Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-01 / 230. szám

$

PEST MEGYEI HÍRLAP

EMLEKEZES

1994. OKTOBER 1., SZOMBAT

Benedek István

A politikus Benedek Elek

135 éve született Benedek Elek, 1859. szeptember 30-án. A meseírót, ifjúsági regényírót, lapszerkesztőt mindenki ismeri; születésnapja alkalmából most a politikus Benedek Eleket mutatom be. Nemcsak azért, mert kevésbé ismerik, hanem mert a korszakot is érdemes megismerni, a száz év előtti magyar társadalom helyzetét, problémáit, politikáját. Annál is inkább, mert meglepően sok azonosság vagy hasonlóság tűnik szembe a hajdani meg a mai világ közt. Tanulságos hasonlóságok, tanulságos azonosságok.

Tündérorszjágról álmodott

1887-ben kezdődött Benedek Elek politikai pályafutása, azzal, hogy a szülőfalujával szinte határos nagyajtai választókerület országgyűlési képviselője lett.

Abban az időben az ember úgy lett képviselő, hogy vagy protekciója volt — családi összeköttetése, nagy hatalmú támogatója —, vagy pénze, amivel megvásárolta a választói jóindulatát. Benedek Eleknek nem volt se protekciója, se pénze, csak naiv idealizmusa volt: ha egyszer székely honatya lesz belőle, tündérországgá varázsolja Erdélyországot. Ilyen álmodozásra, ígérgetésre a választók már rég nem adtak voksot, fütyültek az urak soha be nem váltott ígéreteire. Erőszakkal, pénzzel vagy borral és tokánnyal lehet választást nyerni, mindenképpen tömérdek pénzbe kerül. Akinek nincs, kap a bankból hitelbe, tör- lesztheti kamatostul évekig. így jutott a mandátumához Benedek Elek.

28 éves volt, nős, két gyermek apja (és jött utána sorra a többi, ösz- szesen hat), foglalkozására nézve újságíró és szerkesztő. Néhány könyve is megjelent már, országos hírnevét most kezdte megalapozni.

Nem volt sikeres képviselő. Két vesszőparipája volt: az ifjúsági irodalom és a székelykérdés, egyik se nagyon érdekelte a tisztelt házat. Hogy az idegenből fordított silány fércművekkel nem lehet hazafias és erkölcsös nevelésben részesíteni a fiatalságot, ezt ugyan elhitték, de nem rájuk tartozik, hanem a könyvkiadókra. Márpedig egy szabadelvű kormány nem erőltetheti akaratát a könyvüzérekre, marad tehát a gyermek- irodalom színvonala, ahol volt. Benedek Elek hamarosan bebizonyította ugyan, hogy mégsem marad ott, de ezt nem mint honatya érte el, hanem mint író és szerkesztő: olyan rangot adott az ifjúsági irodalomnak, hogy az „igazi” írók sem röstelltek már a fiataloknak írni. (S amire akkor senki sem gondolt: a felnőttek kedvenc írója, Jókai Mór, rövidesen a fiatalság kedvenc olvasmánya lett.)

A székelykérdést nem rázhatta le ilyen könnyen nyakáról a kormány. Szegény volt a nép mindenütt, de sehol annyira, mint Erdélyben, ahol a szlovákok, ruszinok, románok és székelyek sorra vándorbotot fogtak, világgá mentek nagy nyomorúságukban, sokan soha vissza nem tértek. Hosz- szú parlamenti csatározás folyt ez ügyben, bizottságok alakultak, Tusnádfürdőn kongresszust is tartottak, amelyre mindenkit meghívtak, csak magukat a székelyeket nem, jót ettek-ittak, valamit ígértek, azzal hazamentek, s vége. S lám, igazuk volt, hiszen túlélték a székelyek ezt is, mint előtte annyi mindent, s utána még többet.

Tisza Kálmán volt ekkor a miniszterelnök, a „generális”, akinek

kezében szavazógép volt a többségi szabadelvű párt. A nemzeti ellenzéket Apponyi pártja képviselte, „szélsőbalnak” a függetlenségi és ’48-as párt számított, a szocialistáknak még nem volt szavuk az Országházban, mint ahogyan a parasztságnak sem, noha a jobbágyok fölszabadítása papíron már fél évszázada megtörtént. (Ettől egyelőre nem a jobbágyok lettek gazdagabbak, hanem a kisneme- sek szegényebbek.)

