Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-01 / 204. szám
$ PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER CSÜTÖRTÖK J3 A „kisebbség” válaszol Lapjuk augusztus 27-i számában olvastam Szabó Krisztiánnak á vélemény- és szólásszabadságra hivatkozó írását. Válaszolva rá, én is élni szeretnék az említett szabadságjogokkal. Nem értem, mire alapozza a „kisebbség” fogalmát, hiszen a szavazásra jogosultak száma 8 millió körül volt. Ennek csak egy része ment el szavazni. A leadott szavazatokból több mint 2 millió a szocialistaliberális tábort támogatta. Ha összeadjuk a keresztény nemzeti táborra leadott, elaprózódott vokso- kat, hozzászámítva a szavazni el sem ment, de létező nemzeti érzelmű réteget, hol van itt a kisebbség? Észre kell venni, hogy a jelenlegi politikai „elit” többsége — a szovjet gyarmatosítás ideje alatt _— Moszkvában tanult. így vajmi kevés köze van a közel 1100 éves magyarság szellemi örökségéhez. Hasonlóan átitatta a zsarnokság „szellemi mételye” az újságírók és tévés személyiségek túlnyomó többségét is. A közelmúltban még a szovjet érdekeket szolgálták, jelenleg pedig a nemzetközi liberális nagytőkét és hazai kiszolgálóit támogatják. Ami Pálfy G. Istvánt illeti, ő nem ledarálta faarccal a híreket, hanem a hírek, események közben eszmeileg is az események mögé világított. Ő ismertette például a debreceni úrnapi körmenettel kapcsolatos durva vallásellenes provokációt is, amit a helyében egy liberális tudósító szívesen elhallgatott volna. Nem kellett, hogy ő „állítsa be” Horn Gyulát kedvezőtlen színben, megtette azt a jelenlegi miniszterelnök saját maga is, amint azt a tények egymásutáni sorozata bizonyítja. Először is, az ellenzékkel való minden előzetes egyeztetés nélkül aláírta és részrehajló köztársasági elnökünkkel is aláíratta a médiavezetőkkel kapcsolatos — rekordgyorsasággal ösz- szetákolt — diktátumot. Azután Szent István-ünne- pét vidéken, Iváncsán töltötte, a valaha oda menekült kommunista görögök között, s ott mondott „sikeres” beszédet. Sorolhatnánk még: tagadta a bocsánatkérést a szlovákoktól, miközben Pozsonyban, mégiscsak megerősítették ennek tényét. A másik esetben pedig vagyonadóról beszélt, majd ugyanezt másképpen állította be. Tulajdonképpen akkor mi hát az igazság az utóbbi két esetben? Liebmann Katalin szereplése is sokunknak nagyon hiányzik a képernyőn. A mindennapi rideg tények ismertetését bearanyozó kedves mosolya, tisztán, szépen csengő magyarsággal előadott mondanivalója nagyban hozzájárult az elmúlt években kapott két kitüntetéséhez. Többet tett ő optimizmust és nemzeti szellemet sugárzó egyéniségével az elmúlt négy évben, mint más több évtized alatt. Vitatkoznék azzal az érveléssel is, hogy a televízióban elég a hírek csupán eseményszerű közlése. Ehhez mindig kell még egy kis emberi és nemzeti „plusz”. Az is például, hogy a bemondók a történésekről a magyar érdekeknek megfelelő tájékoztatást adjanak. Különösen szükséges ez azután, hogy a negyvenöt éves szovjet parancsuralmi rendszer igyekezett kiölni a nép gondolatvilágából mindent, ami magyar. Ezt az irányvonalat folytatják a mai hatalom jelenlegi fullajtárjai is. Miért fájt például az új tv-stábnak a déli híradás előtti — a magyar történelem egy cseppjét idéző — történelmi dátum, a zúgó harangok és a kalapot emelő vallásos földműHISTÓRIA Bethlen Gábor életútja (II.) A legszörnyűbb emlék Basta rémuralma volt Kétségtelenül volt Bethlenben hálaérzet a török földön élvezett vendégszeretetért, csodálat az ottani vezető réteg keleti pompakedvelése, lovagiassága, bölcsessége és vallási türelme előtt, s az ott látottak-hallot- tak kihatottak egész mentalitására. De nem rokon- vagy ellenszenv, hanem szükség- szerűség, kényszerűség irányította Bethlen törökbarát politikáját. A tizenöt éves háború bebizonyította, hogy a Magas Porta európai hatalmának megtörésére és kiűzésére az adott nemzetközi viszonyok közepette nincsen remény. Bethlen politikájában elődjei százados példájára szeretett hivatkozni. A törökkel való szövetség — amiért Bécs hitetlen pogánynak nevezte Bethlent — I. Ferenc V. Károly császár elleni háborúja óta a nemzetközi konfliktusba bonyolódott keresztyén hatalmak általános gyakorlatává vált. A török szövetséget Bethlen Erdély javára fordította. A portai adót alatta