Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

g6

Benedek István

Számadás és lecke

(Folytatás az 1. oldalról)

Ócska gönceinket pedig vessük el.

Idejüket múlták a régi jelszavak. Értelmük is megváltozott, hovatovább az ember azt sem tudja, mit értsen azon, hogy demokrata, liberális, keresztény, nemzeti, népi, fasiszta, antiszemita, internacionalista, nacionalista, és így tovább. A szocialista ma kommunistát jelent, a kommunista pedig tőkés nagyvállalkozót. A sikkasztás szelíd etikai vétségnek minősül, a rablótámadás kihágásnak, az igazságszolgáltatás óhaja alkotmányellenesnek, de az alkotmány betartása nem mindenkire kötelező. A homoszexuálisok esetleg szülési segélyben részesülhetnek, a drogosok állami támogatásban, a katonai szolgálatot megtagadók becsületrendet kapnak és Rossz kapitány rangja lesz a Jó.

Ilyen körülmények közt célszerű, ha mindenki politikai és etikai magánszótárt készít. Aki fölismeri, hogy körülötte a világ megbolondult, az két dolog közt választhat: vagy önmagában állít föl erkölcsi normát és aszerint él, vagy alkalmazkodik a bolond világhoz.

A

ntalit becsültem életében, becsülöm holta után is.

Külpolitikai zsenijének mérhetetlen haszna mellett eltörpülnek belpolitikai balfogásai, amelyeket talán kény- szerűségből követett el. Utólag fölmérve, az ország belső jólétéért is hallatlanul sokat tett, ezt azonban a sajtó sohasem szellőztette, inkább ügyesen titkolta. Valódi balfogása csak kettő volt: hogy nem váltotta le a régi vezető gárdát, és kiadta a kezéből a sajtót.

Hogy milyen kényszer hatása alatt követte el ezt az alapvető taktikai hibát, egyelőre nem tudjuk. Elég okos politikus volt ahhoz, hogy fölmérhette a következményeket, ha mégis ezt tette, oka volt rá. Talán a sokat emlegetett és sohasem tisztázott „paktum” kötötte meg a kezét, például a szovjet csapatok kivonását köthette Gorbacsov ahhoz a feltételhez, hogy a Szovjetunió hívei bántatlansá- got élvezzenek. Nem tudom, hogy így volt-e, csak találgatod egyszer eljön majd az ideje — persze már későn —, hogy megtudjuk a háttérigazságot.

Hogy elvállalta a tragikus föltételt, arra vall, hogy Magyarország szuverenitását csak így vívhatta ki. Amellett bízott is abban, hogy humánus eljárásával lojálissá teszi ellenfeleit, ez persze naivitás volt.

Ami a sajtót és médiumokat illeti: Antall valódi demokrata volt, elvárta ezt az ellenfeleitől is. Nem a saját bukását okozta ezzel, hanem a miénket. Különös módon a népi bölcsességben is hitt, ami nagyobb katasztrófa annál, hogy rossz tanácsadókkal vette körül magát, pedig ez is elég nagy baj.

Azt nem tudom, tisztán látta-e, hogy saját koalíciós táborának milyen gyenge az emberanyaga. Tulajdonképpen nem volt egyetlen használható munkatársa sem. Az a szedett-vedett társaság, amely jobb híján a Magyar Demokrata Fórumban összeverődött és 1990-ben szinte véletlenül hatalomra került, egy múzeum vezetésére sem lett volna alkalmas, nemhogy az országéra. Egy külföldi magyar bírálója azt írta Antaliról: úgy vezette az országot, ahogyan az Orvostörténeti Múzeumot igazgatta. Teljes félreismerése ez a valóságnak, az igazság inkább az, hogy a munkatársai közül — ideértve a koalíciós partnereket is — egyetlenegy sem emelkedett az országvezető színvonalra. Boross Péterben reménykedtünk, de nem volt elegendő ideje ahhoz, hogy érdemben cselekedni tudjon. Csoda, hogy ilyen körülmények közt négy évig nemcsak talpon maradt az ország, hanem még fejlődött is.

