Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-12 / 213. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. SZEPTEMBER 12., HÉTFŐ A pápa a háborúról és a hitről Szabadtéri mise Zágrábban II. János Pál pápa a horvátországi látogatás csúcspontjának tekintett zágrábi szabadtéri miséjén tegnap elítélte a volt Jugoszláviában háborúra uszító nacionalizmust, amelyhez — a hadban álló felek állítása ellenére — semmi köze sincs a hitnek. A hírügynökségek becslése szerint közel egymillió ember vett részt az istentiszteleten. A pápát Zágrábban meglátogatták a boszniai mohamedán, protestáns és zsidó közösségek hivatalos képviselői is, de a pravoszlávok hiányoztak az eseményről. A zágrábi egyházmegye megalapításának 900. évfordulójához kapcsolt miséjét a katolikus egyházfő horvát nyelvű imával —a „mea culpával” (moj gri- jeh, moj veliki grijeh) — kezdte és horvátul is folytatta az istentiszteletet — jelentették a hírügynökségek. — Azért jöttem, hogy elhozzam a hit vigasztalását, és imádkozzam a békéért, a háború áldozataiért, a száműzöttekért, a halottakért — mondta II. János Pál. — Vajon nem elviselhetetlen képmutatás-e ismételgetni a „Miatyánkot”, miközben harag, gyűlölet és bosszúvágy lakozik szívünkben? — kérdezte a pápa, hozzátéve,'hogy nem helyes a vallás rovására írni a térségben eluralkodott nemzeti türelmetlenséget. A pápa szentbeszédében magyarul is megszólalt és ezt mondta: „Köszöntőm a magyar nyelvű zarándokokat. Tevékenykedjetek továbbra is a béke építésén!” Az elmúlt négy évben nálunk megteremtették az „ellenzékiség” mítoszát. Sok sandaság volt ebben; kihasználása annak, hogy az ellenzékiségnek erős hagyománya van Magyarországon, mivel a kormánypártiság évszázadokon át aulikusságot is jelentett egyszersmind (aulikus: udvar-, közelebbről bécsi udvarpár- ti). A valóságban azonban ez az „el- lenzék”-mítosz mást takart. Ebben a szótárban minden, ami a természetes nemzeti érdekek irányában nyilvánult meg, „kormánypárti”-nak minősült, következésképpen a nemzeti érdekek tudatos megsértése kapta meg az „ellenzékiség” nimbuszát. Mivel a társadalom három és fél évig csak ilyen irányú információbesugárzásban részesült, egy fordított „bekötésű” elnyomta a természetes ösztönöket. A nép most tart ott, mint az egyszeri diák, aki csak azt kérdezte meg, milyen messze van Zetelaka, de azt nem, arrafelé tart-e a szekér, s egy óra múlva jutott eszébe megkérdezni, mikor érünk Zetelekára. Vagyis hát ellenkező irányú járműre ült. Amikor mi Szárszón — Fekete Gyula megfogalmazásában — kimondtuk, hogy Magyarországon két párt van: a megmaradás pártja és a pusztulás pártja, nem azért tettük, hogy ezt ez év májusa után sutba dobjuk. Éppen ezért kissé kényszeredetten élünk az „ellenzék” kifejezéssel. Lehet, hogy az MDF- frakciónak a parlamentben tetszik ez a szerep (hiszen az ellenzék a parlamentarizmusnak éppen olyan fontos eleme, mint a kormánypárt), de nekünk, parlamenten kívüli polgároknak, akik meglehetős viszolygással tekintünk a politikai színjáték népámító furfangjaira, ez semmit sem mond. Elsősorban pedig azért nem mond semmit, mert nem a nép világosan kifejezett (bár zavarodottságra utaló) akaratának megfelelően szocialista kormány alakult, hanem egy kényszeres „szociálliberá- lis koalíció”, amelyben, ugyancsak kényszeresen, a szeptember 8-i kormányülésig a pusztulás pártján levőké volt a vezető szerep. Vagyis az SZDSZ igazi „bolsevik” szerepet játszott, lévén törpe