Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-09 / 211. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. SZEPTEMBER 9., PENTEK A hazugok évadja Amikor 1982 elején Susan Sontag, az amerikai baloldal egyik közéleti és irodalmi sztárja (Konrád ottani megfelelője, noha a stílus finomságaira kényes Sontag soha nem volt párttag) a lengyel Szolidaritás támogatására rendezett baloldali monstre összejövetelen kimondta a nagy mondatot, miszerint a valóban létező kommunizmus a fasizmus sikeres válfaja, az összejöttek arcára döbbenet ült ki. A megdöbbenés nem csak a mondatnak szólt. Az annak idején a nagyvilág által is olyan előszeretettel fordított Sontag volt ugyanis, aki tagadta, hogy Castro egyetlen kubai írót bebörtönzött (a tagadás megjelentékor „csak” Padilla, Matos és Miguel Sales csücsült húsz éven felüli ítélettel, hogy a kis halakról ne is szóljunk), és aki szerint, a vietnami népet és pártját „humanizáló, mély szeretet köti össze”. De Sontag a New York-i gyűlésen már kérlelhetetlen volt. Leszámolása és mea culpája a jelenlévő írótársait, Vonnegu- tot és Doctorowot lórúgásként érte. „Ha a Reader’s Digestet olvassuk az ötvenes években, többet tudhattunk volna meg arról, hogy mi történik a vasfüggöny mögött, mint a mi baloldali lapjainkból”, folytatta Sontag, aki még korábban azt írta, hogy neki nyilvánvaló, miszerint „a Reader’s Digest és a Hilton szállodalánc szerNagykőrös, Arany János-emlékmű Talum Attila felvételei vesen kapcsolódik a guate- malai falvak napalm bombázásához”. (A most Magyarországon röpke 2 év alatt kétszázezer példányra felfutott konzervatív havilapban még a kommunizmus idején rendszeresen jelentek meg történetek emberekről, sorsokról, amelyek közérthetően mondták el a valóban létező bolsevizmus mindennapjairól azt, amit a baloldali értelmiségi elitnek írt folyóiratokban, Sontag vádja szerint, nem sikerült elmondani.) Jó lenne, ha Magyarországon a baloldalnak ma lenne legalább egyetlen Sontagja, aki elmondaná, hogy a valóban létezett Charta legszélsőségesebb bírálóinak volt igazuk, amikor azt mondták; a Charta nem volt más, mint egy szűk körű társaság (ideiglenesen sikeres) erőfeszítése az ország lenyúlá- sára. De a magyarországi baloldal olyan selejtes erkölcsű, hogy attól valódi őszinteséget várni naivitás lenne. Most a hazugok évadja van. Hazug a pufaj- kás miniszterelnök, aki milliók képébe mondta, hogy nem baleset volt a balesete, hazug a televízió elnöke, akiből a Híradó lefejezésé előtti percekben is ömlött a sóder, és hazug az MSZP hátán a hatalomba becsúszott párt, a választásokon nyerni mindig képtelen SZDSZ vezetője, Pető, hasonlóan a párt többi vezetőihez. Hogy Pető hazudik, azt megszoktuk. Mint amikor Bőd Péter Ákos esetében azt hazudta, hogy Németországban a Bundesbank elnöke nem Bodhoz hasonlóan viselkedett. De Pető akkorát, amekkorát a minap hazudott a televízióban, még nem hazudott. Azt hazudta ugyanis, hogy tévednek azok, akik azt hiszik, az SZDSZ valamilyen különleges kapcsolata révén rá tud venni amerikai pénzembereket, hogy itt befektessenek. Pető kijelentése nem csak a hülyét megjátszó kérdezőjére volt sértő, aki — talán egy ösztöndíj reményében — ezt a kolosz- szális hazugságot hagyta akadálytalanul tovább gurulni millió lakásba, de sértő azon tévénézőkre