V

ajon nem vette észre a szabaddemokraták és a régi kommunisták beépült embereit, akik belülről bomlasztották — és bomlasztják ma is — a pártját? Lehet, hogy átlátott rajtuk, de nem talált a helyükbe jobbat. Hisz oly gyenge volt a kínálat és oly megbízhatatlan az emberanyag! Nagy csalódása Csurka volt, akiben késve ismerte föl az ellenségét.

Az ellenzéket szükséges politikai tényezőnek tekintette, mint a demokratikus kormányzás elengedhetetlen részesét, s néhány ellenzéki politikust többre tartott a saját párthíveinél. Nem Horn Gyulát persze vagy Pető Ivánt s a hozzájuk hasonlókat, de például Orbán Viktor, Töl- gyessy, és még néhány fiatal a jövő reménységét jelentette számára. Sokukban csalódott, de talán nem mindenkiben.

Ma két oldalról támadják Antalit, jobbról és balról alantas módon, föltűnően egyforma vádakkal és kifejezésekkel. Nem bocsátkozom vitába a támadókkal. Legtöbbjük elmekórtani eset, rögeszmés, eleve meggyőzhetetlen. Nincs is még itt az ideje a hiteles mérlegkészítésnek, amire amúgy sem vagyok alkalmas, egyrészt baráti elfogultságom. másrészt politikai tájékozatlanságom miatt. Sok

mindennek kell még a süllyesztőből előkerülni ahhoz, hogy arra alkalmas ember megrajzolja a tragikusan nagy magyar államférfi hiteles portréját — de előbb-utóbb erre okvetlenül sor fog kerülni.

Amiben nem értettünk egyet, az a „keresztény és nemzeti” modell sűrű hangoztatása volt. Felfogtam persze, hogy a keresztényt nem vallási, hanem kulturális értelemben és külpolitikai célzattal hangoztatja: a keresztény kultúrájú Európához akarja a Szent István-i birodalom maradványát újra beajánlani. Ezt eredményesen meg is tette, mégis az emberben fölrémlett vagy megmaradt az a rossz érzés, hogy ezzel a megszorítással az ország elég tekintélyes részét — s nem is értéktelen részét — kirekeszti a magyar jövőből. Mint történész tudta, de személyesen nem élte át a ’20-as évek keresztény-nemzeti hőbörgését, ami a tanácsköztársaság érthető reakciója volt, de gusztustalan és ellenszenves. Nekem még élményként él emlékezetemben a „keresztény kurzus”, amit apáink szenvedő alanyként éltek át, és megértem, hogy ennek fölrémlése sok embert megijesztett. Csak persze nem az okos embereket, akik pontosan tudták, hogy Antall nem fog keresztény kurzust kreálni; az okos ellenzéknek viszont kapóra jött, hogy ennek a veszélynek a hangoztatásával tömegeket tud Antall ellen hangolni.

Nem volt ez vallási kérdés sem Antall, sem az ellenfelei szemében, még kevésbé az enyémben. Tisztelem a hitet, de tisztelem a hitetlenséget is: nem ájtatosságán mérem az emberi értéket. A papokat is tisztelném, ha csupa Márton Áron, Mindszenty, Apor Vilmos, Kálló esperes volna, és tisztelem mindazokat, akik védték az áldozatokat vagy maguk estek áldozatul, de az Egyházügyi Hivatal „békepapjait” nem szeretem. Antall sem szerette, mégsem tudott védekezni ellenük. A hívő emberen az Órige- nész értelmezésében vett homo eclesiaticus értendő, a gyülekezethez tartozó, ám a gyülekezet nem kizárólagosan keresztény lehet. Nem is feltétlenül kívánatos, hogy az legyen. A hívők gyülekezete túlságosan közel van a szektákhoz, a szekta a pártokhoz, és máris a politikánál tartunk, amit már a Krisztus utáni második században sem lehetett egészségesen elhatárolni a még meg sem szilárdult egyháztól.

Nem akarok túlságosan elúszni ebben a fejtegetésben, elég itt annyi, hogy a kereszténység kihangsúlyozása egy mozgalomban mai szóval diszkriminatív, tegnap használatos kifejezéssel „rossz az akusztikája”. Taktikailag érthetetlen, miért használta éppen Antall, aki minden kisebbségnek oly messzemenően kedvezett.

