Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-21 / 247. szám
8 / PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. OKTÓBER 21., PÉNTEK Pest megye a gyermekszínjátszás műhelye Beszélgetés Nagy András Lászlóval Váci kitüntetés Makiári Józsefnek A közös éneklés tartást ad A Budakeszin megrendezett színjátszó szakmai napok után, ahol ízelítőt kaphattunk az évad eredményeiből, megkérdeztük a megyében működő színpadi művészetek gazdáját, Nagy András Lászlót, a Pest Megyei Közművelődési Információs Központ főmunkatársát, mi a véleménye a megye „színjátszó életéről”, az amatőr csoportok munkájáról? — Fontosnak tartom, fő törekvésem és filozófiám alapja — mondta Nagy András László —, hogy semmiféle művészeti ágban nem létezik amatőrség és profesz- szionizmus, csak művészi érték. Ez lassan már nálunk is valósággá válik. Különben sehol a világon nem érdekes, hogy ki végzett iskolát, és ki nem, a fontos a létrejött „alkotás”. — Jó példa erre Latino- vits Zoltán, aki építészmérnöki diplomával lett az egyik legnagyobb magyar színész, — szólok közbe. — És Rembrandt műhelye! Az sem volt állami akadémia, hogy a zsenikről ne is beszéljünk... — A hivatásosság hogyan veszi tudomásul ezt a jelenséget? Kistelepülések éló' művészete — Az teljesen mindegy. Hiszen például a színházi rendezők legalább 60 százaléka nem végzett főiskolát. (Beleszámítva a színész rendezőket is.) Az „amatőr” szót nem kell használni, ma már a színész és színjátszó kifejezések érzékletesen és pontosan jelzik a különbséget. Országos folyamat, amiben Pest megye az élen jár, hogy leomlanak a hivatásosok és nem hivatásosok közötti falak. — És ez minek tulajdonítható? — Az anyagi csőd pozitív hatása nagyon fontos tényező. A kisvárosok, kisközségek képtelenek maguknak művészetet vásárolni. (Korábban volt az utazó Déryné Színház, az Állami Népi Együttes, majd a haknibrigádok.) S ha nem akarnak az emberek egy életre konzervre fanyalodni (videó, tv és a többi), akkor maguk kénytelenek élő művészetet csinálni kis településeiken. Megkezdődött az önellátás folyamata, Pest megyében, 60-70 működő gyermek színjátszó együttes van; osztályközösségek, szakkörök, plébánián, általános iskolákban vagy művelődési házakban működnek. Nyolc-tíz kisebb-na- gyobb szimfonikus zenekar, szoros kapcsolatban az énekkarokkal, a színjátszókkal és a népi tánccsoportokkal. (S ezek exportképes produkciók.) Tehetségből, szorgalomból, megszállottságból „állítják elő magukat”, és nagyon kevés pénzből. A nagy meny- nyiség megszüli a minőséget. Jellemző a megyei helyzetre, hogy a legkiválóbbaknak rendezett döntőt kétnaposra kellett meghosszabbítani. Amikor Gödöllőn a három megye találkozik (Pest, Komárom és Nógrád), az egér-elefánt helyzete teremtődik meg, olyan jelentős a színvonalkülönbség Pest megye javára. (Persze Komáromban 10-12, Nógrádban mindössze 6-8 együttes működik.) Jellemző, hogy a Pest megyei együttesek szinte kizárólagosan kis településeken jöttek létre. (Az országos győztesek valahányan.) Az idén először fordult elő, hogy az országos döntő mezőnyének egyharmada érkezett Pest megyéből és a díjazottak kétharmada Pest megyei volt. Akik nem nyernek, ha nem akarnak — Mondana konkrét példákat? — Mind az alternatív, mind a drámapedagógiai színjátszásnak sok bölcsője van a megyében: Pomázon négy színjátszócsoport van — korosztályok szerint a 20-22 évesekig, vezetőjük Csapiné Matos Ibolya, a szentesi Drámapedagógiai tanfolyamot