Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-09 / 211. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 9., PÉNTEK 13 Mit hozna az expó? « V. Az utóbbi időben y sok érv hangzik el % pro és kontra a világkiállítás ügyében. Mi, kívülállók nem tudjuk ellenőrizni ezek igazságát, és sokan gondolják úgy, bízzuk ezt a szakemberekre. Csakhogy a szakemberek állásfoglalásait gyakran a politika határozza meg. Mit tudunk hát tenni, hogyan foglaljunk állást? Nem marad más hátra, hagyatkozzunk a józan eszünkre! Ezt tettem én is, és próbaképpen — természetesen a teljesség igénye nélkül — elvégeztem néhány szorzást. Az eredményeket hadd osszam meg önökkel! Nagyjából elfogadott becslés, hogy az expón mintegy tízmillió külföldi látogatóra lehet számítani, akik átlag egy hetet (hét nap, hat éjszaka) töltenek az országban. Számításaimat erre alapoztam. Természetesen ezek a számítások feltételezésen alapulnak, de eredményeik irányszámként mindenképpen érdekesek lehetnek. íme: Szállásköltség: 10 000 000 fő x 6 éjszaka x 1000 forint/ éjszaka = 60 000 000 000 forint (hatvanmilliárd forint). Ebéd: 10 000 000 x 7 nap x 400 forint/fő, nap = 28 000 000 000 forint (hu- szonnyolcmilliárd forint). Vacsora: 10 000 000 fő x 6 nap x 500 forint/fő, nap = 30 000 000 000 forint (har- mincmilliárd forint). A látogatók és körülbelül egymillió magyar várhatóan belépőjegyet vált az expóra. Feltéve, hogy a jegy 500 forint, a bevétel: 11 000 000 fő x 500 forint/fő = 5 500 000 000 forint (öt és fél milliárd forint). Feltéve, hogy a vendégek húsz százaléka naponta elnyalogat egy 60 forintos fagylaltot, a bevétel 2 000 000 fő x 7 nap x 60 forint/fő, nap = 840 000 000 forint (nyolcszáznegyven- millió forint). A turisták-egy része gépkocsival érkezik. Tegyük fel, egymillió gépkocsi fog mintegy 500 kilométert megtenni az országban. Ólommentes benzinből 6 1/100 kilométert fogyasztást feltételezve, ez 1 000 000 gépkocsi x 500 kilométer x 6 1/100 kilométer x 80,30 forint/liter = 2 409 000 000 forint (két- milliárd-négyszázkilencmil- lió forint). Vegyünk egy extrém példát! 5000 turistának kifogy az elem a karórájából. A cseréből származó bevétel 5000 csere x 1Ö0 forint/cse- re = 500 000 forint (félmillió forint). A példák vég nélkül so-; rolhatók, de hagyjuk ezt, aki szeret játszani a számokkal, megteheti maga is. Húsz százalék adótartalommal számolva csak a felsoroltak 25 350 000 00Ö forint (huszonötmilliárd-há- romszázötvenmillió forint) állami bevételt hoznának. Végezetül engedjenek meg egy más irányú megközelítést is. A tízmillió turista egy hétig való itt-tartóz- kodása során ugyanannyi élelmiszert fogyaszt, mint az ország egy hét alatt. Ez pedig, 52 hét lévén egy évben, az ország élelmiszerfogyasztásának egy ötven- ketted része, azaz 1,9 százaléka. Ennyivel nőhetne az élelmiszer-termelésben és iparban dolgozók jövedelme. A jövő évre előirányzott 8 százalékos csökkenés ismeretében ez igazán elgondolkoztatod Azt, hogy a községnek mit jelentene az expó azon túl, amit minden magyar állampolgárnak hozna a konyhára, rajtunk múlik. Úgy gondolom, ez a rövid kis eszmefuttatás is bizonyítja, óriási a jelentősége annak, miként döntenek a kérdésről a parlamentben, vagy ha szükséges, hogyan döntünk mi, mindannyian egy népszavazáson. Török Árpád Budakalász Aggódom a lemondás miatt A Pest Megyei Hírlapnak nem vagyok régi előfizetője, csak azóta, mióta a megyei címert elvették a lapHISTÓRIA Az útlevél hazai történetéből (I.) A határőr udvariasan meghajolt 1835 júniusában egy angol úr, jó családból származó, 27 éves ifjú orvos elindul, hogy felfedezze a romantikusnak és veszélyekkel telinek mondott Magyarországot. Bécsben sok ve- sződséget okoz az útlevél megszerzése, jó néhány napot késlekednie kell az osztrák rendőrség nehézkes ügyintézésé miatt. A Bécsből Pozsonyba vezető poros országúton Köp- csény a magyar határállomás, ahol mindjárt kellemes meglepetés éri: „A határsorompót megnyitó őrnek, mint az szokás, odakínáltam az útlevelemet, dé ő, udvarias meghajlás kíséretében, elhárította, s biztosított róla, hogy itt Magyarországon