A „nemzeti” még kényesebb fogalom, nem is szólva a „népi-nemzetiről”. Éz sem mai keletű gond.

Ady Endre 1900-ban még nem volt Ady Endre, csak nagyváradi újságíró, de már tiltakozott az ellen, hogy az Arany- és Petőfi-epigonok ellaposodott útját járja. Nagy Endre ugyanekkor okosan megmagyarázta, hogy Arany és Petőfi egyáltalán nem a népies-nemzeti irányzat költője volt, hanem a népi hagyományok kincseiből táplálkozó nagy költő. És valóban, Petőfinek egy-egy népdaláról és Kukorica Jancsijáról még csak-csak elmondható, hogy a nép is megérti, jobban, mint Kölcseyt, Berzsenyit, Kisfaludy!, Vörösmartyt, mégsem ettől lett az ország első költője, amint azt éppen az epigonok népieskedő erőlködése mutatja. Arany János pedig, ki népének élt, érette, általa, orgonaszavával e nép számára érthetetlen maradt, mert az, hogy ég a napmelegtóí a kopár szik sarja, az ott izzadó parasztember számára éppoly idegenül hangzik, mint mondjuk találomra ez: Sfölzenge távol a menny boltos alja, gyümölcshozó év biztató jele. Arany világosan megmondja: Mi vagyok én? Egy népi származék. A származékokat nem a bölcsőjük teszi Móricz Zsigmonddá vagy Tamási Áronná, hanem a tehetségük, a zsenijük. S származás ide vagy oda, egyetlen költőnket sem kell annyi magyarázó lábjegyzettel érthetővé tenni minden rendű-rangú olvasó számára, mint éppen Arany Jánost, aki Shakes- peare-rel együtt korán reggel helyet ezt mondja: mihelyt az ormon tetszik egy sugár. Ettől nagy a költő.

Érdekes, hogy a népi-nemzeti fogalom-összekapcsolást éppen írók használják előszeretettel, s nem veszik észre, hogy vagy semmi értelme nincs, vagy az urbánusnemzetinek akar ellentéte lenni, amire megfelelő kifejezés nincs. Ha a népit falusira, az urbánust városira fordítjuk, akkor válik nyilvánvalóvá az értelmetlenség: a faluból származó költők és írók is általában városban élnek. Bennfentesek persze jól tudják, hogy a népi-urbánus ellentét mögött valójában keresztény—zsidó szembeállítás húzódott meg, amit röstelltek kimondani — s illenék már túljutni rajta.

Elkalandoztam volna?

Nem: arról kívántam szólni, hogy a közhasználatban lévő fogalmak minő változáson mentek át, esetleg értelmetlenné vagy céltalanná váltak.

így értelmetlennek tartom azt is, hogy a politikai okból történő tömeges elbocsátások fölött sopánkodjunk. Természetes folyamat ez, minden rendszerváltásnak velejárója. Az volt természetellenes, hogy Antall nem bocsáttatott el senkit; föntebb megpróbáltam ennek magyarázatát adni. A mai mutatványos eltávolítások, átrendezések, rendelkezési állományba helyezések, nyugdíjazások propagandacélra fölhasználhatók, de nagy sopánkodásra vagy felháborodásra nem adnak okot. Kenyér nélkül senki sem marad. Néhány kipenderített ismerősöm már kft.-igazga- tói állásban van, a többiek is találnak munkát, ha keresnek.

A munkanélküliség keserves állapot, nem vitás. (Legalábbis annak, aki szeret, akar és tud dolgozni.) Nem mai és nem magyar sajátosság: mindig mindenütt volt, van és valószínűleg lesz is. Gyermekkoromban a munkanélküliek valóban éheztek, nyomorogtak, hóesésre vártak, bármely méltatlan foglalkozást vállaltak, kivándoroltak. Munkanélküli-segély nem volt, szociális gondoskodás minimális. Ma világszerte sok ember inkább a munkanélküli-segélyből él, hogysem dolgozni menne, vagy fölveszi a munkanélküli-segélyt és suttyomban fekete munkát vállal, adófizetés nélkül. Kifizetődőbb, mintha rendes állásba menne.

