Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-01 / 230. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP HITELET 1994. OKTÓBER SZOMBAT A tatárszentgyörgyi katolikus közösség Lelkészlak engedély nélkül A tatárszentgyörgyi templom belső felújítása után bizony szükség volna a külső rendbetételére is A szerző felvétele — Tegnap szüreteltünk, most készítem a misebort. A mondat Simon Miklós tatárszentgyörgyi plébános szájából hangzott el, amikor felkerestem, hogy az egyház- községe bemutatására kérjem. Mielőtt leültünk beszélgetni, a konyhájába vezetett, hogy megkínáljon egy pohár musttal. A tűzhelyen egy nagy fazékban a már kipréselt szőlő levét melegítette. Az arcomra lehetett írva a csodálkozásom a különös, legalábbis általam még nem tapasztalt borkészítésnek a láttán, a plébános ugyanis szükségét érezte a magyarázatnak. — Azért melegítem a mustot, mert a miseborhoz nem szabad cukrot önteni. A melegítés által sűrűsödik a lé, s így magasabb lesz a cukortartalma. Igaz elpusztulnak a benne lévő eijesztő baktériumok, de ezt, amikor kihűl, lehet pótolni olyan must hozzáadásával, amit nem melegítettem föl. — Az egyház földjéről való a szőlő? — adódott a kérdésem. — Dehogy — legyintett. — Nincs szőlőnk, csak itt, a kertben szüreteltem egy barátommal, úgyhogy venni is kellett hozzá. Nem kapott visz- sza ilyesmit az egyház. — Iskolát sem? — Nálunk azt sem. Igaz, nem is volt... Lőgyakorlat idején se ki, se be Az iskoláskorú gyerekeknek persze így is van alkalma megismerkedni az alapvető hittételekkel, mondotta a plébános már az ebédlőben, ahol leültünk beszélgetni, nagy részüket ugyanis beíratták a szülei a hittanra. Korábban valamennyit ő oktatta, erre a tanévre azonban az alsósokat már átvállalta az egyik tanítónő, neki ugyanis, vallotta be, kevés türelme volt a kicsikhez. A nagy baj azonban az, panaszkodott, hogy egyre kevesebb a gyerek a faluban. Tatárszentgyörgy egyre jobban elöregszik. — Igen — jegyeztem meg — a megyeszéli falvakat sokszor az átlagosnál is jobban elhanyagolják... — Tatárszentgyörgy esetében nem csupán ez volt a baj — így a plébános. — Az se tett jót a falunak, hogy a határában van az ország legnagyobb lőtere. A kiképzőhely, tudtam meg a plébánostól, ugyancsak megkeserítette a helybéliek életét. De nem csupán avval, hogy egy-egy gyakorlat alkalmával szinte folyamatosan hallani lehetett a fegyverropogást, a helikopterek zaját. Talán még ennél is kellemetlenebb volt az, hogy ilyenkor az utakat sokszor fél napokra, napokra lezárták, s így aztán se ki, se be. (Mára megtalálták az emberségesebb megoldást: a gyakorlatokat minden órában 15 percre fölfüggesztik, s ilyenkor szabad a közlekedés.) Tatár- szentgyörgyöt annak idején zárt faluvá nyilvánították, még a helybéliek is csak belépővel közlekedhettek. Egy időben az a hír is járta, hogy ki is fogják telepíteni a lakóit. Erre végül nem került sor, ám új építési engedélyt nem adtak. A vizet még nem vezették be Most igyekszik a falu ledolgozni azt a hátrányt, ami az elmúlt évtizedekben érte a lőtér miatt. A tennivaló számtalan, a közvetlen kapcsolású telefont sem sikerült még kiépíteni, sőt vezetékes ivóvíz sincs minden háztartásban, így a lelkészlakban sem. — Nekem 60 méter mélyből jön a víz a kútból, mégis ott a finom homok a kád alján, amikor fürdés után leengedem — panaszolta a plébános. — De jöjjön — állt föl —, hadd vezessem körbe. Az építkezési tilalom miatt annak idején az új lelkészlak is engedély