Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-05 / 233. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 5., SZERDA J3 Egy varázsló színeváltozása Mert varázsló volt. A letűnt „puha diktatúra, gulyásszocializmus” idejében rendszeresen mosolyt, kacagást varázsolt a nézők, hallgatók arcára. Kimondta ugyanis — ki merte mondani — a valameny- nyiünk által csak gondolt vagy suttogott politikai és nem politikai baklövéssorozatok — legtöbbször — parabolisztikus kritikáját, nem kímélve — sőt, néha egyenesen céltáblának használva — a hatalom félisteneit sem. Emlékezetes műsora volt például — még a legelején — az a meccsközvetítés a tévében, ahol a nagy sztárok — Bene, Farkas, Albert — közül éppen Albertet, a császárt szapul- ta híressé vált szlogenjével: „Albert nagyságát elismerve, már három helység is felvette a nevét: Albertir- sa, Albertfalva, Lábatlan...” De feledhetetlen a tévében többször is megismételt Odüsszeusz-paródiája, vagy a Koós Jánossal közösen alkotott duójuk szinte valamennyi száma is. Aztán... aztán ez a vonat valahogy mellékvágányra futott... A műsorok színvonalát, az igényességet kezdte felváltani valamiféle alpári humor, egyfajta szellemi trivialitás, a mosolyt, a kacagást pedig a durva, szellemtelen röhögés. Ennek a szellemi deformálódásnak a kezdete leginkább talán a „Figyelj, haver!”-szerű műsorok indulásának idejére datálható. Aztán jött (?) a rendszer- változás, és a vonat kisiklott. A baleset a varázsló varázspálcáját hatástalanította: nem mosolygott, nem kacagott senki, a röhögés az arcokra fagyott... Most azonban, az újabb (vissza)változás után a varázsló újra kivirult, színre lépett, talpig díszmagyart öltve megint kipróbálta megkopott varázspálcájának erejét. Sokan vártuk — és sokan csalódtunk... Ha a varázslóból elszáll a varázs — csak a ló marad... Mert azt még csak-csak elfogadtuk volna, hogy a panyókára vetett és eldobott díszmagyarral a régi idők divatját igyekszik kifigurázni — bár ez is megkérdőjelezhető —, a színvonal hiánya aligha menthető. (Nóta bene: nem hinném, hogy mondjuk egy moszkvai kabaréban nevetést lehetne varázsolni az arcokra a gimnasztyorka kifigurázásával, vagy Törökországban a kaftán fu- mígálásával, Izraelben a sábeszdekli sárba taposásával.) Aztán kiderült: a varázsló valamiféle temetésről értekezik az ő megszokott — nem kacagtató, inkább röhejre pályázó — stílusta- lanságával. Először azt hittük — naivan —, talán Antall József temetési szertartását vette össztűz alá varázslónk, ám tévedtünk. Nem Antall József, hanem hazánk egykori kormányzójának hazai (és nem „újra-”!) temetésén ékelődik, ezt a céltáblát lövöldözi humora vaktöltényeivel, amin aztán nekünk nevetni (röhögni) kellene. Nem tudtunk... Azért nem, mert kevésbé tiszteletet érdemlő halottak temetésén sem tudunk nevetni (röhögni), és ilyen eseményeket kifigurázni, nevetségessé tenni — ami egyébként úgysem sikerült — enyhén szólva ízléstelen, gusztustalan, az ilyen igyekezet jellemhibára utal... Aztán a varázsló úgy gondolta: itt az ideje, hogy feltegye az i-re a pontot, elhelyezze a koronát képzelt remekművén. Feltette a szónoki kérdést: „Hát a lovat miért nem hozták haza?” Nem tudta? Azért, mert a lovat ki sem vitték. A ló itthon maradt... Igaz, nem ért el oly sikert, mint nagynevű elődje, Incitatus, Caligula császár lova: nem lett belőle szenátor... Elment hát kabarészínésznek... Horváth László Százhalombatta HISTÓRIA Herczeg Ferenc élete (VI.) Vácott épít családi fészket Herczeg Ferenc 1905 októberében a Fackel című bécsi füzetes újságban cikket írt a magyar politikai helyzetről. Herczeg mindig csak úgy politizált, ahogy íróember politizálhat; a képviselőházban évenként egy-egy beszédet mondott kultúrkérdé- sekről, a szabadelvű párt dekoratív tagja volt, de a pártéletben nemigen volt részes és a napi politika szennyes vizeire nem ereszkedett alá. Nem felejtette el, hogy mikor Verse- cen elsőízben választották képviselővé, Budapestre való visszautaztában az országút mentén megállította kocsiját egy termetes öreg sváb, volt negyven- nyolcas vörössipkás, bizonyos Binder bácsi és megkérdezte tőle: — Pestre megy az úr? — Igen. — Hát akkor mondja meg ott fönn a magyaroknak, hogy ne veszekedjenek egymással annyit. — Hát ez a politika — válaszolt mosolyogva Herczeg. — J.