végezte el. A budakeszi színjátszókat és zenészeket Lukács László vezeti. Remek kultúrtörténeti programot valósítanak meg. Kezdték a magyar eredetmondával (Rege a csoda- szarvasról), színre vitték a Passiót, majd a Szent Lász- ló-legendát, utána a reneszánsz Bíborvirág című mesét, és most próbálják a barokkos Cervantestől A csoda című darabot. Mindez nemcsak kurzus. Három éve ők az országos első díjazottak. A másik csoda Bag. Fodor Mihály két éve a bagi iskola igazgatója, s nincs olyan gyerek ott, aki ne lenne megfertőzve a színjátszással. A Mu- haray Együttes is ott működik, a legértékesebb magyar népi hagyományok őrzői ők, egész Európában rendszeresen turnéznak. Csak akkor nem nyernek országos díjat, ha nem mennek el a találkozóra. Ma már rangot jelent Bagón tanítani is. Hasonló csoda Inárcs is — Kovácsné Lapu Mária révén, ő a versmondás felől közelített. Bag a drámajáték módszerét alkalmazza. Vattaszakáll és hitelesség — Mi a különbség, melyik az eredményesebb? — A korszerű színjátszást a drámapedagógiai módszer lendítette fel. A hagyományos régi a sikertelenebb példával a mesedrama- tizálás, a didergő király aranykoronával, aranysapkák, tüllruhácskák... Ha a gyerek a didergést úgy próbálja kifejezni, hogy vatta- szakállát rázza, ez a lejárt, a régi gyerekszínjátszás. Ha képes magában felidézni a fázás érzését — ez a sikeres —, ehhez a csoportvezető tanárok tanfolyamot végeznek. A Drámapedagógusok Társasága már elérte 3-4 éve azt is, hogy a szakképzési jegyzékbe bekerült a drámatanár mint szak. A Szín- művészeti Főiskolán is tanítják már. Tehát elfogadott pedagógiai módszer, eszközeit a színházművészet köréből veszi. Nyugodtan elmondhatjuk, egyik szellemi centruma Pest megye. Azok a gyerekek, akik ezekből a színjátszó műhelyekből középiskolába kerülnek, visszajárnak a falujukba tovább játszani, mert nélkülözhetetlenné lesz számukra. A színjátszó gyerekek például kézilabda-bajnokságot is nyernek, mert az egyik fajta minőség maga után vonja a másikat, s megindul a hajszálcsöves átjárás is a csapatok között. Ennek érdekében rendeztünk meg legutóbb Budakeszin szakmai találkozót is. Ónody Éva (Folytatás az 1. oldalról) — Vásárhelyi Zoltán tanítványaként és a Honvéd Művészegyüttesben karnagytársaként egy legendás személyiség mellett érett muzsikussá. Mi az, amit a mestertől tanult, és amit munkájában megvalósított? — kérdeztük. — Vásárhelyinél az volt a csodálatos, ahogy a zenét megközelítette. Mindig azt mondta, hogy a zene ott kezdődik, ami a kottakép mögött van. Az igazi értékes dolgokat elő kell bányászni! Mert a zeneszerző nem tud mindent lekottáz- ni. Odaírja például, hogy „lépésben”. De milyen lépésben? Hiszen mindannyian másképpen lépünk. Akkor melyik a jó lépés? Amiben jól érzi magát a zene, az is, aki előadja és az is, aki hallgatja. — És hogyan lehet ezt a jó érzést megteremteni? — Valahogy úgy, ahogy Vásárhelyi csinálta, akivel kicsit rokon a természetünk. Tudott rögtönözni, és nagy pillanatokat teremteni! Nem voltak merev elképzelései, mert a muzsikálás annyi mindentől függ. Az időjárástól, a hangulatomtól, attól, hogyan aludtam az éjszaka. — Gondolom, ehhez fölényes technikai tudás kell! — Hogyne. De mi ezt megtanítjuk növendékeinknek, ahogy egykor nekünk is megtanították. Ehhez hozzáteszik, amit másutt tanultak, és persze az egyéniségüket is. Ez a fejlődés! — Ön 1967 óta docens, majd egyetemi tanár a Zeneakadémián. Itt is megváltozott a