nem lesz többé szükségem rá. Úgy gondolom, akik megjárták Itáliát és Németországot, köny- nyen megértik, mekkora örömet okozott, hogy megszabadultam az útlevéllel való vesződség gondjaitól; ez a gyakorlat csak bosszúság a jó szándékú utazónak, az imposztorok dolgát viszont megkönnyíti. Ha egy országban jól működik a rendőrség, amúgy sincs rá szükség, ha pedig rosszul, az útlevél nyújtotta képzelt biztonság csak tovább rontja a helyzetet. Szívem mindjárt vígabban dobogott, vérem szabadabban folyt ereimben, s áldottam az országot, ahol még él a személyes szabadság valamelyes maradványa. ” És hogy John Paget tapasztalása nem véletlen, egyszeri eset, éppen Angliából erősíti meg egy ifjú magyar utazó, a 25 éves Szemere Bertalan, szinte egyidejűleg, 1837 áprilisában: „De bezzeg nincs baj az útlevéllel. Belőle följegyezvén neved, rögtön visz- szaadják, s mulathatsz Londonban, meddig tetszik, beutazhatod a három szigetországot, s indulhatsz vissza szárazra anélkül, hogy többé kéretnék tőled. S e tekintetben hazánk jeles társak, tudniillik Eszak-Amerika s Anglia sorában áll. ” Az egybehangzó két tudósítás láttán a tájékozatlan olvasó hajlik arra, hogy szószerint elfogadja első útlevéltörvényünk kezdő paragrafusát: „A magyar korona országainak területén való tartózkodáshoz és utazáshoz, valamint az állam határán való átkeléshez útlevél rendszerint nem szükséges. ” Ez azonban elhamarkodott dolog lenne a törvény tizenhat cikkelyének áttanulmányozása előtt, s különösen az lenne az elmúlt századokra visszavetítve. Legelső átfogó törvényünk „Az útlevélügyről” ugyanis megdöbbentően későn, 1903- ban keletkezett. Hogy semmi kétségünk se legyen, a miniszteri indokolás ki is mondja: „Az útlevélügyre vonatkozólag eddig sem közös, sem külön törvény nem intézkedik, s ilyennek hiányában az útlevélügy részben egyes kormányrendeletek által szabályoztatok, részben a kifejlődött gyakorlat által nyert ellátást, amely rendszertelenség azonban különféle eltérésekre vezetett s az eljárást ingadozóvá s gyakran hosszadalmassá tette. ” Törvény híján tehát évszázadokon át a szokásjog, s az azt időről-időre módosító-korlátozó rendeletek szabályozták az útlevélkiadás módját, s ilyenformán érthető, hogy az útinaplókban, levelekben, beszámolókban sokszor eltérő személyes. tapasztalatokkal találkozunk. John Paget derűs kijelentését, miszerint Magyarországot bejárni — az osztrákok előzetes rémmeséi ellenére — éppoly biztonságos vállalkozás, mint Angliában utazgatni, magyar kortársak is megerősítik: „Itt benn, nálunk, Magyarországon, igaz, e tekintetben Angolországhoz hasonló szabadság uralkodott, legalább a műveltebb osztályokra, de legnagyobbrészt a köznépre nézve is, semmiféle útlevélre nem szorult senki, körülbelül mint most Európa legnagyobb részében." 1835- ben az országban rend és nyugalom van, a közbiztonság szilárd, legfeljebb az utak gyalázatosán rosz- szak, mint ezt angol utazóink lépten-nyomon meg is állapítják. A külföldi utas, aki csak megnézni akarja, saját kedvére, az országot és népét, ritka csodabogár ekkoriban az alföldi tájakon, szíves szeretettel fogadják mindenütt. „A puszta ’’című fejezetének végén Szolnokról ezt jegyzi fel Paget: „Amint megálltunk a városháza előtt, s beküldtük az útipasszust, hogy váltásra van szükségünk, kijött a szolgabíró, megemelte apró kalapját, s biztosított róla, hogy a lehető leggyorsabban kerít nekünk lovat. Jókedé- lyű ember volt, s láthatólag alig várta, hogy egy kissé elcseveghessen az idegenekkel, mi pedig nem akartunk neki csalódást okozni. A passzusunkból tudhatta, hogy angolok vagyunk, s amikor a beszélgetés során kiderült, semmi fáradságot nem sajnáltunk, hogy szülőföldje gazdagságával és szépségével megismerkedjünk, s hogy valóban számtalan csodálatra és tiszteletre méltó dolgot találtunk az országban s annak intézményeiben is, azt se judta, hová legyen örömében! Nincs nemzet, amely hálásabb lenne bármilyen rokon- szenvért, mint a magyar. Nem is hagyhattuk el a várost, míg kocsinkat meg nem rakta válogatott, saját termésű szép őszibarackkal, dinnyével és