ó, jó — dörmögte Damjanich tábornok sváb veteránja —, csakhogy itt az oláhok és a rácok széles pofával röhögnek ezen a veszekedésen. Herczeg az öreg Binder szellemében felülről nézte a politikát, s bár nem értett egyet Mikszáth Kálmán pesszimizmusával, aki a Lloyd-épületben levő szabadelvű párti klub, a parlamenti folyosó és a szerkesztőségi szoba ablakán keresztül menthetetlennek látta a közjogi viták és a közélet posványában elmerült magyar nemzet sorsát — az ő szíve is megtelt keserűséggel a közállapotok romlottsága láttán. A király és a nemzet valahogy megtalálta egymást, de nem a magyarság nagy problémájának megoldását. És ami ezután történt — írja Szekfű Gyula —, az már tisztán visszataszító érdekharc, melyet a küzdők szenvedélytől eltorzult arccal, tajtékozva folytatnak egymással. Ez a kor az, amidőn öblös hangok, széles vállak és boltozatos mellkasok tulajdonosaiból nagy politikusok lesznek, amint az körülbelül hasonlóképpen történhetett a Mohácsot előidéző. Mohácsért felelős korban. Herczeg Ferenc nem állt az öblös hangok és széles vállak pártjára, és e miatt 1905 októberében meg is kellett verekednie egy ifjú koalíciós honatyával, Madarász Józsefnek, az öreg kurucnak, ä régi parlament korelnökének fiával, aki az Országos Kaszinóban nem fogott kezet politikai ellenfelével, az Ocskay brigadéros és a Pogány ok költőjével. Ez az ifjú hazafi, úgy látszik, családi tradíciókat akart ápolni. Az ő apja volt az, aki mikor a képviselőház 1901-ben évjáradékot akart megszavazni Jókainak, felfutott a szószékre s így kiáltott fel: — En megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem. A parlamentnek felháborodása söpörte le az öreg kurucot akkor a szószékről, most a sajtó és a közvélemény mondott ítéletet az inzultus felett. Herczeg párbajt vívott, enyhén megsebesült és egy időre visszavonult a politikától. Ebben is vezérét, Tisza Istvánt követte, aki az 1906. április havi választásoktól, amelyet a koalíciós kormány íratott ki, pártjával együtt távol maradt. (...) Már régen megkötötte magát, hogy maga fog asz- szonyt választani, nem törődve a világgal, olyan asz- szonyt, aki neki köszönheti mindenét, és aki rajta kívül nem imád semmiféle faragott Istent. És feleségül vette Grill Júliát, aki mindenképpen alkalmas volt arra a szerepre, amelyre vállalkozott: a „nagy ember hitvesének” nehéz szerepére. A házaspár természetesen a Hajnal fedélzetén töltötte el a mézesheteket. És ez az utazás majdnem katasztrófával végződött. A kis vitorlás augusztus 8-án Spalato előtt bóraciklonba került, amely hat hajót pusztított el fergeteges dühöngésében. A budapesti lapok rémhíreket közöltek a Hajnal sorsáról. Azt írták, hogy a törékeny kis vízi járművet pozdorjává zúzták a hullámok, és Herczeg Ferenc a feleségével együtt a hajótörés áldozata lett. Az izgalom, az író halálának híre percek alatt végigfutott a városon, de szerencsére hamarosan megjött a cáfolat. A jacht megrongálódott ugyan, de utasai sértetlenül kerültek ki a veszedelemből. Herczeg Ferencet az ország minden részéből elárasztották az őszinte öröm túláradó kifejezésével. Herczeg Ferenc, a házas ember elhagyja Budapestet, és Vácott épít magának családi fészket. Ezt a fészket azonban csakhamar ostromolni kezdi a magyar élet kegyetlen zsarnoka, s a költőt az irodalomtól majdnem elragadja a politika. 