Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

LWJV£P 153

ÖK<ÄPJ^*eK«

fc^S^ggg

535SS

?s?5

Sví

itt „tiszta lapot”? Minden szerkesztőség, minden kiadóhivatal megbízható párttagok kezében, lektorok és cenzorok szaglásznak végig minden leírt sort. Ha az író meg akart élni, meg kellett alkudnia, nem azzal, amit írt, hanem azzal, ahová írt. Csak piszkos lapba írhatott, nem volt más.

D

e a tiszta írást a piszkos lapok közölték. Elég okosak voltak a szerkesztők és a kiadók, unták és utálták a saját nyálas szerzőiket, akik tehetségük hiányát marxista frázisokkal próbálták kiegyenlíteni. Még intemálótábor- ban rostokoltam, amikor az Aranyketrecet szedni kezdték, pedig abban aztán egyetlen „vonalas” szó sincs. Meg is jelent ’57-ben. Sajtóvisszhangja ugyan nem volt, olvasói visszhangja annál nagyobb.

A vérgőzös első évek után liberálissá vált a könyvkiadás is, a folyóiratok szelleme is. Tapasztalnunk kellett, hogy párttagság ide, kommunistaság oda, egy csomó jó szándékú és tehetséges magyar zsidó áll a könyvkiadás élén, ül a szerkesztőségi karszékekben. Még azt sem mondhatom, hogy nem voltak gerinces emberek: egy részük régi illegális kommunista volt, eszméje mellett hűségesen kitartott, de a szerzőktől csak tehetséget kívánt, pártos törleszkedést nem. Más részük harsogó karrierista párttag volt, munkahelyén véresszájú kommunista, baráti körben dühödt reakciós. Ezekkel nehezebb volt egyezségre jutni, mert saját jellemtelenségüket kivetítették a szerzőkre: helyettük féltek.

Ahogy visszagondolok arra a harminc esztendőre, ami a sajtó és a könyvkiadás összeomlását megelőzte, több kellemes emléket őrzök, mint kellemetlent. A Magvető és a Gondolat kiadók — két legfőbb kenyéradó gazdám — mindig örömmel vállalta könyveim kiadását, igazgatóikhoz baráti kapcsolat fűzött, noha kölcsönösen jól ismertük egymás politikai nézeteit. Nem akartak kommunistává átmázolni, nem hittek sem antiszemitának, sem reakciósnak, én pedig tudtam róluk, milyen sokat tettek a magyar kultúráért. Hasonló jó viszonyban voltam néhány heti- és havilap szerkesztőivel, a rádió és a televízió egy-két szerkesztőjével, rendezőjével. Ugyanígy viszonyultak tisztességes írótársaim is a „médiumokhoz”: mindenki megtalálta azt a kiadót és azt az újságot, amelyikkel barátságos üzleti kapcsolatot tudott teremteni.

Hogy e korszak legolvasottabb írója az ávós Berkesi András volt, arról nem az ugyancsak volt ávós kiadója tehetett, hanem a nagyközönség, amelynek igénye és színvonala idáig süllyedt.

A történelem nem ismétli magát, de vannak bizonyos modellek, amelyek jelzésértékűek. Jósolni nem lehet, következtetni és gyanítani ellenben igen.

Forradalmainkat sorra leverték, a bukást megtorló reakció követte, amely alatt a forradalmi eszmék tovább erjedtek, beépültek a köztudatba, polgárjogot nyertek. így történt ’48 után, ’19 után ’56 után, a ’89-es fordulat reakcióját éljük most. Egyfajta piacgazdálkodásba ágyazott proletárdiktatúrára számíthatunk. Az idei október 23-át a kormány megpróbálja kisajátítani magának, a jövő évi még nemzeti ünnep lesz, de már csak hivatalos résztvevőkkel, és. augusztus 20-án ismét a kenyeret fogjuk ünnepelni Szent István helyett, két év múlva rendőrök fogják szétkergetni október 23-án a tüntetőket. A rendszer gyöngülésével egyenes arányban fokozódik a terror, a kiábrándult társadalmat már csak az erőszak tartja össze. Egy ideig. Aztán jön a következő robbanás. Hogy utána mi lesz, leginkább a világhelyzettől függ, hiszen az egész világ robbanás előtti állapotban van.

A felszabadító robbanást jól előkészíteni: többéves munka.

Nagyon naivak azok, akik gyors összeomlásban reménykednek, pusztán azért, mert az új koalíció nem tudja teljesíteni a kampányban tett ígéreteit. Az Antall-kor- mány sem tudta, mégis talpon maradt négy évig. A reménykedők abban is bíznak, hogy az ország népességének a zöme mégiscsak magyarokból áll, akik előbb-utóbb észreveszik, hogy ellenükre megy a játszma. Hangzatos ígérgetésben nem lesz hiány, szolgának és teherhordónak meg is tűrik a magyart, de fejük fölött a hasznon azok osztozkodnak, akiknek a szemében szálka Szent István, a koronájával együtt, unalmas a Himnusz és idegesítő a pi- ros-fehér-zöld lobogó. Türelmes nép vagyunk, gondolják, ha ezer évig jó volt nekünk az ázsiai tunyaság, szokjunk bele újra a jobbágysorba. Akinek nem tetszik, arra majd rásütik a fasisztát, az antiszemitát, a magyarkodót, a mucsait, esetleg a revansistát, irredentát, és ha ez sem elég, koncepciós perrel bárkit el lehet tenni láb alól. Az öregeknek nagy gyakorlatuk van ebben, majd beletanulnak a fiatalok is.

