mikor és miért kapta Kolozsvár a kincses jelzőt. Mert a Felek alatt elterülő város lakói soha nem dúskáltak földi javakban, a történelem többnyire csak elvett tőlük és nem adott. Persze az is lehet, a névadók nem aranyban mérték a város értékét, hanem a szellemiségével. A patinás kollégiumokkal, az egyetemmel, melyek évszázadokon keresztül újratermelték Erdély szellemi elitjét. Volt aztán valami, amit nem lehet pontosan meghatározni, szavakkal érzékeltetni. Ezt csak az érti meg, aki itt élt vagy gyakran megfordult Kolozsváron.« A város hangulata. Ami az ódon házak falaiból áradt, benne volt a havasok felől érkező szélben, a harangok zúgásában, s a Mátyás-szobor fölött átsuhanó galambok számycsattogásá- ban. És benne volt a köszönésekben, az emberek mosolygásában. Állok az utca forgatagában és próbálom felidézni az egykori Kolozsvárt. A Felek felől érkező szél reklámszatyrot, újságot, száraz levelet görget, az úttest teli gödörrel, repedésekkel. A meglazult vaspályán kivénült, lerobbant villamosok csörömpölnek, a trolik állapota sem sokkal jobb, a fekete füstfelhőt okádó buszokról már nem is beszélve. — Ez van — mondja kísérőm kurta kis legyintéssel, majd belém karol, s egymáshoz igazított léptekkel megyünk a Szent Mihály térre. — Épületfelújításra, új buszra, közvilágításra nincs pénz. De erre igen — mutat Iván barátom a Mátyás-szobor melletti Funar-féle kutatóárokra, amit szürke bádogparaván vesz körül, meg néhány földkupac. Meg kell hagyni, a kontinuitás elméletének bizonyítása továbbra is várat magára. A több hónapos munka egyetlen kézzelfogható eredménye egy kúp alakú betonmedence, ám ebben aligha a rómaiak vagy netán a dákok fürdőz- tek. A negyvenes évek elején, a háború közepén rendelték el a városatyák az effajta medencék építését víztárolási céllal, hogy legyen honnan oltani a tüzet, ha netán bombatalálat érné a nyomócsöveket, vagy a városi vízmüvet. Százával épültek akkoriban az ilyen tárolók Erdélyben, sőt egész Magyarországon. A kezdeti felháborodás elcsendesedett. Ma már közömbösen mennek el az emberek az ásatás mellett. A közvélekedést egy alkalmi ismerősöm, Mircea Ioanta profesz- szor fogalmazta meg, akivel egy budapesti agrárkonferencián futottunk össze: — Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Funar hisz is abban, amit csinál. Római kori romok valóban vannak, de nem ott, ahol jelenleg keresik. Hogy azokat megleljék, a város legszebb műemlék épületeit kellene lebontani. De az sem bizonyítana semmit. A romok alapján nemcsak a románok, de fél Európa hivatkozhatna római vérségi kapcsolatokra. Tudja, én még azt is meg merem kockáztatni, hogy Funar csak eszköz, felülről uszítják. Jó alkalom, hogy elterelje az emberek figyelmét a gazdasági káosztól. Sétánk következő állomása az ortodox katedrális előtti tér, szemben a román állami színházzal. — És ehhez mit szólsz? — mutat barátom a tér közepét uraló emlékműre. Nem vagyok műértő, amiért is az én véleményen nem perdöntő. Részemről a laikus szemlélő spontán megnyilvánulása volt, amikor azt mondtam: „Észbontó!” Mi mást is mondhatnék a sziklából emelt piedesztál csúcsán ágáló „havasok királyának”, Avram láncúnak a bronzszobráról, ami tán a műértők szemszögéből is maga a dilettantizmus. Avram láncúnak emlékművet emelni Kolozsvár egyik közterén, több mint tapintatlanság. Politikai analfabetizmus, tömény provokáció. Annak az Avram láncúnak, aki Budapesten tanult, s ezért hálából ő lett az erdélyi magyarság legádázabb ellensége. Aki 1848-ban nem tudott szót érteni Kossuthtal, de még a saját vérével, Emines- cuval sem, s akinek a kezéhez közvetve erdélyi magyarok százainak vére tapad, akiket az ő sugallatára gyilkoltak le az Aranyos mellett. Utólag kiderült, már akkor bomlott agyú volt. Élete alkonyán őrültként bolyongott a hegyek közt. Ma ez a magyargyűlölő eszelős nemzeti hőssé magasztosulva áll Kolozsvár egyik közterén. A román—magyar barátság