is, akiket egy eszdéeszes még képes megsérteni. És sértő volt Sorosra is, hiszen ő igazán nem olyan ember, hogy szégyellni kellene. Miért baj az, hogy egy bőkezű, öregedő milliárdos élete estéjén mindinkább szülőhazájára gondol, miközben politikailag az itteni palettán éppen azt a pártot érzi szívéhez és . bankszámlájához a legközeleb- binek, nevezi ki itteni alapítványa gondozóit közülük, amelynek Pető a vezetője? De a hazugok uralkodásának évadja mindennap hoz valamit a konyhára. Most a Média Hírlevélé, amelynek augusztusi számában idézőjeles, hiteles beszámoló olvasható arról, hogy a Magyar Hírlap tulajdonosa, a svájci Jürg Marquard miért rúgta üle- pen a közszolgálat hazug mezejébe átevickélt Németh Pétert. Marquard a televízióban a főszerkesztőcsere alakalmából ugyan meglehetősen visszafogottan elmondta most annak okát, de április 7-én ugyanezt a lap munkatársai már megtudhatták tőle. Ami természetesen súlyosbítja annak megítélését, hogy a közszolgálati Magyar Rádió miért hazudott az ügyben, és hogy miért nem lehetett a pőre valóságot megtudni sem az MTI-től, sem a baloldali napilapokból. Ugyanis Marquard ezt mondta: „Sajnos, a Magyar Hírlap politikai hitelességének nagy részét elvesztette. Hiszen minden korábbi szándéknyilatkozattal ellentétben, a Magyar Hírlap nem mutatkozott elég nyíltnak és kritikusnak a politikai élet összes meghatározó tényezőjével szemben... Röviden: a Magyar Hírlap nem tekinthető függetlennek, hanem pártos lapnak, a szó legszorosabb értelmében. A leggyakrabban hallott vélemény, hogy a Magyar Hírlap az SZDSZ újságja... Ez nem kívánatos... újra meg újra azzal a váddal kell szembenéznem, hogy a Magyar Hírlap tenzudozó lapnak. Mivel Magyarországon nincs Sontag, hadd mondjuk ki ezt is a baloldal helyett: kínos, de egyre gyakrabban derül ki az, hogy amit a baloldal a jobboldal szélsőséges állásfoglalásának nevez, az nem más, mint a baloldalra nézve szomorú tény, amelyet a jobboldal vesz észre a legelőször. Mint a kommunizmus bűAz 1848—49-es forradalom és szabadságharc emlékműve Isaszegen denciózusan híreket manipulál, vagy hogy spekulatív híresztelések helyességéről meg nem győződve azokat tényként hozza nyilvánosságra.” Nos, a Magyar Hírlapot a jobboldálon — jóval Marquard kifakadása előtt ■— rutinszerűen nevezték a Mérleg utcai Pravdának, értsd egy manipulativ, házét is. És ez a tény nem afféle szabadelvű vélemény, kommentálná a mentális higiénéjére mindig oly kényes konzervatív Micimackó, ha nem kért volna már májusban politikai menedékjogot egy petőtlenített és demszkytlenített, jobbfekvésű, tiszta cseh pagonyban. Lovas István O stobák, ostobák, ostobák. Ezerszer is azok. Volt egy nagy lehetőségük arra, hogy a letargia, de legjobb esetben is a lehangoltság és közönyösség mély árkából kirántsák a nemzetlakókat, e helyett néhány ásónyommal mélyebbre vermelték őket. Nemet mondtak a magyarországi világkiállításra. A döntés — nevezzék ahogy akaiják: gazdaságinak, politikainak — mindenekfölött lélek nélküli és kegyetlen volt. Egy önmagát szemlélő, befelé hajló, búskomorságra fogékony nemzettől vonták meg a változás, a más lélektérbe lépést, azaz a gyógyulás jogát. Pedig nagy, mérhetetlenül nagy szüksége lett volna erre a csipetnyi exhibicionizmusra. A század elején a még csak cseperedő lélektantudomány