Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-17 / 218. szám
IRODALOM É PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. SZEPTEMBER 17.. SZOMBAT Kinde Annamária B. B. a Balfék Boszorkány történeteiből Király László A „C” korszak bája elvtársak amikor rühes voltam nem sokat inogtam ingadoztam orvoshoz loholtam legott ki már sok elvtársat meggyógyított s ki apám volt iskolatársa volt öreg és pezsgós — zsákon a folt (?) kinyújtott kezemre papírt helyezett mely alatt kézfejem remekül remegett iszik? — kérdezte — iszok — válaszoltam de gondolatban már visszavontam a pezsgőt mit ajándékba hoztam elvtársak mindennek van határa ki gondolt akkor demokráciára midőn szólt hozzám böffel boldogan — uram önnek húsmérgezése van mi? - nekem?! - ITT? - MOST?! - Romániában? ezerkilencszáznyolcvannégy júniusában? magamba roskadtam meggyóntam - tértem a hús kizárt — a mérgezést értem asszonyom gyanútlan tárt karral várt úgyis megment a szakszervezet a párt de én csak ődöngterry búval aszva hitemnek lelkemnek semmi haszna szerelmes rühöm mint egy nyafka követelőző telhetetlen cafka így lettem hitetlen megalkuvó vízen lengő pesszimista parafadugó izgága vakarász riadt sanda osztályidegen akit hangyasavak kergetve árulóvá tesznek míg a kétségek meg nem esznek azért én hiszek még ebbe abba tudom jótétemény a zabla s a szemellenző hogy látva lássak jobbra ne térjek el ne vássak s hogy rühes gazdák még el nem ástak ujjongva köszönöm néktek elvtársak Király Lászlót látja vendégül szeptember 21-én, szerdán délután (5 órától) az érdi Körösi Csorna Sándor Általános Iskola. Az Erdélyi Napok sorozatban sorra kerülő irodalmi délutánon a költó'vendéget Czine Mihály irodalomtörténész mutatja be. írógéptől még senki sem lett AIDS-es Legalábbis nem tudok ilyen esetről. Remélem, a jövőben sem történik ilyesmi. Amúgyis annyi az értelmetlen haláleset. A halál, miként az élettel összefüggő dolgok általában, többnyire értelmetlen. Persze, attól még lehetnek tanulságos történetek. B. B. a Balfék Boszorkány elhalálozott. Elvitte egy rosszindulatú Betegség, amelybe — mint annyi más kellemetlenségbe élete során — akaratán kívül, mondhatni ártatlanul esett. B. B. áldozat volt. A kozmológia, az asztrológia, a történelem, a politika, saját maga és a többiek áldozata. Elment. Többé már nem lehet vele se rumot, se kávét inni, se bevásárolni, verset, vagy egyéb okos szöveget írni rozoga írógépén, amíg ő mos, főz, takarít, vagy más társadalmilag hasznos munkát végez. Nem maradtak csak a történetei, s a meglehetősen nyomasztó feltételezése annák, hogy történeteinek én lehetek egyetlen tudója. Ezért reménykedem továbbra is abban, hogy írógéptől nem lehet AIDS-t kapni. B. B. Bolondvárban (Mostanában nem történik semmi különös. Pedig memóriám mélyrétegeinek megmozgatására kizárólag egy váratlan, szokatlan és merőben falrengető Esemény becsapódása lenne alkalmas. Agresszív tudásfajtákkal szemben ugyanis felejtéssel védekezik az idegrendszer. így eshetett meg, amit megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy B. B. legtöbb történetét alig tudom felidézni.) B. B. a Balfék Boszorkány fiatalsága idején néhány évig Bolondvárban lakott. Történelem, Politika, valamint a Körülmények kényszerítették oda. Akkoriban minden fordítva volt, a mozgások is az értelemmel ellentétes irányban történtek. így került B. B. Bolondvárba, holott semmi keresnivalója nem volt ott, hacsak a fizetését nem tekintjük annak. Különös betegség vett rajta erőt, melynek tüneteit később több ízben is észlelhettem. Oktalan és megmagyarázhatatlan Birvágy és Ragaszkodás egy alapvetően idegen és teljesen más fizikai és szellemi környezethez. A megtámadott egyedek soha többé