nem emelték, sőt többször elengedték. A nyugati országok diplomatái nemegyszer jelentették, hogy a Porta közép- és kelet-európai döntéseiben Bethlen irányadó szava érvényesül. Hogy a török vezető rétegek mennyire nem tudtak eligazodni Bethlen külpolitikai cselszövésein, azt nemcsak a bécsi udvar vele szembeni bizalmának és vádaskodásainak váltakozása illusztrálja, hanem a kortárs török krónikások ellentétes vélekedése is. Az egyik csoport őszinte törökbarátként jellemzi. Naima szerint Bethlen „a magas szultán- ság iránt mindenkor engedelmesen viselkedett”. Kjátb Cselebi pedig egyenesen így jellemzi: „Bethlen Gábor a magas birodalom iránt mindenkor őszinte szolgálatot tanúsított. Nemcsak levelében írta, hogy barátjának barátja, ellenségének ellensége lesz, hanem tetteiben nyilvánuló őszinte jelekkel is bebizonyította ezt.” A Bethlent személyesen ismerő Pecsevi Ibrahim azonban a vele folytatott beszélgetések után szögesen ellenkező véleményre jutott: „Bethlen ugyan alkalmat adott az iszlám seregnek zsákmány szerzésére és az ellenséggel szemben hősies viselkedésre, csakhogy ez a hitetlen az iszlám sereget sohasem segítette, hanem csak a maga országára gondolt. Haszontalanságo- kat fecsegő szájából néhányszor hallottam e szavakat: »Az én szövetségemnek oka nem az, mintha az iszlám vallásnak és népnek barátja volnék, hanem az, hogy ha elhanyagolni szándékoztam volna őket, igen megbánhattam, sőt kárát vallottam volna«” — írja. Úgy érezzük, hogy Pecsevi Ibrahim ragadta meg legmélyebben Bethlen török politikájának lényegét. Bethlen igénybe vette ugyan a „töröknek pajzsul való oltalmát”, de a szultáni hatalommal szemben növelte Erdély függetlenségét. Ellenfelei a Portán nem ok nélkül hangoztatták, hogy a török katonák 1623 óta inkább Bethlen érdekeit szolgálták, mintsem a Portáét. A leveleiben ismételten feltűnő, de legvilágosabban talán testamentumában meghatározott politikát, hogy: „vala- míg egyéb nem lehet benne, a török nemzettel való egyezséget szenvedhető károkkal is megtartsák, tőle el ne szakadjanak, hanem minden úton-módon kedvét keressék”. És mindezt annak ellenére, hogy „a természet is az emberbe oltotta azt, hogy a szabados életben gyönyörködjék...” A történelem vaskerekének forgása azonban országát, nemzetét alkalmazkodásra kényszerítette. Törökverő ősök és a szultán elleni végvári harcokban jeleskedő marosillyei kapitány fiának és a Keresztény Liga Porta ellen küzdő csapatai ifjú katonájának göröngyös és verejtékes utat kellett megtennie eddig a felismerésig. Erdélyország harctérré válása, szülőföldjének és atyai birtokainak ismételt pusztulása, honfitársainak tömeges kiirtása vezette erre az útra, ezt pedig a Báthori szolgálatában eltöltött évek és fejedelemsége első hat esztendeje, a bécsi udvar szolgálatában álló Forgách Zsigmond és a hajdúk erdélyi támadása csak megszilárdították benne mint reális, egyedüli követendő utat. Bethlen számára a legszömyűbb emlék talán Basta rémuralma maradt. A császári generális által 1603. szeptember 9-re Dévára összehívott országgyűlés intő példájára húsz év múlva is híven emlékezett: „láttuk szemeinkkel — írta 1624-ben—• és nem másokon, hanem mirajtunk erdélyieken történt ez meg, hogy jámbor szolgálatunkért. vérünk hullásáért Ru- dolphus császár őfelsége idejében, nemcsak substanti- ánkat, kicsiny értékünket fosztották el, hanem életünkkel együtt minden szabadságunkat elfogyatták, az profoszok öllel hordották be az istrángokat és az urak, nemes népek előtt (kiket egy palotában rekesztettek) lehányták, s akiket akartak közülük, nyakon kötözték, felaggatták, ne csu- dálja senki tehát, ha az erdélyiek idegenek voltak őfelségétől eddig”. Ne kárhoztassa őt senki „törökkel bélelt nevezet alatt”; „én igaz keresztyén embernek tartom magamat, de erővel és nem különben, mint az szőlőből kisajtolni az mustot hogy szokták, én belőlem is az keresztyénségtől való idegenkedésemet, mert én is örömestebb társalkod- nám a keresztyén fejedelmekkel, hogysem mint pogány okkal...” Bethlen kortársa és életrajzírója szerint a császár és a szultán „használható barátok, de túl hatalmas ellenségek az erdélyi embernek”. A kettő között a megmaradás útját keresve, Bethlen külpolitikai koncepciója szerint „célszerűbb és biztonságosabb a török kegyét keresni, mint a