Ez ellen küzdeni nem könnyű, de néhány száz éves ellenzéki gyakorlatunk nekünk is van.

Megtalálni az embereket, ez a probléma, és ez a megoldás.

Probléma azért, mert nincs a kezünkben a hangszóró,

amivel hirdethetnénk az igét: leleplezni a hazugságot, fölfedni a valóságot. De hangszóró nélkül, suttogva is lehet hirdetni. Megoldás azért, mert ha sikerül elérni, hogy magukra találnak az emberek, kivonják magukat a népbutítás alól, ha képesek lesznek egymásban is megtalálni az összetartozót, a közöset, a magyart, akkor tehetetlenné válnak a nemzettel szemben. Meg kell találnunk külön- külön mindenkiben a magyart. Keresztényben is, ateistában is, cigányban és zsidóban is, svábban és rácban is, gazdagban és szegényben: mindenkiben, aki e hazában itthon érzi magát. Ha kommunista, akkor is.

Egyáltalán: le kell szoknunk arról, hogy pártállás, faj vallás, származás, pozíció, vagyoni helyzet, osztályhelyzet, foglalkozás és bármi hasonló alapján hozzunk eleve ítéletet embertársainkról. Még azt se kérdeném: magyarnak érzi-e magát? Hanem inkább ezt: itthon érzi-e magát Magyarországon? Ha igen, akkor következik a jelleme, a gerince, a képessége, a bátorsága: mit tud és hajlandó tenni a hazájáért? Ha vállat von és megmondja őszintén, hogy semmit, azt is megértjük: fél évszázad történelme arra tanította, hogy csak önmagával törődjék, szolgaként irányíttassa magát, csordában éljen egyre alacsonyabb színvonalon. Akinek a szemében ez a szabadság, az jól fogja érezni magát az elkövetkezendő években. A szerényebbe beéri azzal, hogy reggelire kávé helyett a Népszabadságot olvassa. Ne fáradjunk azzal, hogy ezt a réteget megnyerjük magunknak, legyenek ők a kommunisták tömegbázisa. Nekünk a gondolkodók kellenek, még ha ellentétesen gondolkodnak is.

Mert mi az ellentét? Például a progresszió meg a konzervativizmus. Haladás, fejlődés az egyik, maradiság a másik. Amikor fiatal voltam, progresszív volt minden értelmesen gondolkodó ember, megvetésünkkel sújtottuk a maradi öregeket, a haladás kerékkötőit. Fordult a világ, ma a konzervatívok, büszkén vallják magukat a társadalom erkölcsi talpkövének. A polgári radikális progressziót a kommunistasággal azonosítják, a konzervatívot a klerikálissal. Mind a két ítélet téves. Valójában a progresz- szió a haladásnak a motora, az elért eredmények azonban csak konzerválással válnak köztulajdonná. Ugyanez a folyamat játszódik le a biológiában is: evolutív mutáció hozza létre a változást (ez felel meg a forradalomnak), de csak akkor válik új fajú sajátossággá, ha a génekben konzerválódik, utódokra átöröklődik (a kettő együtt a törzs- fejlődés, evolúció). A társadalomban ugyanez a folyamat zajlik állandóan, a konzerválás tehát nem ellentéte a progressziónak, hanem folytatása és új progresszió kiváltója. A kettő együtt: a társadalmi fejlődés.

C

sak példaképpen részleteztem ezt, a sok álellentét közül. A nacionalizmusnak nem ellentéte az internacionalizmus. Egészségesen gondolkodó ember szereti a hazáját és természetes híve a nemzetközi békés együttélésnek. A hitnek nem ellentéte a hitetlenség, e két eltérő világnézet ugyanolyan békésen megférhet egymással, mint két különböző vallás: föltevésen alapszik valamennyi, a hipotézis jogosultságát sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, lévén nem tudományos, hanem metafizikai álláspont. A tudományban a népi és a klinikai gyógyítás nem ellentéte egymásnak, utóbbi az előbbit igazolja és fejleszti tudományos metodikával, vagy utasítja el negatív kísérleti eredmények alapján. Fasizmus és kommunizmus nem ellentéte egymásnak: diktatúrára törekszik mindkettő, egyik faji privilegizálás, másik osztályprivilegizálás alapján; amióta az osztályellentétek elhalványultak, a kommunistákból előbújt a rejtett fasiszta.

Az álaltematívák sora hosszan folytatható, érjük be eny- nyivel.

V

annak azonban valódi ellentétek, ezeknél fontosabbak.