nélkül készült. Ezt azonban kénytelenek voltak elnézni a falu vezetői, ugyanis a régi egyszerűen — összedőlt. Unitárius lelkészből katolikus plébános Az otthonosan berendezett, könyvekkel alaposan ellátott lelkészlak irodájában két tablóképen is megakadt a szemem. A plébános elértette a tekintetemet. — Mindkettő az én csoportképem — magyarázta. — Erdélyben ugyanis, ahonnan az egészségi állapotom miatt át kellett települnöm néhány esztendeje, először a protestáns teológiát végeztem el, majd két év szolgálat után áttértem, és elvégeztem a katolikus szemináriumot is. De azért nem kellett az egészet elölről kezdenem, Márton Áron püspök az első két évet elengedte. Csak a vizsgákat kellett le tennem... — Miért tért át? — Vissza a forrásokhoz... — mondotta mindenféle dogmatikai magyarázat nélkül, de aztán, látva kíváncsiságomat, hozzátette: — Tudja, én unitáriusnak születtem, de mindig is hajlottam a misztikum felé. Ezért Dávid Ferenc rendkívül racionális tételei nem elégítettek ki. A lelkészlak után az istenházát is megmutatta a plébános. A múlt század végén emelt épületre kívülről bizony ráférne a felújítás, itt-ott már a vakolatot is csak a lélek tartja..., vagy már az sem. Belülről viszont néhány évvel ezelőtt hozták rendbe. A templom legújabb ékessége az a csaknem derékmagasságú fekete váza, amit a a tatárszentgyörgyi hívek az erdélyi kirándulásukról hoztak. Mert persze -a plébános kényszerű áttelepülése ellenére is tartja a kapcsolatot az odaátvalókkal. — Nemrég vittem el a gyülekezetei a korábbi, erdélyi híveimhez — magyarázta. — Októberre pedig, a Vendel-napi búcsúnkra, mi várjuk az ottani vendéglátóinkat. Ez is módja a gyülekezet eggyé kovácsolásának. — S a vasárnapi misék látogatásán is meglátszik a fáradozása?-— Én csak egy éve vagyok Tatárszentgyörgyön, így csak mások elbeszéléséből tudom, hogy régen még pótszékre is szükség volt a miséken. Pedig, láthatja, nem kicsi a templomunk, 600 férőhelyes. De akkor még nem is 1800-an laktak a faluban, mint manapság, hanem több mint 4 ezren. De a két misén összesen ma is vannak 600-an. Mert jó, templomos nép a tatárszentgyörgyi. Hardi Péter A párizsi magyar katolikus missziónál • • Örömhír anyanyelven Szeptember vasárnapjai sorra különösen jeles napok voltak a párizsi magyar katolikus misszióhoz kötődők számára. 11-én a mise után a magyar iskola tanulói mutatták be évnyitójukra készült műsorukat a misszió kápolnájában, szavalták Petőfi Sándor és Móra Ferenc versét, zenéltek, táncoltak. 18-án II. Rákóczi Ferenc halálának 259. évfordulója alkalmából Yerresben tartottak emlékünnepélyt, melyen szentbeszédet Molnár Ottó, a párizsi magyar katolikus misz- szió plébánosa mondott, végül 25-én ismét a misszió kápolnájában összegyűlve Szent Istvánért, az állam- és egyházalapítóért adtak hálát az Úrnak. Molnár Ottó plébános atya fiatal ember, nyolc éve szentelték pappá, s ugyancsak nyolc éve teljesít a missziónál szolgálatot. Hat évig káplán volt itt, két éve plébánosa a gyülekezetnek. — A gyülekezet szót használtam — mondja —, bár ez inkább a reformátusoknál bevett meghatározás, de ez illik ránk, mert a plébániánkhoz való kötődés személyes vonzalmon alapul. Azok járnak ide, akik ragaszkodnak az anyanyelvhez, a vallási hagyományokhoz, s nem azok, akik területileg ide tartoznak, hiszen, bár a párizsi érsekség az elöljáró hatóságunk, valójában nincsen területünk. — Hogyan alakul ki egy nemzeti vallásos misszió? — Párizsban ötven feletti a