Tisza Kálmán mamelukjaként kezdett politizálni Benedek Elek, de igen hamar átlátta, hogy ezzel a párttal nem fog tündérországot csinálni Erdély országból. Szakításra 1889 márciusában, a nevezetes véderővita kapcsán került sor, amikor nem volt hajlandó megszavazni a katonatisztek német nyelvű vizsgáztatását. Ilyen még nem történt Tisza Kálmán országlása idején. Kerülték is társai a rebellist, mint a leprást, ő pedig jobbnak látta átlépni Apponyi mérsékelten ellenzéki pártjába. Élete végéig szerette és tisztelte Apponyi Albert- ben korának legjelentékenyebb magyar államférfiát, de az ő pártjában sem tudta képviselői álmait megvalósítani. S amikor az ötéves turnus lejártával a nagytőkés Weiss Berthold báró lekörözte a választáson, örömmel vált meg a honatyaságtól, mint nem neki való mesterségtől.

A liberalizmust hangoztatták

Nem volt elvesztegetett öt esztendő ez mégsem: a naiv idealistából tisztán látó realista lett. Amellett párhuzamosan rendkívül termékeny munkát végzett: gyermekek és felnőttek számára egyaránt új szellemiségű újságot szerkesztett, Az Én Újságomat és az Ország-Világot. Megírta első regényeit és elbeszéléseit, és folytatta a népmesék, népdalok és népballadák gyűjtését, melyek majd a millenniumra jelennek meg.

A politizálást azonban a képviselőség megszűntével nem hagyta abba. Ellenkezőleg: most vált politikus újságíróvá.

A kor jelszava a liberalizmus volt, amin körülbelül azt értették, amit ma: szólásszabadság a sértegetésig, pocskondiázásig, becsületbe vágó kipellengérezésig, ami esetleg sajtóperbe torkollik, de a lényegen nem változtat. A korrupció korrupció marad, a nyomor nyomor, szegény embert az ág is húzza, a kiváltságosok rendje keményen őrködik előjogai fölött. Fejlődés van, hiszen a „Hochkapitalismus” korszaka ez, az iparosodásé, gyárak, trösztök, bankok bújnak ki a föld alól, és az ország lázasan készül a nagy „expó”-ra, a millenniumi kiállításra, amely fényben úszó, jólétben tobzódó, fejlett iparral, modem technikával, busásan termelő mezőgazdasággal rendelkező államot mutat, miközben...

Miközben az ország a korrupció posványában egyre mélyebbre süllyed. Tisza Kálmán 1890-ben szerencsésen megbukott, de nem jöttek jobbak a helyére. Most éppen Bánffy Dezső áll a pult mögött, akit lapjában Benedek Elek hitvány cselszövőnek nevez, és így írja le az 1896-os közállapotokat:

„Ha mind a sok hazugság és üres ígéret, mit képviselőjelöltjeink e héten elhintettek az országnak földjén, kikelne, rengeteg erdők borítanák Magyarországot. Magyarország a hazugságok országa. A legnagyobb hazugság benne, hogy Magyarország valóban

magyar és alkotmányos ország, s ezt követi rangban az a szörnyű hazugság, hogy Magyarország — liberális ország... A liberalizmus a kormány és pártjának ajkán üres jelszó, hitvány kocsmacégér, mely a szomjas vándornak megmutatja, hol mérik a legtöbb bort és pálinkát. Ezt a legtöbbet Bánffy Dezső méri, akiben megdöbbentően egyesül a magyar szolgabíró s az útszéli korcsmáros minden rossz tulajdonsága. Kegyetlen végzet, megmérhetetlen csapás, hogy a második ezer év utolsó századának hajnalán egy minden államférfiúi képesség nélkül való, egy furfangos, erőszakos szolgabíró nívóján álló ember kezében van ennek az országnak a sorsa.” (S ma, a század alkonyán tán jobb kézben van?) „Idegen ember, aki nem ismeri közelebbről a magyar állapotokat, csak egyszerűen látná, hallaná, hogy ebben az országban az egész vonalon, minden zugban, esztendőről esztendőre növekedik az elégedetlenség a váltakozó kormányok által teremtett közállapotokkal, nem tudná megérteni, hát miért támogatja mégis az ország többsége a kormányokat? A gazda, az iparos, a kereskedő elégedetlen, mert szemlátomást szegényedik. Az állami tisztviselő anyagi és erkölcsi helyzete minden, csak nem európai. Ez igazi magyar állapot.”