kisebbség létére többségi funkciójú. Sőt, megismétlődött 1990: mint akkor a paktum, most a „szociálliberális koalíció” — Békésinek mint kulcsszereplőnek a beépítésével a szocialista többségbe — előre le volt kötve a játszma végeredménye („bunda”, csak nem a színfalak mögött, hanem a nyílt színen). A választás után mi, nemzetiek, egyelőre kisebbségként tételeztük magunkat (s ez ma is érvényes), de sohasem adtuk fel azt a meggyőződést, hogy egyszer helyreáll a természetes állapot, s beolvadhatunk a véletlenül sem „nacionalista”, hanem természetesen, az élet alaptörvénye szerint nemzeti többségbe. Más szóval: elóbb-utóbb a megmaradás pártjának kell többségbe kerülnie, ha ebben a nemzetben van még egy szikrája az élniakarásnak. Mármost a megmaradás partjának nincsenek szervezeti keretei. Ez a párt a lelkekben húzódik (az SZDSZ-es bankkifutófiúk a lelket tagadják, de azért a tudatok befolyásolása nekik a legfontosabb) és átszeli a formális pártkereteket. A pusztulás pártjáé is. Mindkettő megtalálható az MSZP-n és az MDF-en belül egyaránt, a polgári (újabban, ki tudja, mi okból, „civil”) szervezetekben, a lakásokban és az utcán. A magukat liberálisnak nevezők között megtalálható a Fi- deszben, sajnos csak nyomokban az SZDSZ-ben (ti. a megmaradás pártja), .s csak reménykedünk, hogy a MUOSZ-ban is Izraeli rendfenntartók Haiti szigetén Zsidó telepesek a titkosszolgálat ellen Az izraeli szélsőjobboldal vezetői a legfelsőbb bírósághoz fordultak, amiért szerintük a fegyveres terrorista szervezkedéssel gyanúsított társaikat a letartóztatásban kínozzák. Izraeli egységek is részt vesznek Haiti szigetén a nemzetközi rendfenntartó erők munkájában. Izraelben a biztonsági szolgálat tovább folytatja a szélsőjobboldali körökben szervezkedő zsidó terrorszervezet tagjainak letartóztatását, illetve vizsgálatát. A dolog súlyosságára utal az a tény, hogy a letartóztatott szélsőségesek egyelőre még az ügyvédjeikkel sem léphetnek érintkezésbe. A megszállt területeken élő zsidó telepesek vezetői egyben arról is panaszkodnak, hogy letartóztatott társaikat az izraeli titkosszolgálat kegyetlen kínzásoknak veti alá. A telepesek állítása szerint a letartóztatásokat titokban hajtják végre, és arról még a hozzátartozókat sem értesítik. A zsidó telepesek politikai vezetői tegnap bejelentették, hogy válaszlépésként fölfedik az izraeli belbiztonsági szolgálat (Sábák) magas rangú tisztjeinek a nevét, illetve lakóhelyét. Uri Ariel, a zsidó telepesek egyik vezetője kijelentette, hogy a biztonsági szolgálat vezetőinek otthonai előtt tüntetéseket tartanak, s ezáltal felfedik kilétüket, illetve pontos címüket. A jeruzsálemi kormány tegnapi ülésén elhatározták, hogy az amerikai hadsereg Haiti szigetén történő partraszállása után izraeli fegyveres egységek is részt vesznek a nemzetközi rendfenntartó erők munkájában. A washingtoni kormányzat kérésére Haiti szigetére küldendő izraeli fegyveres erők parancsnoka Gabi Amír tábornok lesz, aki korábban a zsidó állam börtönhatóságainak a főparancsnoka volt. Ariel Sáron, az ellenzéki Li- kud-tömb parlamenti képviselője kijelentette, hogy Izraelnek van elég harci feladata, s ezért teljesen felesleges beavatkoznia a Haitin folyó eseményekbe. Izraelen kívül eddig csak Belgium adta beleegyezését, hogy egységei részt vesznek a Haitin felállítandó nemzetközi rend- fenntartó erők tevékenységében. H. J. A nagyvilág hírei * 1989-ben az elavult nemzetközi rendszer béklyóit levetni készülő Magyarország tanúbizonyságát adta, hogy vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a tisztánlátás, a határozottság, a humánum és nem a katonai erő a döntő — jelentette ki Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke tegnap Frankfurtban a magyar határnyitás ötödik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. ^ Az idén második alkalommal rendezték meg Zentán a város napját az 1697-es zen- tai csata évfordulóján. 