dicsőségére. — Szellemi kincs? — mereng el Iván barátom a feleki kaptatón, ahonnan lenézünk a kincses városra. — Egy része ott van — mutat az alattunk elterülő Házsongárdi temetőre. — Egy jelentős rész megfutamodott, ki Magyarországra, ki távolabb. És maradt egy maroknyi belőlünk, akik vállaltuk a kisebbségi sorsot. Bennünket nem irritálnak túlontúl sem a Funárok, sem a bizonygatások jegyében emelt szobrok. Mert minden dicsőség múlandó, s ez kivált a talmi dicsőségekre érvényes. (matula) Képünkön egy II. világháborús betonmedence Kolozsvár főterén. Ezzel bajos lesz igazolni a románok és a rómaiak vérrokonságát, s az Erdélyhez fűződő területjogokat Félbeszakad a kolozsvári főtéri ásatás? J ó húsz évvel ezelőtt Pierre Boulle: A majmok bolygója című regényét fordítottam. Nagyokat derültem, amikor a majmok eszelős kitartással folytatott ásatásairól szóló fejezethez jutottam. Szegények, mindenáron be akarták bizonyítani, hogy a majmok mindig is művelt lények voltak, az emberek pedig soha. De előkerült egy felöltöztetett ember-baba, amelyik, ha megmozgatták, emberi hangon mondta: pa-pa. A tévénézőnek, az újságolvasónak elállt a lélegzete, amikor ez év januárjában arról értesült, hogy Kolozsvár legmagasabb állami méltóságot elért szülöttének, Mátyás királynak a város főterén kilencvenkét éve álló szobrát a helyi hatalom el akarja költöztetni. Akárhova, csak ott ne legyen, mert úgymond, nem oda való. Miután 1992 novemberében-decemberében ki akarták sajátítani a nagy királyt, aki szerintük az övék. Utólag úgy látszik, kiderült, hogy mégsem. Hamarosan beigazolódott, hogy a felröppent hír csöppet sem valótlan. A szoborcsoportnak ásatások ürügyén való eltüntetése, a tér teljes feltúrásának, átalakításának a gondolata annyira felkavarta az épeszű, jóérzésű városlakók kedélyét, hogy június végétől, amikor már kezdett komolyra fordulni a dolog, több tüntetésre is sor került. Emellett őrszolgálatot is szerveztek, nehogy az akkor még engedéllyel nem rendelkező történelmimúzeum-igaz- gató, az ásatások másik fő szorgalmazója, az immár messze földön hírhedt polgármester támogatásával hozzákezdjen a munkálatokhoz. Előzőleg a röntgenszemű látnokok a helyi román sajtóban elhíresztelték, hogy „a kincsek a Mátyás-szobor alatt vannak". Mármint a folytonossági elmélet kincsei, amelyek majd végleg betömik a tamáskodó magyarok száját, mert egyszer s mindenkorra, a „legdöntőbb” módon bebizonyítják a románság erdélyi őshonosságát, vagyis azt, hogy e nép igenis az ellatinosodott dákoktól származik, s a „nyereg alatti húst puhító” magyarok csak jóval később törtek rájuk, és rabolták el ősi hazájukat. Voltak, akik hitelt adtak — és sajnos, ma is vannak, akik hisznek — az efféle meséknek. Azokban a feszült június végi napokban magam is tanúja voltam, amikor egy asszony a szobor előtt nekihevülve magyarázta, hogy „feltétlen le kell bontani ez az izét”, mert „a magyarok gonoszok, nem egy vérfürdő során számtalan románt gyilkoltak le ezen a téren”. Említett városi „főatya” az első, június végi tüntetés utáni tanácsülésen e szavakat intézte az MDSZ-tanácsosokhoz: „Őrizzen meg az Isten benneteket attól, hogy szándékunkkal szembeszáll- jatok! Türelmünk elfogyott! [...] Hogy képzeli ez a húsz százalék magyar [szerinte ennyi van a városban], hogy ő diktál nekünk, és megmondja, hogy mit tehetünk? A pimaszságnak is van határa! [...] Távozzanak innen a magyarok! Menjenek külföldre!...” A július 7-i nagy tüntetés után — amelyik megakadályozta a munkálatok megkezdését —, az első tanácsülésen, így szólt: , JEzt a csatát ugyan elvesztettük, de a harc tovább folyik. Mindany- nyiótokat [mármint a magyarokat] nem tudunk megölni, mert sokan vagytok. De ti még annyira sem bennünket. Mi nem lóháton és nem is állatainkat terelgetve jöttünk ide. Mi itt voltunk. Bizonyítékaink a föld alatt vannak, és senki sem akadályozhat meg abban, hogy ezeket feltárjuk. Annak a románnak pedig, aki