Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-28 / 227. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 28., SZERDA 13 A lapszerkesztő nyilatkozata rfffy j Ezúton is köszöne- tét mondok mind- (sk. I azoknak az önkor- mányzati képviselőknek, akik megtiszteltek bizalmukkal, amikor 1994. augusztus 29-én megbíztak az Érdi Polgár városi hetilap főszerkesztői teendőinek ellátásával. Ugyancsak köszönöm azoknak az érdi polgároknak a figyelmét, akik ez alkalommal jókívánságaikat fejezték ki, hasonlóképpen azoknak az ismeretlen érdieknek és barátaimnak, akik a szeptember 9-ére tervezett számhoz cikkeiket, írásaikat eljuttatták hozzám. Érd város polgármestere és jegyzője azonban megtagadta a megbízási szerződés kiadását. E lépésükre az engem többségi szavazattal megválasztott képviselők jogorvoslatért az illetékes köztársasági megbízotthoz fordultak. A hivatal vezetője, Skultéty Sándor címzetes államtitkár kijelentette, majd írásba adta: e témában az érdi képviselő-testület dönt. Ha az önkormányzat lapja önálló, akkor a rám leadott szavazatok érvénytelenek, ha viszont nem — amint ez feltételezhető — akkor az augusztus 29-én hozott határozatok érvényesek. A könnyebb érthetőség kedvéért: az önkormányzati testület határozatot fogadott el arról, hogy a városi lap munkáltatói joga a képviselő-testületé, amit 15:1 arányban szavaztak meg, 5 tartózkodás mellett. Ennek ellenére a képviselő-testület mégsem szerezhet érvényt akaratának: fő- szerkesztői megbízásom a mai napig nem kaptam meg. A tények viszont azt bizonyítják: a városi lap nagyon is önállótlan, mivel — a képviselő-testületi döntés ellenére — a polgármester továbbra is megjelenteti azzal a munkatársi gárdával, amelyet 12 igen szavazattal, 6 nem szavazat ellenében, 5 tartózkodás mellett az önkormányzati képviselő-testület leváltott. Érden — a fentiek szerint — veszélybe került a jogállamiságba vetett hit és bizalom. Ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó vállalni — egyébként érvényben lévő — fő- szerkesztői megbízatásomat. A decemberben esedékes önkormányzati választások — sokakkal együtt bízom ebben — megszüntetik a törvényeket és határozatokat semmibe vevő önkényeskedést, s ezzel Érden is helyreáll a jogállamiságba vetett hit. Bíró András író, költő az Érdi Polgár főszerkesztője Kié az almáskert? A Pest Megyei Kárrendezési Hivatal 1993. november 9-én bocsátotta árverésre a Budapest XVIII. kerület, Kerékkötő út mentén található 156 043. hrsz. 48 hektár almaültetvényt. A Fővárosi Földhivatal a Pest Megyei Kárrendezési Hivatal árverési csoportja által kijavított árverési jegyzőkönyv hiányában az abban rögzített tulajdonosok közötti kimérést a mai napig sem végezte el. Az árverezők 1994 májusában kapták meg postán az árverési jegyzőkönyv kivonatát, a térképvázlatot, valamint a kárpótlási hivatal közreműködésével a Fruch- tifer Bt. (Budapest XVIII., Kerékkötő' út 53.) haszon- bérleti szerződésének űrlapját, 1994. március 10-re visz- szadátumozva. Ezek után a szerződni nem kívánók közül a 163/1993. (XI. 30.) Korm. rend. 10. paragrafusa értelmében több tulajdonos kérte a terület ideiglenes birtokba adását a XVIII. Kerületi Földrendező Bizottságtól. Közben a Fruchtifer Bt. érvényes szerződések hiányában vette birtokba a 48 ha almást, azon tevékenységet folytat, és ezt a tulajdonosok törvényes úton jelzett igénye alapján sem hajlandó elhagyni. A tulajdonosok államigazgatási úton eljárást kezdeményeztek a Budapest XVIII. kerület önkormányzatánál. ^ A Közigazgatási és HatóHISTÓRIA A feliratos lelet és a pártállami szakértelem (II.) A fel nem ismert és örökre elveszett pillanat 1954-ben jött vagy jöhetett volna el. Ekkor a Fonyód közelében lévő Hács mellett, Béndek- pusztán Pusztai Rezső kollégánk (ő volt az egyetlen, aki erejétől tel- lően mindent megtett az enyészet ellen) megállapította, hogy mindenféle törvénytelen földhordással pusztítanak egy dombot, és vele együtt egy gót temetőt. Ennek az 5. sírjában (egy 25-30 éves korában