H

ogy politikai okból sok ember kerül az utcára és ebbe nem hal bele, a magam példáján igazolom. Évszázadunk sűrűn változó rendszerei egyikének sem voltam kedveltje. Az egyetem elvégzésekor (1940) politikai okból nem tudtam elhelyezkedni, pályafutásomat munka- nélküliként kezdtem. Négyévi kórházi orvosi munka után a SAS behívó tett munkakerülővé: nem óhajtottam Hitler kedvéért se hősi halott, se hadifogoly lenni. ’47-ben a kolozsvári egyetemi katedráról a román állam dobott ki, mint a tanári karból minden magyarországi állampolgárt. Az Orsz. Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosi stallumából pártközponti utasítás távolított el 1951-ben, indokolás nélkül. Félévi lappangás egy erdei házikóban állás nélkül, de nem munka nélkül: ekkor írtam nagy regényemet, amely tizennégy év múlva jelent meg. 1956 után lepony- vázott teherautó szállított az Aranyketrecből Kistarcsára. Ezt kétévi rendőri felügyelet és munkanélküliség követte, könyveim azonban kezdtek megjelenni. ’58-tól tíz évig szerény idegorvosi állás a kerületi szakrendelőben — egyetlen állás életemben, amelyből nem dobtak ki (talán mert oly keveset fizettek, hogy kidobni sem volt érdemes). Rövid intermezzo a Medicina kiadónál, majd a kerületi tanács művelődési osztályán, politikailag egyik helyen sem feleltünk meg egymásnak, udvariasan nyugdíjba küldtek havi 1950-nel.

Hihetné az ember persze, hogy közben magánpraxissal vagy „hálapénzekből” jól megszedtem magam, csakhogy magángyakorlatot sohasem folytattam és pácienstől pénzt soha el nem fogadtam. Igaz viszont, hogy az Aranyketrec után eltartott az irodalom: negyven év alatt negyvennél több könyvem jelent meg (száznál több kiadásban), és egy időben a televízió is szívesen foglalkoztatott. Panaszra nincs okom.

Remélem, értik e példázatból: nem sérelem az, ha az embert politikai meggyőződése miatt az azzal ellentétes rendszerek kiteszik az állásából. Kellemetlen, de meghunyászkodva élni még kellemetlenebb. Semmiképp nem szeretném, ha az olvasó magánügyeim fölösleges kiteregetésének tekintené a föntebb elmondottakat. Kizárólag hiteles példán akartam bemutatni azt, hogy gerinces ember nem veszi rossz néven a gerinctelenektől, ha kizárják a körükből.

A

z előbbi gondolatsor természetes folytatása a nem kevésbé kényes kérdés: lehet-e és szabad-e együtt dolgozni azokkal, akiktől ideológiai ellentét választ el? Magyarán kimondva: kommunista vezetés alatt működő intézményben — legyen az gyár, üzem, bolt, tsz, kórház, kutatóintézet, kiadóhivatal, szerkesztőség vagy bármi egyéb — dolgozhatik-e az, aki nem kommunista?

Természetesen dolgozhat, ha hagyják. A negyven év kemény, majd puha diktatúrájában nem is tehetett egyebet, ha éhen halni nem akart, hiszen vezető pozícióban kizárólag pártemberek voltak. (Más lapra tartozik, hogy nem minden párttag volt valódi kommunista.)

Akik még emlékeznek az ’56-os forradalom utáni eseményekre, tudják, hogy az irodalmi tevékenységben élesebben merült föl ez a kérdés, mint másutt, lévén a leírt szó egyben állásfoglalás. A jelszót Illyés Gyula így adta ki: „Tiszta írást tiszta lapon.” Vagyis tisztességes kézirattal jelentkezhetünk tisztességes szerkesztőnél, kiadónál.

Az ám, de mi a tisztesség kritériuma? A forradalom fokozatosan ellenforradalommá kaméleonosodott, kezdetét vette a „begyűjtés”, internálás, bebörtönzés, kivégzés, az újságok megteltek véresszájú hőbörgéssel — hol találunk