száma a nem francia nyelvű római katolikus lelki szolgálatnak, s ebből tizenhat rendelkezik plébániai státussal. Mindegyiknek megvan a története, mert Franciaországban támogatásra nem számíthatnak, itt megtörtént az állam és az egyház szétválasztása az egyház hátrányára. A magyar missziók alakulása Franciaországban az I. világháború előtt kezdődött. Több is létrejött az észak-franciaországi bányavidéken, ahol jelentős számú magyar munkás telepedett le. Ézek a missziók a II. világháború idején indultak sorvadásnak, mikor a híveik között hazafias láz tört ki: térjünk vissza, haza Magyarországra! Párizsban igazán 1956- ot követően vetődött fel a magyar katolikus misszió szükségessége. Addig csak mindig volt valahogy: volt egy magyar pap, tartottak egy magyar nyelvű misét... 1956 után Szalay Jeromos atya, bencés szerzetes kétszobás lakása lett a magyar katolikus misszió alapja. Szalay atya halálával más magyar papok használták a lakást, majd eladták, az érte kapott ösz- szeg, valamint egy német- országi központú nemzetközi egyházi segélyszervezet adománya képezte a misszió tőkéjét, mellyel mostani helyünket, helyzetünket kialakíthattuk. — Hányán járnak a misz- szióba, és mit kapnak tőle? — Sokan megfordulnak itt. Mi ezer körlevelet juttatunk el rendszeresen a híveinkhez, de nem csupán akikkel állandó kapcsolatot tartunk, és nem csupán vallásos emberek keresik fel a missziót. Érkeznek a legkülönbözőbb ügyekkel és bajokkal. A segítségünkkel elsősorban információkhoz juthatnak, hogy a gyakran szállás és munka nélküli emberek mégis valahogy fennmaradhassanak. Nálunk letehetik a csomagjukat, megmelegedhetnek, egy kis erőt gyűjthetnek ahhoz, hogy továbbmenjenek. Ide eljön a magyar emigráció színe-java. A misszió nem válogatja meg az embereket, az egyház küldetése minden emberhez szól. — Ön milyen életút után, hogyan került ide? — 1956-ban, mikor én még kisgyerek voltam, Ausztriába ment a családunk. Eredetileg Vas megyeiek vagyunk. Nyolc éve Szent Máté napján Ma- riazellben szenteltek pappá. A nyugaton élő magyarok püspöke és a helyi püspökök kölcsönösen megegyezve rendezik a szétszórtságban élők lelkipásztori szolgálatát. Engem idehelyeztek, mert már idős volt az akkori plébános. Eleinte nehéz volt: magyar lélekkel, elgermanizált gondolkodásmóddal latin országba kerülni. Aztán felismertem: egy országot, egy népet nem a hibáiból kel! megítélni, hanem felismerni, mi a nagyszerű benne. — Nem érzi, hogy idegen itt? — Nincs alkalmam érezni, mert az én munkám mégiscsak magyarul folyik. Ameddig lehet, menteni akarom ezt az idecsöppent magyarságot. Párizsban addig vannak magyarok, amíg a szívük magyarul dobog. Az iskolánkban azoknak a szülőknek igyekszünk segíteni, akik szintén fontosnak tartják a megmaradást, A hét végi magyar iskolában tanítunk magyart, hittant, népi táncot, és vannak cserkészeink. A tanárok, vezetők Palásti Zsuzsa igazgatónővel az élükön ingyen dolgoznak. Itt csak két fizetett alkalmazott van, a gondnokunk, Ilonka néni — Kecsmámé Csernoch Ilona — és én. Mások — így például a büfénk, éttermünk működtetői — mind önkéntesek. Kevés létszámmal is hatásos munkát végzünk. Én nem egyezem bele, hogy bármilyen programnál is franciául beszéljünk vagy franciául beszéljenek a gyerekek. Ez itt egy olyan hely, egy olyan közösség, ahol az örömhírt magyarul mondjuk, az Istent magyarul dicsérjük. Nádudvari Anna Magyar elsőáldozók Párizsban, Molnár Ottóval, a katolikus misszió plébánosával