fiatalság? — Nem, egyáltalán nem, és ez csodálatos érzés. Az ember tapasztalja, hogy másutt lopnak, csalnak, nar- kóznak, és a mi növendékeink nem. A komolyzene miatt. Mert szép. És a szépség tartást ad az embernek. Egy magasabb régióba emeli az előadót és a közönséget egyaránt. — Ön húszévesen lett a Vox Humana karnagya 1942-ben. A hatvanas évektől már a legnagyobb hazai és külföldi kórusversenyek első díjazottjai voltak, bejárták egész Európát. Milyen volt egykor a kórus, és mi a titka, hogy ilyen kiváló együttessé kovácsoló- dott? — 1940-ben fogadtak be a Sümegh Miklós által 1938-ban alapított kamara- kórusba, ami nagy megtiszteltetés volt. Amikor a kitűnő együttes Sümeghet „felénekelte” a rádióba, egyedüli zenészként rám erőltették a vezetést, aztán együtt beletanultunk. Hogy mi a titka? Csak azt tudom mondani, hogy az állandó, következetes munka. Elképzelem, mit szeretnék elérni, és addig űzöm-hajtom a kórust, amíg el nem éri ezt az elképzelt hangzást. Következetesség tehát mindenáron, és még egy nagyon lényeges dolog: hogy mindenki jól érezze magát, különösen most, hogy a külföldi utak nem jelentenek már vonzerőt. Talán olyan a természetem, hogy meghitt, családias hangulatot tudok teremteni, amely mindenkit a kórushoz köt érzelmileg. — Ön karnagyként, a Kórusok Országos Tanácsa elnökeként, tanárként belülről ismeri a kórusmozgalmat. Volt-e és van-e „Éneklő Magyarország”? — Volt. A mait azonban nem lehet azzal összemérni. Hogy miért? Ez elég bonyolult. Talán azért, hogy az emberek szabad idejükben is pénz után kénytelenek futni, és«z bizonytalanná, fáradttá teszi őket. Nyugaton azért virágzik a kórusélet, mert az emberek meg tudnak élni a fizetésükből, és így van szabad idejük. — Önnek nagyon sokat köszönhet Vác. Soha nem gondolt arra, hogy a fővárosba költözzön? — Itt születtem, egész életemben minden pillanatban Vác zenei életéért dolgoztam. Nagyrészt nekem köszönhetik, hogy 1950- ben az első között kaptunk zeneiskolát. És itt a kórusom! Az együttessel — mely ötventagú kórussá bővült kezeim között —, már 1948-ban nemzetközi versenyen énekeltünk. A hatvanas évek óta nyerjük az első díjakat. Volt, hogy 110(!) tagunk volt, és oratóriumokat is énekelhettünk. Ma ötvenötén vagyunk, és sokfelé hívnak bennünket. Szeptember 28-i Mátyás templomi koncertünket a rádió közvetítette. — Liszt-díjas, számos magas kitüntetés, köztük a Tisztikereszt birtokosa. — Sok mindent sikerült elérnem. És ami a legfontosabb: megbecsülnek, és hagynak dolgozni. Mert engem a munkám éltet. Pihentet, felüdít, megfiatalít. — És a jövő? Tervei? — Akkor érezném magam a legboldogabbnak, ha még sokakat és sokáig tudnék boldoggá tenni azzal, hogy együtt dolgozunk és jó koncerteket adunk. D. Veszelszky Sára s Átadták a Bezerédj-díjat Második alkalommal adták át minap a Bezerédj-díjat, amelyet tavaly Bezerédj Zoltán alapított a család emlékére. A hazai, valamint a határon túl élő magyar művészet és tudományosság kiválóságainak nemzeti ünnepünkön, október 23-án adját át évente e díjat Idén Belits- ka-Schoitz Hedvig, az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti tárának osztályvezetője és Mohácsi János, a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője részesült Bezerédj-díj- ban. A díjazottak Fekete Györgytől, az alapítvány kurátorától vették át az értékes elismerést. (Képünkön: Fekete György átadja a díjat Belitska-Scholtz Hedvignek. MTI-felvétel.) Xantus Gyula: Kiűzetés (Részlet)