1910-ben a koalíciós korszak bukása után el kellett fogadnia régi, hűséges kerülete, Pécska mandátumát, s aztán Tisza István oldala mellett egész leikével belevetette magát a politika karjaiba. Soha, egész közéleti pályája alatt nem merült ily mélyen bele a párt- politika hullámaiba. S ha most belemerült, ezt nemcsak hazafiúi aggodalma és kötelességtudása sugallta, de az a rajongás is, amelyet Tisza István egyénisége és politikája váltott ki leikéből. Ő vezette a híres aradi választást, mint Tisza főkortese; a hűvös, előkelő és zárkózott Herczeg Ferencnek ezt a gesztusát nem lehetne megérteni másként, minthogy végre megtalálta azt az embert, aki talán ki tudja vezetni nemzetét az elvadult Okuljanak . belőle! (...) Valamennyiünket megdöbbentett az új kormány határozata, miszerint Budapesten márpedig nem lesz világkiállítás. Ez az úgynevezett „azért sem!” magatartás visszaütés az előbbi kormánnyal szemben. Érthető, hogy igen sokan kérik az expóért való népszavazást. Nem lehet 1100 éves európai múltunk méltó megünneplését egy tollvonással semmissé nyilvánítani! Ez több mint vétek, ez súlyos bűn! Számolni én is tudok, s bárhogyan is osztok, szorzók, az expó megrendezésének feltétlen szükségessége mellett kötök ki. Nem kérjük, követeljük a világkiállítás megrendezését! Ha úgy adódik, anyagilag is, sőt két kezünk munkáját is felajánljuk a nemes ügy érdekében. Legyen vége ennek az „azért sem!” típusú kormányzási magatartásnak! Kinek használ ez? Hazánknak semmiképpen sem. Népünknek óriási csalódást okozott ez a gyengén megokolt döntés. Viselkedjenek egy kicsit szerényebben a hatalom régi-új székfoglalói. S még valamit. Barsiné Pataky Etelka asszonynak az expó érdekében végzett fáradhatatlan munkája tiszteletet érdemel, éppen ezért senki se vádolja és sértegesse őt. A tisztesség megkövetelné, hogy Békési László úr bocsánatot kérjen tőle, amiért a világkiállítás tervét oly gőgösen blöffnek nevezte. Ez nem Békési László stílusa. Sértegetés nélkül is lehet véleményt nyilvánítani, s ne felejtsük el, a szavaknak is súlyuk van. Senki se kegyetlenked- jen, legkevésbé a magát győzőnek hitt hatalom. Soha nem lehet tudni, mikor, mi módon támad fel a legyőzöttnek vélt ellenfél. Okuljanak ebből azok, akiket illet, s amíg nem késő! Váradi Balogh László Budapest politika zsákutcájából. Herczeg Ferencnek talán ismét eszébe jutott a versed öreg sváb, Damjanich katonájának, a bölcs és nyers Binder bácsinak az üzenete: vigyázzanak a magyarok, mert amíg ők egymásközt veszekednek, a rácok és oláhok széles pofával nevetnek rajtuk. Herczeg Tisza Istvánban látta a vezért, aki talán meg tudja mutatni az ígéret földjét, és ettől kezdve tűzön-vízen követte a maga hűséges, de büszke és őszinte leikével. Mégpedig nem csak a parlamentben, hanem a sajtó, a könyv- és az irodalompolitika harci színterén is. Háromévi remetéskedés után egyszerre kardot kötött, felvértezte magát és mint régi, híres bajvívó a porondra ugrott. O is támadásba ment át Tisza Istvánnal együtt, 1911. január 1-én megalapította a Magyar Figyelő című félhavi folyóiratot régi kiadójával, a Singer és Wolfner- rel. Újra a magyarság problémájáról volt szó. (...) ( Folytatjuk) Surányi Miklós Paulovits Károly, a „ceglédi sport atyja” Magyarországon a modern értelemben vett sportélet a századforduló idején bontakozott ki. Szervezői, az első egyesületek létrehozói sok esetben tanárok voltak. Cegléd sportéletének megteremtője Paulovits Károly volt, a város polgári iskolájának tanára. Életrajzi adatait Kürti Béla gyűjtötte össze. Paulovits 1858. december 31-én született Pilismarótól*, a budapesti egyetemen szerzett tanári diplomát. 1883-ban foglalta el tanári beosztását Cegléden, és hosszú élete során — 1939-ben halt meg — a város kulturális-, és sportéletének meghatározó személye lett. Bár nem volt testnevelő tanári képesítése, elvállalta e tárgy tanítását is. Abban az időben az iskolai tornaórákat az „alaki gyakorlatok lélektelen sulykolása jellemezte”— ahogyan Kürti Béla írja. Paulovits szakított ezzel a gyakorlattal, óráin a torna, az atlétika és a játék egyenrangú szerepet kapott. Célja egészséges fiatalok nevelése volt, de rájött, ezt csak akkor érheti cl, ha a város — és az ország közvéleménye —■ felismeri a sport jelentőségét. 1884-ben megszervezte Cegléd első sportegyesületét, a Korcsolyázó Egyletet, teniszpályát építtetett, javaslatára létesült a városban az első uszoda. A sportot a társadalom rétegei közötti közeledés eszközének tekintette: a labdarúgást népszerűsítette az alsóbb néposztáiyok között is, kezdetben a focinak ugyanis szinte kivétel nélkül a vagyonos személyek hódoltak. Pogány György