nem tekinthetők teljes értékűnek. Miután hosszas harcok árán sikerült Bolondvárból kimenekülnie, B. B. sokáig emlegette nosztalgiával az ott töltött éveket. Felfoghatatlan volt számomra, hogy miért, annál is inkább, mert egyetlen Bolondvárhoz kötődő pozitív kicsengésű történetet sem'hallottam tőle soha. Valószínűsíthető, hogy B. B. mazochista volt. Meg szadista. Ezt bizonyítja az eset, amelyet többször elmesélt, és ezért élénken emlékszem a történetre. Hajnali órán történt, hogy B. B. egyféle megvilágosodást vélt tapasztalni, s ennek hatására a környéken fellelhető valamennyi alkoholtartalmú italt szépen sorban beöntöt- te a klotyóba, amit á lakásában tivomyázó bolondváriak igencsak zokon vettek. B. B. ezután nyakába vette a várost, és megdézsmálta a hajnali nyitásra várakozó tejesládákat, amelyeket felügyelet nélkül hagytak a bolt előtt. Apátsági Zsigmond-kápolna Kolozs-Monostoron E lső menyasszonyom egy nyírfaseprű volt. A tündérerdők bánatra hajló, pokolra hulló ágaiból, az őrült, elátkozott menyasszonyok ködnevelő, szellőket ölelő, méla- búsan lengedező karjaiból fonják mifelénk a cigányasszonyok Hamupipőkéit a pitvaroknak, kik úgy őrzik, mintha holdudvar lenne, a székely porta tisztaságát. Hétvégeken elvegyülnek a kapu előtti porral, megmártóznak a sárban, szeméttel kélnek nászra, csűrföldeken, istálló padlatán, trágyadombok porondján szegődik hozzájuk a gyalázat. Kopnak, rojtosodnak, kifoszlanak, korán vénülőn járják megsemmisülésig a táncot, a gúzsbakötöttet, míg ki nem kosarazza, sarokba nem állítja a házasságszédelgő idő. Egy ilyen tündérből cselédlánnyá átkozott nyírfaág seprűt kértem fel én életemben legelőször táncra. Tükörtermek helyett az istálló, a csűrföld lett a mi tánciskolánk. Bodorhajú, szöszke kicsi lánykák helyett nyírfa seprű a partnerünk. Pedig milyen gyönyörűek voltak, milyen táncrahívogatóan kökényszeműek, csillagos homlokúak a vélünk egykorú fruskák, kik bent a serkék táncházában ropták a lassú, a sebes magyarost, járták a polkát, a hétfé- lit, a németest, akik már a gimbelem-gombolom, légy enyém angyalom dallamára, egyszál harmonika szavára cipelték a bécsi erdőbe a botlábú fiúkat, mert a muzsikusnak dálból volt a lelke, s elhozta a mi világvégi tájainkra is a tangót. De hiába szólt, hívott a zene, a kamasz csitrik ébredő szerelme, mi nem és nem, nem mentünk be az akkoron még élő táncházba, ebben a gyalázatos, trágár, kegyeletsértő intézménybe, ahol lábbal tapossák a legszent- ségesebb .szomorúságot, a gyermeklélekbe szorított férfibánatot, a riadalmas hollófekete gyászt. Hiába csábított a vigalom, málnaszörp,'százféle sütemény, tombola, közös ének, zálogosdi, tánctanulás, mi oda nem. Nem és nem megyünk. Mert mi gyászoltunk. És szégyelljék magukat a bentiek. És különben is a pionírszervezet szervezte az egészet, s mi vélük egy tálból nem cseresznyézünk. Mi piros nyakkendőt nem kötünk. Jönnek majd az amerikaiak, s attól fogva fogják felakasztani a kommunista csemetéket — mondta a falu jobbik fele, s véle mi is. Ezt vallot- tuk. És a gyászt. 1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, negyvennapos hideg-rideg, országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lábainál tudnak léleksorvasztóan, reményveszejtően zuhogni. Meglehet, hogy emlékezetem csal, s elvegyíti egy másik ősszel az akkori verőfényt. Ha az volt, akkor a világ legnagyobb hazugsága volt, mert lelkűnkben valóban borult, hideg, véraláfutásos volt az ég. Nemcsak a felnőttekben ájult el a jókedv, a remény, hatalmasodott a rettegés, hanem mi gyermekek, a kamaszkor küszöbére botlott, vásott kölykök is sírtunk. Készek voltunk a halálra, sirattuk a levert magyar forradalmat. Gyászunk mély volt és igaz. Annyira