szilvával, hogy a jókora szolnoki cipóról ne is beszéljek..." Meghatott elmélkedését azzal zárja, hogy boldogabb emberként távozott Szolnokról, mint tói. Ez váltotta ki bennem azt a gondolatot, hogy a megyei lapunkat a bajban segítsem, és én úgy tudom támogatni, ha megrendelem. Nem bántam meg, és azóta is rendszeres olvasója vagyok. Magamról annyit, hogy soha egyik pártnak, politikai szervezetnek sem voltam tagja. Tollat is azért fogtam most, mert dicséretre méltó, hogy az expó ügyét felkarolták. Véleményemet és aggodalmamat szeretném megírni. Tudom, hogy az ország nehéz gazdasági helyzetben van. Nekem az expó az alagút végén a pici fényt, a reményt jelentette, hogy utána jöhet egy gazdasági felemelkedés, úgy, mint más országok és városok esetében is történt, akik már rendeztek világkiállítást. Az expó lemondását pedig ahhoz hasonlítanám, hogy ha felépítünk egy üzemet és azt betelepítjük gépekkel, csak éppen alapanyagot nem veszünk a termelés beindításához. (Mert az pénzbe kerül!) így ez a beruházás soha nem fog megtérülni. Az expó beruházásának is csak akkor van esélye a megtérülésre, ha megrendezik. Kormánypártunk azzal a választási jelszóval győzött, hogy „A szakértelem kerüljön kormányra.” Igen, ez nagyon szép, de hol vannak azok a szakértők, akik az expóra igent mondtak? Akiket a kormány felkért, hogy vizsgálják meg az expó megrendezésének lehetőségét, 5:1 arányban igent mondtak. Ennek ellenére a kormány úgy döntött, hogy nem! Aggódom, hogy a világ szemében Magyarország egy szerződésszegő ország lesz (Bős—Nagymaros után most az expó), s nem azt nézik majd, hogy igazunk van-e, vagy sem, hanem azt, hogy egy aláírt szerződést egyoldalúan felbontunk. Ennek a kormánynak pozitív gondolkodást kívánok, az országnak pedig azt, hogy valóban a szakértelem legyen az úr! Bálint Tibor Sülysáp ahogy odaérkezett, s hasonló élményeit így ösz- szegzi: „...az idegenek iránt tanúsított kedvesség egész Magyarországon általános. ” Az útipasszust valóban csak önként veszik elő, nem kérik azt a külfölditől sehol sem; jobb társaságokban meg egyenesen illetlenség lenne, s persze elő is fordul, hogy ezzel visszaél egy-egy szélhámos. Egy igazi külföldi a ’30-as években Pesten is nagy ritkaság, s így aztán érthető, hogy amikor megjelenik egy brazíliai ezredes, feltűnő és elegáns egyenruhában, a legelőkelőbb házaknál lesz szívesen látott vendég, akinek tiszteletére estélyeket rendeznek. Véletlenül derül ki, hogy valójában egyszerű hajós altiszt Fiúméból, Bratich a neve; botrány azonban így sem lesz a dologból, a leleplezett csaló rögtön, magától eltűnik. ( Folytatjuk) Dienes Éva Ráckeve történetírója, Skaricza Máté A 16. századi Ráckeve szellemi életének Szegedi Kis István mellett meghatározó személyisége volt tanítványa, Skaricza Máté. Neki köszönhetjük az első irodalmi életrajzot: 1585-ben írta meg Szegedi Kis István biográfiáját. Skaricza városa múltjával is foglalkozott: 84 versszakból álló költeményben megírta Ráckeve történetét. „Nem szülőföld, költészet ugyan; nincs is benne semmi lírai megnyilatkozás a szülőföldhöz való vonzalomnak; kétségtelen azonban, hogy ösztönzője az volt” — írja Horváth János. Skaricza 1544-ben született Ráckevén, 1564-tÖl 1568-ig városában volt tanár Szegedi Kis István mellett. 1569-től külföldi tanulmányútra indult, a pénzt Ráckeve városától és mesterétől kapta. Itáliában több mint egy évet tartózkodott, onnan Svájcba vezetett útja, Genf- ben és Zürichben töltött hosszabb időt, majd a német egyetemeket kereste fel, és útja végén eljutott Párizsba és Londonba is. Wittenberg, Lipcse és Becs érintésével tért haza 1572 elején. Ráckevére ér- kezte után nem sokkal elhunyt Szegedi Kis István. A város reformátusai őt választották lelkészükül. Skaricza különösen az antitrinitáriusok elleni küzdelemben jeleskedett, 1588 augusztusában folytatta híres hitvitáját Pécsett Válaszúti Györggyel. Ráckevéról írott verses történetét 1581-ben készítette a közelebbről nem ismert „Mátyás deák” kedvéért. Skari- czát 1591-ben gyilkolták meg a várost pusztító tatár és török rablók. Pogány György