Az első számú: Magyarország megtartása vagy elveszej- tése. Semmiféle bizonyítékunk nincs arra, hogy az új kormány az ország megszüntetésére, átjátszására, a magyarság elsorvasztására tör, de ennek a gyanúja fönnáll. Magukat nyíltan magyaridegennek hirdető elemek vezető pozícióban vannak. A határon kívül élő ötmillió magyar magára hagyása már megtörtént. Az ország földjének és iparának kiárusítása gyors ütemben halad előre. Idegenek, tömeges beáramlására és letelepítésére megtörténtek az előkészületek. Az iskolákban a magyar szellemű oktatás ismét háttérbe szorult, a sajtóban, médiumokban ugyancsak. Külpolitikai tárgyalások veszélyeztetik az ország szuverenitását és határait. A szépen megindult gazdasági fejlődést újabb külföldi kölcsönök felvétele fenyegeti, az ország vagyonának kezelése nem magyar érdeket szolgál. Az ellenzék hangjának elnémítása olyan diktatúrához vezet, amelynek irányítása csak formálisan van magyar kézben.

Második veszedelmes ellentétként említem az ötven év előtti háborús veszteség megítélését. A kormányzat egyértelmű propagandája a holocaustot hirdeti egyetlen háborús veszteségünknek, az egész magyarságot teszi egyetemlegesen felelőssé érte, elhallgatva a több százezres nagyságrendű intézményes és magánindíttatású mentési akciókat, továbbá a magyar polgári lakosság és-katonaság számbelileg jóval nagyobb személyi és anyagi veszteségét. A kormányzat szándéka ezzel egyfelől a tapasztalatokkal nem rendelkező új nemzedéket, másfelől a külföldet hamisan tájékoztatni és a magyarság ellen hangolni, aminek következményei nem beláthatatlanok, hanem nagyon is beláthatok, és ismét csak az ország elveszejtésé- nek szándékáról árulkodnak.

Harmadikként említem az erkölcsre vagy erkölcstelenségre nevelés alternatíváját. A jelenünk azért ilyen, amilyen, mert a mai középkorúak — akik irányító és irányított szerephez jutottak — a KISZ erkölcsiségén nevelődtek fel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Nyugaton is, Amerikában is az erkölcsi züllés súlyos jelei mutatkoznak, és ez követendő‘mintául szolgál az ifjúságunknak. További súlyosbító körülmény, hogy az új nemzedék leszokott az olvasásról, és általánosan elterjedt a diszkóműveltség — már amennyire ez műveltségnek nevezhető. Igen fontos a horrorfilmek, krimiolvasmányok és -filmek, akciófilmek stb. nevelő szerepe, a drogra szoktatás, a munkáról le- szoktatás, a kalandor pénzszerzés glórifikálása, a terror- cselekmények elterjedése, a rendőrség tehetetlensége és az igazságszolgáltatás csődje. Ha egy jogállamban nem működik a jogrend, akkor az emberek gátlástalanná válnak, a közösség kiszolgáltatott lesz, és a szavak értelmüket vesztik. Erkölcsön nem azt kell érteni, hogy ki kivel, mikor, hogyan fekszik le, hanem azt, hogy embertársaink érdekeit a sajátunkkal azonos tiszteletben kell tartani. Nem állítom, hogy ehhez egyházi nevelés szükséges (különösen a „békepapok” ismeretében nem), de hogy a pedagógiát ki kell emelni a KISZ-árokból, az elemi országos érdek.

V

égezetül említem a csordaember és a gondolkodó ellentétét. Azon a katasztrófán, aminek elébe nézünk és amit meg kell előznünk, csak az értelmiség megerősödése és összefogása segíthet. Összefogáson — erre már korábban céloztam — nem véleményazonosságot értek, hanem az individuális különbségeket messzemenően tiszteletben tartó együttműködést az ország megmentésében. Ez nem pártkérdés és nem hitkérdés, hanem az értelmiség aktív és passzív rezisztenciája mindenütt, ahol a nemzeti érdeket veszélyeztetve látja. Nem kell hozzá se „identitástudat” se „népi-nemzeti elkötelezettség”, se történelmi hivatás, egyszerűen fel kell ismerni magyarságunk veszélyeztetettségét, tisztességgel és józan ésszel látni kell, hogy a lét avagy nemlét kérdése ez. Ott kell folytatnunk, ahol Széchenyi a Blickkel 1860-ban abbahagyta, és az ő nyomdokain meg az egész csodálatos reformnemzedék nyomdokain kelteni életre azt a Magyarországot, amely egyszer ’56 október 23-án, egyszer 1989-ben megmutatta, hogy van, noha sokáig tetszhalott állapotban volt, és talán lesz újólag.

Nem a gondolatokból fogytam ki, csak a papírosból. Az 1956-os forradalomra emlékezést azzal zárom, hogy felidézzem: az ellenségeink közül is mennyien tartottak akkor velünk. Bízni kell az ellenségben: eljön a pillanat, amikor ők is magyarnak fogják érezni magukat, és ha zászlót tudunk bontani Pro libertate patriae, nem fognak hiányozni a zászló mögül.

Magyar hazafiak a Nagykörúton 1956 októberében