császárét”. Annak ellenére, hogy a perzsa háború (1602—1638) egyelőre a Fényes Porta erejének java részét teljesen lekötötte, Bethlen értelmével belátta, hogy Erdély jóléte a törökves látványa? Ezek helyett meg kell elégednünk egy körbejáró óramutató látványával. Sajnos, kevés az igazi keresztény, magyar szellemiségű sajtótermék is. A létező újságkiadványok egy kezünkön megszámlálhatok. Végül — de nem utolsósorban — hálás lehet ön kedves Szabó Krisztián a főszerkesztő úrnak, hogy a Népszabadságba illő cikkét nemes gesztussal a „másság” iránti türelemmel leközölte. Vállalva ezzel azt is, hogy az amúgy is kevés nyilvánosságot kapó, hazafias, építő jellegű leveleket így eggyel csökkentette. Ezek után önnek kellene elgondolkoznia egy kicsit, hogy további életútján kit kíván szolgálni: az erkölcsi alapú ősi hagyományokra épülő, sok vérzivataros évszázadot átvészelt, népességében és szellemiségében egyre pusztuló magyar népet, vagy a nemzetközi liberális nagytőke hazai kiszolgálóit. (...) Horváth Gyula Budapest Köszönet Tisztelt Főszerkesztő Úr! Engedje meg, hogy a Szent György Lovagrend Nagymestere és Magistra- tusa nevében elismerésünket és köszönetünket fejezzem ki az alkalomból, hogy az ön által vezetett Pest Megyei Hírlap mindvégig kiemelt figyelemmel kísérte Középkori Akadémia címmel rendezett tanári továbbképző konferenciánk eseményeit. Külön köszönet illeti kedves munkatársai színvonalas munkáját, amellyel a nyilvánosságot tájékoztatták a határon túli magyarság szakmai támogatását szolgáló rendezvényről. Dr. Pusztaszeri László rendi kormányzó kel való békességnek még elviselhető áldozatok árán való fenntartásától függ, és — egyik ellenséget a másikkal üttetve — a Portát próbálta felhasználni Bécs elnyomó törekvései ellen országa és népe érdekében. Világosan látta, hogy Nászúi pasa Negroni császári követnek 1614-ben adott végső válasza, hogy: „Soha erdélyi át nem engedem nektek” — a szultán tántoríthatatlan álláspontját fejezte ki. Náprágyi Demeter püspök, a magyar rendek vezérszónoka az 1614. augusztus 11-én megnyíló linzi birodalmi gyűlésen tartott beszédében maga is Erdély kényszerhelyzetére hívta fel a figyelmet, és ezzel lényegében maga is Bethlen irányvonalát igazolta. A török külpolitikai vonalat legpregnánsabban Keserűi Dajka János, Erdély református püspöke és Bethlen Gábor udvari papja fejezte ki: „A német császártól nagyon messze vagyunk, valóban az oroszlán torkában vagyunk, s az oroszlán köny- nyen darabokra téphet és szétmarcangolhat minket, míg ő szent császári felsége tanácskozik felőlünk; ha a töröktől oly távol fekvő országok, vidékek, királyok és fejedelmek nagy pénzen igyekeznek megszerezni a töröktől a békét, mi csodálatos van abban, ha mi, oly sok év háborúitól összetörve és teljesen elgyengítve ugyanezt tenni kényszerülünk?” (Folytatjuk) Csetri Elek Rákóczi külpolitikai nézetei 1710 szeptemberére a Äo/roczi-szabadsagharc katonailag nehéz helyzetbe került, a kuruc csapatok egyre kisebb területre szorultak vissza. A visszavonulás következménye volt, hogy Pest vármegye gyűlése is távol, Eger városában tartotta gyűlését szeptember 1-jén. A fejedelem augusztusban levelet intézett a vármegyéhez, melyben felszólította: „...maradjon állhatatos és ne higgyen az Osztrák Háznak, mely kegyetlen elnyomásra törekszik. ” A levélben Rákóczi részletesen ismertette külpolitikai terveit, azokat a tárgyalásokat, melyeket külső hatalmak segítségévei kezdett. Közölte: „Anglia és Hollandia közvetítésével az Osztrák Házzal fegyverszünetet és békét akart kötni, de a közvetítés az Osztrák Ház hibájából sikertelen maradt.”Hát meghiúsultak az eddigi tárgyalások, a közvetítők továbbra is sürgették azokat, sőt, most újabb közvetítö is jelentkezett, az orosz cár Vrbik nevű rendkívüli követe és minisztere”. A tárgyalások kimenetele azonban kétséges, mert a bécsi udvar azt javasolta, hogy a fejedelem és a szövetkezett rendek tegyék le a fegyvert ás adják meg magukat, elfogadva a „császárhű magyarok által Pozsonyban tartott országgyűlés határozatait”. Rákóczi a levélben leszögezte: „Ezek olyan feltételek, melyekről az udvar tudja, hogy nem fogadhatók el”. Mindenesetre meg kell várni az orosz közvetítés eredményét, ezért Pest vármegye maradjon hő a fejedelemhez és a szabadságharchoz. Pogány György