297 évvel ezelőtt Savoyai Jenő csapatai a Tisza-parti város közelében döntő győzelmet arattak a törökök fölött, s ezzel véget vetettek a 150 éves magyarországi török uralomnak VÉLEMÉNY A megmaradás láthatatlan pártján belül (újságíró-szövetség), és csak azért nincs róla tudomásunk, mert megmaradáspártinak lenni ott életveszélyes. Ez nem azt jelenti, hogy a megmaradás pártja valamiféle érdekegység. Elfér benne Pozsgay Imre, Lezsák Sándor, Palotás János, Csurka István, Nagy Sándor, Maczó Ágnes, Tölgyessy Péter, Orbán Viktor, Szűrös Mátyás, Boross Péter és még sokan mások, akik nagyon különböznek egymástól, akik egy egészséges nemzeti politikai életben szikrázó párbajokat vívnának egymással. S most tolul ajkunkra (az olvasó ajkára is) a kérdés: vajon a miniszterelnök, Hóm Gyula, melyik oldalon áll? Horn Gyula megmaradáspárti vagy pusztuláspárti? * A kérdés feltevését és óvatos megválaszolását a szeptember 8-i minisztertanács tette aktuálissá. Ez a minisztertanács ugyanis szembeszállt azokkal az SZDSZ-es törekvésekkel, amelyek a magyar nép folyamatos megnyomorítására irányulnak az MSZP kontójára. A kormány úgy határozott, hogy igenis a törvényes nyolcszázalékos nyugdíjemelési javaslatot (visszamenőleg január 1-től) terjeszti a parlament elé; igenis letesz az egészségügyi dolgozók bérbefagyasztásáról; igenis csak jövő év elejétől vezeti be a legalacsonyabb áfakulcsok emelését, igenis megáll a 30 százaléknál az energiaár-emelésben. Márpedig ez annak a Horn Gyulának a győzelmét jelenti Békési László és a mögötte álló SZDSZ fölött, aki hír- és vagyonadó-javaslatával jelezte, hogy nem hajlandó egy bukott képviselőjelölt (és mégis frakcióvezető) kisinasának szerepét eljátszani. Ugyancsak Hóm Gyula volt az, aki kereken visszautasította a Nemzetközi Valutaalap diktátumkísérletét. Hóm Gyula arcképének megrajzolásával sem lesz köny- nyebb dolga a történészeknek, mint Antall Józsefével. Annyi bizonyos, hogy Hóm Gyula valaminek elkötelezett emberré nevelődött, s az elkötelezettség mint személyiségösszetevő, csillagászati messzeségben van a kizárólag önös célokra beállított individualizmustól és a liberalizmusnak becézett durva önzéstől. Ő nem a nemzetnek és hazának volt elkötelezett ifjúkorában, hanem a nemzetközi osztályszolidaritásnak (amely szappanbuboréknak bizonyulván, eszmei kifosztottságban hagyta elkötelezettjeit); ám aki az elkötelezettséget jellemvonásként hordozza, válthat is eszményt. Mindenesetre jelei vannak, hogy Hóm Gyula hajlamosabb a megmaradás pártjához közeledni (természetesen, szigorúan mint szocialista, mint a bérből és fizetésből élők elkötelezett képviselője), megkísérel most, elég későn, megérteni és magáévá tenni valamit azokból a magyar nemzeti célokból, melyeknek képét ifjúkorában „reakciós”-ként alakították ki belső ítéletrendszerében (aminek következtében lelkesen vett részt ötvenhatosok üldözésében), s a régi rossz sztereotípiákkal való leszámolást sejtette az is, ahogyan kezet fogott az egyházak