ezt nem akarja, süljön le a képéről a bőr.” A rendőrség — amelynek tagjai akkor néhány, köztük több idősebb személyt és egy városi tanácsost is meglökdöstek úgy, hogy ez utóbbi a földre esett — a tüntetés utáni sajtóértekezletén úgy nyilatkozott, hogy csupán „a közrendet és a virágágyásokat védte”. A polgármester, Funar pártja, a Román Nemzeti Egységpárt, terrorizmussal és azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy a budapesti kormány hűséges eszköze, és mint ilyen „a román állam és nemzet gyökereit ássa”, és tettei „kifejezik azt a pánikot, hogy napfényre kerülnek a kétségtelen bizonyítékok, amelyek halálos csapást mérnek a magyar történelemírás hazugságaira”. A tüntetések eredményeként bukaresti szakértő csoport jött Kolozsvárra. Ezután úgy határoztak, hogy az ásatásokat elkezdhetik ugyan, de a Szent Mihály-templomtól és a Mátyás-szobortól távol, a tér délkeleti sarkában. Ä megyefőnök írásba foglalta, hogy a szobornak, a templomnak nem lesz bántódása. A kedélyek ekkor valamelyest lecsillapodtak. Augusztus 2-án, nagy rendőrségi erők jelenléte mellett — és előző fenyegető kijelentései után — megkezdődtek a munkálatok. Egész hónapban, majd szeptemberben is teljes lendülettel folytak. Elsőnek egy XVTII. századi — ma osztráknak mondott — német szurony került felszínre. Ezután két pénzérme, amelyek ugyanabból a korból valók. Középkori épületmaradványok is előkerültek. Ezekről, minthogy a falak tövében sok kőtörmelék is volt, úgy tartják, hogy a Szent Mihály-templom építésekor itt faragták a falakhoz szükséges köveket. Lennebb haladva, amikor már római falakról kezdtek beszélni, egy patkó bukkant elő. A rómaiak a patkót nem ismerték, így a fölötte levő falak is csak középkoriak lehetnek. A munkálatok közben, hogy a lassan megnyugvó közhangulatot újból fölkavarja, a megyefőnök-helyettes időnként bejelentette, hogy a főtér alatt titkos fegyverraktár, sőt — raktárak vannak, mégpedig a Szent Mihály és a Farkas utcai református templom közti alagútban, amelyikben az 1989. évi forradalom idején rejtették el a Magyarországról szállított fegyvereket. Érthető tehát, miért tiltakozik az RMDSZ az ásatások ellen. A főtéri plébánián tartott sajtóértekezlet után az újságírókat levezették az épület pincéjébe, majd a Szent Mihály-templom- ba, ahol kiderült, hogy semmiféle alagút sem létezik. A főtéri munkálatokkal párhuzamosan újra föllendült a félbehagyott óriási ásatás is. Itt rátaláltak az óvári piactér középkori kútjára, mellette besenyő vagy XI—XII. századi magyar nyomok is előkerültek. A római rétegben egy női csontváz feküdt, fejében vastárggyal, amivel egykor megölhették. Októberben a nagy dérrel-durral megkezdett munka szép csendesen abbamaradt. A hőn áhított kincsek semmivé foszoltak. Szélnek eresztették az itt dolgozó munkásokat, fizetésük egy részét meg sem kapták. Nincs pénz. A történelmi múzeum igazgatója a városi tanácstól, ki tudja, hányadszor, újabb milliókat kért, hogy legalább a munkásokat kifizethesse, és a feltárt árkot a tél beállta előtt befedethesse. A tanács ennek megtárgyalását bizonytalan ideig elhalasztotta, ami valójában azt jelenti, hogy nem hajlandó a kért összeget megszavazni. Állítólag a nagy „kezdeményező” polgármester kijelentette, hogy márpedig a polgármesteri hivatalnak semmi köze az ásatásokhoz. Úgy látszik, őkelme most taktikázni kezd. Talán észrevette a feje fölött gyülekező fellegeket, vagyis azt, hogy a városi tanács tudta nélkül, más rendeltetéssel adott bérbe bizonyos területeket. Az egyik ilyen ügy már a törvényszéken van. A század elején, a szobor alapjának ásásakor, 1927-ben, 1943-ban, 1948-ban és az 1960-as években már folyt ásatás a Fő téren. A római leletek, vagyis romok fölött azonban mindenütt affeépkori magyar város maradványai (kora középkori sírok, térkövezet, pénzérmék, edény- és állati csontdarabok) kerültek elő. Vagyis ez az igazi folytonosság. Asztalos La jos Adni öröm