meghalt férfié volt), amelyet a földhordók és kincskeresők már feldúltak, és rendkívül értékes tárgyait elkótyavetyélték, Pusztai még megtalálta a kettébe hajtott, eredetileg 5,5 cm széles és hosszú ólomlemez néhány darabját, amelyen feliratok voltak. Az érvényes törvényekkel mit sem törődve, az 1954 előtt történt rablóásatást természetesen senki sem jelentette a múzeumoknak, holott a tálaláskor kíváncsiságból szétnyitott, eltört, és a csalódás miatt széjjelszórt lemez többi darabját akkor még talán meg lehetett volna találni a domboldalon. Akadt külföldi szakértő, aki ezt, joggal, még ma is a szemünkre veti: a sír ilyen sorsa szomorú, de sajnos nem áll egymagában Közép-Európában! Az ólomtáblácska feliratai ugyanis nemcsak a magyar föld emlékei, hanem a nemzetközi tudomány kincsei (lennének). Pusztai felfedezésére érthetetlenül hosszú hallgatás következett. A rendkívüli leletről ismeretlen okokból csak 1978-ban jelent meg az első hazai (udományos híradás. Ekkor két szakértő' rövid cikkeket írt róla. A régész szerint a sírt 475 és 500 között temették el, de á mai felfogás szerint ez hamarább, 450 és 475 között történt. Az írásszakértő' ugyan helyesen állapította meg, hogy az ólomtáblácska szövegét Ulfila betűivel írták, és a részlet az ő bibliafordításából való, kiderült azonban az is, hogy halvány fogalma sem volt a gót írásról és nyelvről. Ennek a szakértelemnek a bizonyítására szolgál, hogy az ezüst kódex egyik oldalát közölte ugyan fényképen, de az nem az eredeti kódex lapjáról, hanem egy meglehetősen téves újkori utánzat hibás fotója után készült. E. A. Ebbinghaus az Egyesült Államokban élő kutató, aki évtizedek óta foglalkozik Ulfilá- val és Bibliájával. Rögvest kezébe került az említett első tudományos közlemény. Ő tényleg szakértő lévén, azonnal rájött, hogy az nem üti meg a nemzetközi színvonalat (amit többek között a negyedszázados felkészülés után is elvártunk volna). Véleménye közreadásával azonban várt — és itt saját szavait idézem —, hiszen maguk a leletek Budapesten vannak, és biztosra vehettem, hogy egy ottani, könnyen hozzájuk férhető szakértő felismeri a helyzetet, és véglegesnek tekinthető megfejtést tesz közzé. Mikor erre belátható időn belül sem került sor, igyekeztem szakmailag megfelelő (például oldalfényben készült) fény- képfelvételeket szerezni. A Magyar Tudományos Akadémiához és egyes tagjaikhoz intézett leveleimre azonban soha nem kaptam semmiféle választ. (Jól emlékszem, hogy ugyanebben az időben a főtitkár hány alkalommal küldött le munkahelyemre szamár ötletekkel előálló, az Akadémiához írott leveleket, amelyekre hosszú és részletes válaszokat kellett adnunk.) A leletek jelentőségére való tekintettel végül is, azt hiszem, eljött az ideje, hogy a figyelmet felhívjam rájuk. Eddig Ebbinghaus sorai. Az 1989-ben megjelent cikket az Akadémiai Könyvtárban könyvre várakozva véletlenül fedeztem fel és olvastam el, és megdöbbentem rajta. Sikerült megtalálni a magyar tanulmányok fényképeinek eredeti filmjeit, és az erről készült nagyításokat azonnal postáztam Ebbinghausnak, jóváte- endő valamit a tudós kollégák mulasztásaiból. Egyúttal megkérdeztem barátaimat is a Nemzeti Múzeumban, vajon valóban ott őrzik-e az ólom- darabkákat. A válasz természetesen nem volt, azoknak a területileg illetékes kaposvári múzeumban a helyük. Nosza, mondottam magamban, mivel jó kapcsolatokat ápolok a kaposvári múzeummal, mi sem egyszerűbb, mint megkérni őket, hogy csináltassanak szakszerű fényképeket, és küldjék el Amerikába. A válaszok lesújtó- ak voltak: Kaposvárott soha nem őriztek, és nem is őriznek Hács- Béndekpusztáról származó ólomdarabkákat! Most, négyévnyi kitartó kérdezősködés és nyomozás után nyugodtan állíthatom: Ulfila biblia- fordításának apró, de legkorábbi bizonyítékai kézen-közön elvesztek a 25 éves elvetélt vizsgálódások során, vagy illetéktelen helyen vannak. A negyven év alatt tehát e rendkívüli tárgyakat törvénytelenül kiásták, barbárul szétverték, csacskaságokat írtak róluk, ügyükben az illetékes tudós társaság egy kiváló szakértőt válaszra sem méltatott, majd tűrte, hogy elkallódjanak, a magyar tudomány pedig nem vett tudomást róluk. A világért sem sági Iroda általános igazgatási csoportjának 1-2233/2/94. sz. határozata a Fruchtifer Bt.