képviselőivel. Ezzel egyidejűleg nem tud szakítani bizonyos praxeológiai beidegződésekkel; hajlamos megsérteni a demokrácia szabályait, vezetési stílusában a kézi vezérlés vissza-visszatér. Ha Antall József hideg olimposzi magasságokban vívta küzdelmeit önnön- magával és „az úttest másik oldalán várakozó” halállal, Hóm Gyula minden bizonnyal nem csillapultabb belső küzdelmeiben a néphez való demonstratív közelségtől remél segítséget. Csakhogy ez a nép, amelyhez végül elszántan ragaszkodik: a magyar nép. Ugyanazon a napon, amikor a Hom-kormány annyi ingadozás után bizonyos kérdésekben (és nem jelentéktelenekben) a magyar nép mellé állt, nyilatkozott egy másik Hóm, kinek szülei a Gábor nevet adták, s a koalíciós partner — számarányához mérten túlzott méretű és fegyverzetű — szomszéd várában az oktatás (a jövőbefolyásolás) gazdája és pártfegyelem szempontjából a miniszter, Fodor Gábor fölöttese. Ez a Me- fisztopheles hatású, hányaveti jelenség az esti híradóban az ország színe előtt szállt szembe azzal a Horn Gyulával, aki az állam változatlan viszonyáról biztosította papi partnereit az egyházakhoz. Azzal fenyegetőzött, hogy az állam megvonja a törvényesen megállapított anyagi támogatást az egyházi oktatástól, versenytársaknak nevezte az „önkormányzati” (valóban önkormányzati?) és az egyházi iskolákat (nem szövetségeseknek egy közös erőfeszítésben), és azzal fejezte be: „ezt úgy hívják, hogy piac”. Ennek a ki tudja, honnan jöt pártágensnek a jövő nemzedék nevelése piac. Mind több jele van annak, hogy a koalícióból csatatér lesz. Mind több jele van annak, hogy a szocialisták között is a megmaradás pártja kerekedik felül és szembekerül a pusztulás pártjával, amely elsöprő többségben van az SZDSZ-en belül, s amelyet kívülről, fojtogató hatalmával markában tartva ennek a vergődő kicsi országnak a gazdasági vérkeringését a Nemzetközi Valutaalap lát el profi utasításokkal és energiával. Egyetlen nagy tett volna még hátra, hogy Horn Gyula — szocialistaként, a konzervativizmus ellenfeleként — a megmaradás pártjához való tartozását bizonyítsa: a bátor szembenézés a világkiállítást letaglózó határozattal. Akár úgy, hogy a kormány ellenkező irányú javaslatot terjeszt a parlament elé és mégis, és csak azért is, a világkiállítás megrendezésének programját fogadja el, akár úgy, hogy leplezetlenül a nyilvánosság elé tárja ennek a történelmi távlatban is botrányos határozatnak a lényegét. Ez utóbbira akkor kerülhetne sor, ha a túlságosan nagy külső erők, melyeknek parancsát a kormány teljesítette, veszélyes és kivédhetetlen ellenintézkedéseket tennének. Ezeket azonban a magyar népnek tisztán kell látnia, mint amilyen tisztán látta annak idején a szovjet harckocsikat. „Feltűnni látom a múlt kísértetét világos századunkban.” Annak idején Kádár János elvállalta, hogy „ő hívta be a fegyveres erőt”. Hajlandó-e most Horn Gyula elvállalni, hogy saját meggyőződése volt a nép reménysugarának kioltása? A szeptember 8-i minisztertanács reményeket ébreszt. Mi, nemzetiek, előreláthatólag és minden valószínűség szerint mindig ellenzéke leszünk a szocialistáknak, amennyiben mi a nemzeti vállalkozási energiák növelésére vetjük a súlyt az elosztás elsődlegességével és az egyenlőtlen felhalmozás bizonyos határt túllépő mérséklésével szemben. Ám kormányzó párt és ellenzéke a megmaradás láthatatlan pártján belül vállvetve harcolhat a nemzet elpusztítására törő sötét erők ellen. p / (Sándor András)