mély és annyira igaz, hogy barátommal messzire elkerültük az iskolai mulatságokat, a vasárnap délutáni gyermekbálokat, pajtási összejöveteleket. Megtiltottuk magunknak a táncot, a világi dolgok gyönyörét. Annyira komolyan vettük a gyászt, Ferenczes István Erdélyi triptichon* Haláltáncház akár nagyanyáink, asszonyaink a háborúban elesettek, eltűntek meggyászolását, akiknek megsemmisülését évtizeddel a háború után sem hitték el, várták, várták, talpig feketébe öltözötten várták a Don-kanyarból a férfiakat. Azt hiszem, azon az őszön jegyeztem el magamat örökre a mélabúval, ébredtem rá elpusztítható voltomra. Hogyne gyarmatosította volna gyermeki lelkünket a bánat, mikor a kurucok, az aradi vértanúk, Petőfi, Dózsa, Budai Nagy Antal s a magyar történelem más hősei mellé azokban a katartikus októberi napokban újabb hősök nőttek: Nagy Imre, Maiéter Pál, Gimes Miklós, Donáth Ferenc, Losonczi, és még sokan mások, akiknek hangja eljött az egyetlen rádión a félreeső székely falucskába is?! Akik elküldték újból a reményt. Akik által olyan jó volt újból magyarnak lenni a Székelyföldön is. S akiket aztán megöltek. Apám letaglózottan ült a bora mellett, amikor hallotta a rádióban a szovjet tankok dübörgését. Újból legyőzték. Rövidesen megkezdődtek a perek, el-eltünedeztek a falvakból, falunkból is a férfiak. Hiába jöttek hát az első szerelmek, öntötték el kamaszodé lelkünket és testünket az ébredő ösztönök, vágyak, tilos lett a tánc. Mi magunk tiltottuk meg magunknak. Azt hiszem, képesek lettünk volna meghalni is. Barátommal — egy nap születtünk, egy keresztnevet viseltünk, s egy padban ültünk, növetelre is egyformák, a legkisebbek voltunk — a tavaszon megkötött vérszerződésünkhöz híven, felesküdtünk a gyászra. Felmetszett ujja- ink hegyét illesztettük egymáshoz, hogy eggyé vegyüljenek véreink. Vértől maszatosan esküdtünk az iskola fásszínjében örök barátságot, tettünk fogadalmat jó cselekedetekre, s arra, hogy mi magyarok vagyunk. Ennek az eskünek a jegyében határoztuk el titkos, egyéves gyászunkat 1956 novemberében. Ennek jeléül kabátunk bélésébe varrtuk a Kossuth-címert, melyet égy kőműves segéd tetovált karjáról másoltunk le, aztán a padlásokon felfedezett könyvekből megismertük színes változatát is, azt rajzoltuk, másoltuk; versengtünk, ki tudja szebben, tisztábban bélyeg nagyságúra rajzolni, festeni. És nem énekeltünk. És nem táncoltunk. Az iskola kórusában csak tátogtunk a többi közt, amikor a pionír vidámságáról s az éhes proletárról szólt a dal. És jó tanulókként nem jelentkeztünk történelemórán, ahol egészen mást tanítottak, mint amit mi tudtunk. És nem tanultuk meg a verset a földműves társulásáról, az új barázdát szántó ekéről, a győzelmekre vezető pártról, a sztahanovista bányászról. De megtanultuk Tompa Gólyához és Madár fiaihoz című verseit, Vörösmarty Vén cigányát. G yászunk hosszú, hosszú volt. Jöttek a lánykák, jöttek a társak, a vidámak. S minket hiába hívtak, falábbal álltunk előttük-, nem mozdult táncra lábunk. Mert a közösségi tánctanulás kimaradt életünkből. Szégyenkezve, a barátok s a lányok csúfolódásait viselve, egyedül, elbújva a világ szeme elől kellett az elmulasztottakat bepótolni. Ki mást kérhettem volna tehát fel tánctanulásra, mint a szénacsűr sarkában árválkodó nyírfaseprűt. így lett legelső menyasszonyom a fehér nyírifaág. Ilyenkor ősszel, amikor a nyírfaligetekben vagy a Hargita sötét fenyői között árván felfehérlenek a karcsú, a szélben lengő, táncoló nyírfák, tudom, hogy első és legszebb szerelmeim hullatják lombjukat, múlnak el a haláltáncházban immár mindörökre. Ferenczes István Erdélyi triptichon című T részes írása 1. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán.