Az ígéret ígéret maradt

1896. október 17-én (rja ezeket a sorokat —s előtte és utána sok hasonlót — a saját lapjába Benedek Elek. Mert amikor 1893-ban kihúzták alóla az Ország-Világ szerkesztői székét (amelyen pedig eny- nyire merész szókimondást nem engedhetett meg magának), akkor arra a belátásra jutott, hogy csak gazda, tulajdonos, pártfogó és gyám nélkül érdemes lapot csinálni, amelyben a szerkesztő a maga felelősségére mondhatja el mindenkitől független véleményét. Még ebben az évben megindította a Nemzeti Iskola című „politikai tanügyi lapot”, amelyben tíz éven át ostorozta a korrupciót, a népámítást, a „családbéliek” kemény összetartását, amivel a húsosfazékhoz, a hatalomhoz, a jól fizető állásokhoz közelíteni sem engedték azokat, akik az érdekszférájukon kívül éltek, lettek légyen bármily rátermettek, tehetségesek. (Ugye, milyen ismerős ma is ez a válogatás?) Dolgozni dolgozhatott a pór,

a munkás, a kistisztviselő, sőt dolgoznia kellett, ha éhen halni nem akart, de ritka kivételektől eltekintve a kiválasztottak közé be nem kerülhetett, s jövedelme többnyire a létminimum határán mozgott. Ha fellázadt e sors ellen, könnyen végeztek vele, munka nélkül maradt, feketelistára került, anarchista vagy szocialista hírbe keveredett, s ezt a bélyeget nehéz volt egy életen át viselni, noha a munkások szervezkedése kezdetét vette már. Annál rosszabb: ha sztrájkkal vagy forrongással próbáltak valamit kicsikarni maguknak, fegyverrel zavarták szét őket az ugyancsak rosszul fizetett magyar rendőrök, pandúrok, katonák, kik maguk is az éhező magyar falvak gyermekei voltak.

Különösen a tanítók mostoha sorsa feküdt Benedek Elek szívén, mert tudatában volt annak, hogy egy nép kulturális színvonala a pedagógusok kezében van, márpedig éhező tanítótól nem lehet lelkes népnevelést várni. 300 forint volt a tanítók éhbére, ezt szerették volna 6(X) forintos minimumra fölsrófolni. ígéretet kaptak is eleget, de a végén a pedagógusokra sohasem maradt pénz az állami költségvetésben.

Ez a mi mérlegünk

Sok megszívlelendő, többnyire pusztában elhangzott szó olvasható a Nemzeti Iskola tíz évfolyamában. Például a tananyag lélektelen- ségéről, tankönyvek szárazságáról, „ami sok egészséges eszű gyermeknek az elbutítója, hogy mikor kikerül az iskolából, nem képes egy levelet megírni tűrhető helyesírással vagy magyarsággal”. Vagy: „A hazafiság örökös hangoztatásával nem lehet az éhséget csillapítani.” Felépült az And- rássy úton a Magyar Operaház pompázatos palotája, nagyszerű, nagyszerű, de ha ennyi csillogásra jutott pénz a költségvetésben, a tanítók fizetésére miért nem marad?

Nem mintha Benedek Elek nem örült volna gyönyörű Operaházunknak, imponáló Országházunknak, sőt még a honfoglalás ezredéves pazar megünneplésének is. Annyira, hogy maga is hozzájárult az utóbbi fényének emeléséhez a Magyar Mese- és Mondavilág ötkötetes gyűjteményével, amely máig a gyermekek elmaradhatatlan olvasmánya, továbbá a magyar népdalok díszkötetével, és 1898-ban a jobbágyok felszabadításának félszázados megünneplésére A magyar nép múltja és jelene méltatlanul elfeledett két kötetével. De sohasem mulasztotta el rámutatni arra, hogy ez az ország mindig szegénynek hazudja magát akkor, amikor a dolgozók arányos megfizetéséről, vagy az egészségügyről, a tanügyről, a kultúra fejlesztéséről van szó.