-t 2225 Üllő, Hosszúberek u, 25/A (a név- és címeltérés nem „sze- dési” hiba!) megerősítette szerződés nélküli, illetve érvénytelen szerződések alapján végzett tevékenységében. A határozat rögzíti, hogy Nyáregyházi Soma, a Fruchtifer Bt. képviselője azért nem adja át művelésre a tulajdonosoknak a kárpótlási földárverésen szerzett területüket, mert ebben az évben a kárrendezési hivatal felkérésére elvállalta a művelési kötelezettség teljesítését, s így a gazdasági év végéig nem kívánja az almáskertet a tulajdonosoknak átadni. Nyáregyházi Soma állításával szemben az eljáró hatósági iroda rendelkezésére állt a Pest Megyei és Budapest Fővárosi Kárrendezési Hivatal vezetőjének írásbeli nyilatkozata, miszerint a Pest megyei és a fővárosi kárrendezési hivatalok semmiféle megbízást nem adtak és nem adhattak az almáskert művelésére, mivel a bt.-nek az árverésen tulajdont szerzett személyekkel kell megállapodni. A hatósági iroda rendelkezésére állt az almáskertet árverés előtt kezelő Holding Szövetkezet nyilatkozata is, melyben Székely Tibor alelnök kijelenti: a szövetkezet az almáskert művelésével kapcsolatos megbízásban nem vett részt, erre lehetősége nem volt, mert nem tulajdonosa a gyümölcsös ingatlannak. Ezek után több kérdés is felmerül: Miért nem kapott tíz hónapja használható árverési jegyzőkönyvet a Fővárosi Földhivatal? Az illetékes földrendező bizottság miért nem tartja szem előtt a 163/1993-as kormányrendelet előírásait? A hatósági iroda miért erősít meg egy törvénytelen állapotot, s miért segít elő jogalap nélküli gazdagodást (Ptk. 361. paragrafus)? S végül: kié az almáskert? Zvolenszky István társelnök Pest-Buda Vidéki Kisbirtokosok Egylete Zebegény akarom felelőssé tenni az egyes szereplőket, és így nem bolygatom aprócska pártállami szerepüket sem. Állítom azonban, hogy mindez a régészeti és történelmi rémálom csak a pártállam szakértői légkörében és irányítása alatt volt lehetséges. Minden tisztességes államban valahol, valaki, egy szakértő beleavatkozott volna ebbe a negyven év óta tartó megalázó bonyodalomba. Nem beszélve arról, hogy ezeknek a világtörténelmi jelentőségű leleteknek a Nemzeti Múzeum kiállításán lenne a helyük, és megérdemeltek volna egy fél oldalt a Magyarország története 1987-ben megjelent első kötetében is. Ha a megfelelő fejezet szerzője tudott volna róluk. (Vége) Makkay János, a történettudomány doktora Hugonnai Vilma Pándon A pándi kastélyt a Szilassy család építtette még a 18. században. A vendégszerető család kastélyában a múlt században a közélet és a tudomány, irodalom, művészet jeles képviselői is megfordultak. Különösen híresek voltak a pándi szüretek. „ Micsoda ebédek voltak!”— sóhajtott később emlékezve Vay Sarolta. Szilassyék a kor leghíresebb cigányzenészeit fogadták fel. „Három-négy napig is eltartott egy-egy ilyen szüret, s nem fogytak ki eleink a vigasságból”— írta a férfinéven, Sándorként publikáló Sarolta grófnő. Megfordult, helyesebben itt élt, a pándi kastélyban az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma grófnő is. Hugonnai Vilma 1865 szeptemberében ment nőül ifj. Szilassy Györgyhöz, és 1872-ig férje pándi birtokán élt. Ekkor határozta el, hogy orvosi tanulmányokba kezd Svájcban, ahol nők is beiratkozhattak az egyetemre. Nemcsak Hugonnai Vilma képviselte az orvosokat Pándon. Rendszeres vendég volt a híres Argenti Döme orvosdoktor és Kajdacsy doktor, „a két doktor azután az alle- opathia meg homeopathia fölött úgy összeveszett, hogy György bátyánk az oldalát tartotta nevedében”— olvashatjuk Vay Sarolta visz- szaemlékezésében. Hugonnai Vilma az 1880-as években már nem járt Pándon, mert férjétől elvált, és Wartha Vince műegyetemi professzor felesége lett. Pogány György