időszakában, amikor egyre-másra láttak napvilágot a különböző nemzetközi karakterológiák, a magyart büszke, szilaj, tehetséges nemzetként jellemezték. Mindezt elfedte egy század történelmének törmeléke. Trianontól az 1990-es szabad demokratikus választásokig rendre lelki egészségének minden tartópillérét elorozták. Megtették gyávának, kegyetlennek; bűnösnek titulálták, kezét és lábát, de szellemét és akaratát is megkötözték, s az idők során azzá vált, aminek nevezték, tehetetlenné és gyávává. Sunyt szemmel, lehajtott fővel járt a nemzetek között. A nemzet meghasonlott önmagával, de még nem volt gyógyíthatatlan. Olyan — léte szempontjából — apróságtól is lelkes izgalom lett úrrá rajta, mint kedvenc Aranycsapatának világraszóló sikerei. Ismét büszke lett, szilaj, és bízott a tehetségében. A kudarc után keservesen és dühösen hanyatlott vissza, hogy négy év múltán, 1956-ban össz- nemzeti akarással hajtsa végre forradalmát. A nemzet szervezetének életösztöne ekkor mutatkozott meg utoljára. Mert csak a forradalmak, az általuk indukált indulatok képesek arra, hogy az életet statikusból dinamikussá változtassák. 1952-ben is forradalom volt, futballforra- dalom, amely egy országnyi szurkolótábor soraiban zajlott le. Mert a forradalmakat nemcsak fegyverrel vívják. A forradalom a remény szenvedélye, a szellem és akarat lendülete és szabadsága, a kedv és öröm, a siker és kudarc gyors tempóváltása, az az állapot, amikor az ember úgy inog szabadság és korlát, elégedettség és elégedetlenség között, hogy érzi az erejét, és lehetőséget lát a győzelemre. Forradalom lehetett volna Magyarországon 1990-ben is, hiszen a fentebb felsoroltak úgymond benne voltak a levegőben. De nem lett az, mert — nézzünk szembe a valósággal — gyávaságukkal, vagy csupán sutaságukkal azok verték le, akik meghirdették. Az 1990-es forradalmat a potenciális győztesek árulták el. Kemény szó, észbontó paradoxon. És most itt van a világkiállítás, amely által ismét forradalmasítani lehetne a magyarság akaratát, hanyatló lelkűidét, renyhe és romló szellemiségét. A tompult és sápadt Magyarország hőmérséklete most ismét kellemes lázzá emelkedhetne, gazdagabbnak érezhetné az életét, jótékony izgalmi állapotba kerülhetne. Hiszen mindenki készül rá, mert ugyan ki nem akar csak egy kicsit is részese lenni a hallhatatlanságnak. A magyarországi világkiállítás lehetősége még azokat is izgatta és lázba hozta, akiknek nem kell. Ellenzői, az ország új urai, a cserbenhagyás valódi okáról sötéten hallgatva most fukar kalmárok módjára csak az erszényük tartalmát számolják. Az expó a jelenlegi köztespedésből rázhatná fel az országot. Általa egy kicsit valamennyiünk — iparosok, kereskedők, politikusok, irodalmárok —, a társadalom minden rétege megszállottá válna. Ezt nem észrevenni bűn, elfordulni tőle a lábadozó nemzet cserbenhagyása. A z a képviselő, aki a magyar parlamentben a világkiállítást a zsebére mutogatva leszavazza, a gyávák kegyetlenségéről tesz bizonyságot. Mert a párt — újabban frakciófegyelem — nem egyéb, mint a személyiség feladása, udvaronc lét, szervilitás. Valamennyiüket kérjük, ne váljanak a fentebb felsoroltakhoz hasonlatossá. Bár jól tudjuk, hogy ma a bátorság egyáltalán nem szalonképes és főleg nem jövedelmező. Paizs Tibor Cserbenhagyott expóforradalom