Azt sem hagyta soha szó nélkül, hogy a képviselők nagy része, de még a miniszterek közül is nem egy, mesterségét üzleti befektetésnek tekintette, „mely öt év alatt uzsorás kamatokat hajt”, eszük ágában sem volt az ország érdekével törődni. Nagyra tartotta báró Eötvös Loránd világhírű fizikusunkat, de szégyenletesnek, hogy képviselői mandátumát egy zsák pénzért kellett a kormánynak megvásárolnia.

„ím, ez a mi mérlegünk. Ettől a parlamenttől sok jót ne várjon senki. Egyszerűen: nem áll erkölcsi alapon. Nem a nemzet, a Bánffy szolgabíró parlamentje ez.”

Sapienti sat.

Ennyit a Nemzeti Iskoláról, bár lehetne többet is. Egyidejűleg három másik újságot is szerkesztett Benedek Elek. Gyermekeknek Az Én Újságomat, amit később a Jó Pajtás követett. Székelyeknek és a „székelykérdésnek” a rövid életű Magyarságot. 1897-től három éven át kilencedmagával a Magyar Kritika című folyóiratot. Ezekkel itt nem foglalkozom, minthogy csak közvetve érintkeznek a politikával.

1903-ra csöndben elaludt a Nemzeti Iskola is, Benedek Elek lap nélkül maradt, nem számítva persze a gyermekújságokat. Azt hiszem, nem nagyon bánta, elege lehetett már a kilátástalan szócsép- lésből, ami persze pénzt se hozott a házhoz. Anyagi gondjai egyébként ekkor nem voltak, számolatla- nul jelentek meg a mesekönyvei, ifjúsági regényei új kiadásban is. Ideje egy részét a fővárosban töltötte, más részét a szülőfalujában, ahol fölépítette a máig is álló (ma múzeum) Benedek-kúriát, összevásárolt egy hegyoldalnyi földet, fenyőfákat és gyümölcsfákat ültetett, mintagazdaságot akart csinálni. A kisbaconi atyafiság alighanem szánakozva nézte, hogy a nagyságos úrrá lett rokon könyvből tanulja azt, ami nekik a vérükben van. A végén ők vállalták fel a gazdaságot „részibe”, Elek ült vissza az íróasztalhoz, ahol a helye volt. Politikával nem foglalkozott — ha ugyan nem politika minden sora, amellyel erkölcsre, öntudatra, emberségre, hazaszeretetre, a magyar történelem nagyjainak ismeretére tanítja az ifjúságot.

1907-ben az ellenzéki koalíció jutott kormányra, Apponyi Albert kultuszminiszter lett. Felkérte ekkor Benedek Eleket, vállalná el a Néptanítók Lapjának szerkesztését. Elvállalta, azzal a feltétellel: csak addig, amíg Apponyi miniszter marad. így történt, hogy három évig kormánylapot szerkesztett ellenzéki módra. Kiélhette magát a tanítók kulturális színvonalának emelésében, a pedagógusszellem és -erkölcs csiszolásában, a független gondolkodás bátorításában.

Őfelsége is megorrolt érte

Erre az időre esik, hogy — ugyancsak Apponyi biztatására — írt egy kisiskolás kisegítő tankönyvet Történeti olvasmányok címmel, amelyet nyomban öt nyelvre lefordítottak, hogy a nemzetiségi iskolák tanulói is megismerjék a magyar múltat. Ferenc József őfelsége meg is orrolt érte, mivelhogy Benedek Elek nem szerette, a magyarok háttérbe szorításáért nem dicsérte meg a Habsburgokat. De a császár sem tagadhatta, hogy az igazat írja, a könyv maradt — ameddig Apponyi maradt. 1910-ben a kormány bukott, az au- likus (Bécs-nyaló) Zichy János gróf került Apponyi helyébe, Benedek Elek lemondott a lapszerkesztésről, Zichy gróf a Történeti olvasmányokról.

Élete utolsó évtizedét (1920—-29) a szülőföldjén töltötte Benedek Elek, a Romániához csatolt Kisbaconban, újra lapszerkesztőként. Azt hitte, politikamentes lap a Cimbora, pedig nagyon fontos politikai hivatást töltött be: a kényszerű román— magyar együttélést próbálta elviselhetővé tenni, és a magyar iskola nélkül maradt gyermekeket magyarságra tanítani.