Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-09 / 211. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. SZEPTEMBER 9., PÉNTEK Kávéoffenzívára készül Kolumbia Beszélgetés Alberto Esteban Rojas Puyo nagykövettel A dél-amerikai országok közül egyedül Kolumbia képviselteti magát önálló, reprezentatív bemutatóval a 98. Budapesti Nemzetközi Vásáron. A mai napon pedig a BNV területén Kolumbia budapesti nagykövetsége és a Kolumbiai Kávétermelő Szövetség rendezésében nagyszabású kávébemutató lesz. Ebből az alkalomból kértük meg Alberto Esteban Rojas Puyot, a Kolumbiai Köztársaság budapesti nagykövetét, válaszoljon kérdéseinkre, mert országának hangsúlyos jelenléte a BNV-n azt jelzi, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a kolumbiai—-magyar gazdasági kapcsolatoknak. A nagykövet, aki több mint három és fél éve képviseli országát Magyarországon, s így meglehetősen jól ismeri hazánk politikai, gazdasági és kulturális viszonyait, valóban, messzemenően egyetértett a következtetéssel. Emlékeztetett arra, hogy itteni missziójának kiemelkedő eredményének tartja országa külügyminiszterének tavaly júniusi budapesti látogatását, amely alkalmat kínált arra, hogy kormányszintű külkereskedelmi egyezményt kössenek Magyarországgal. — Kolumbia és Magyarország gazdasági, kereskedelmi kapcsolatai évtizedes múltúak — mondotta a nagykövet —, és a tavaly nyári tárgyalásokon is arra a következtetésre jutottunk, hogy azoknak újabb lendületet kell adni. Ez mindenképpen érdeke a Kolumbiai Köztársaságnak, és úgy vélem, hogy előnyére szolgálhat Magyarországnak is. Ez a megállapítás érvényes volt egy esztendeje és érvényes napjainkban is. A külügyminiszter asz- szony látogatásának tehát nemcsak politikai, hanem gazdasági jelentősége is volt. Mint említettem, kereskedelmi kapcsolataink régiek, és korábban viszonylag magas szintet értek el, meghaladták évente a negyvenmillió dolláros értéket. Ez az utóbbi években sajnálatos módon fokozatosan visszaesett, csaknem a negyedére. A piacgazdaságnak dinamikusabban kellene hatnia a kereskedelmi kapcsolatokra. De nem így történt. Meggyőződésünk azonban, hogy lehetséges a korábbi vagy még az azt meghaladó mértékre is fejleszteni kereskedelmünket. — A jelek szerint a forgalom mérséklődésében szerepük volt a magyarországi társadalmi, gazdasági változásoknak. Óhatatlanul felmerül viszont a kérdés, hogy á kolumbiai export csak Magyarországon esett-e vissza, avagy jellemző ez az egész kelet- közép-európai térségre? — Valóban, magunk is behatóan vizsgáltuk az okokat s ezt a kérdést. Forgalmunk nem csupán Magyarország, hanem a volt szocialista országok viszonylatában mérséklődött, az egyedüli kivétel: Lengyelország. Mi éppen ezért különleges erőfeszítéseket teszünk ezeknek a piacoknak a visszahódítására, s erre tudatos stratégiát dolgoztunk ki. Mostani bemutatkozásunknak a Budapesti Nemzetközi Vásáron például a méltán világhírű kolumbiai kávé áll a középpontjában. Egyik legfontosabb termékünkkel, a banánnal érdemleges mértékben vagyunk jelen Magyarországon, ám nem tudom, hogy eléggé ismert-e: virágot, gyönyörű kolumbiai virágokat is szállítunk önökhöz. A virág rendkívül érzékeny árucikk, s mivel minden különösebb. nehézség nélkül eljut Magyarországra, megállapítható, hogy a két ország nincs is olyan távol egymástól, s a kereskedelem fejlesztésének a távolság ma már nem lehet akadálya. ~—A kolumbiai kávé sem ismeretlen Magyarországon. — Természetesen nem, hiszen korábban számottevő mennyiséget szállítottunk önöknek, a meny- nyiség azonban az utóbbi években csökkent. Szeretném megismételni: csökkent, mégpedig akkor, amikor Kolumbia kávéexportja a világ más országaiban növekszik. Mindehhez hozzátenném még, hogy ismereteink szerint a kolumbiai kávé kerülő utakon, más országokon keresztül, pörkölve, csomagolva, és sajnos máshonnan származó kifejezetten gyenge minőségű kávéval keverve is eljut Magyarországra. Jó lenne, ha a legrövidebb utat tehetné meg, garantált minőségben. Kolumbiának különben a kávé — s ezt talán hangsúlyoznom is fölösleges — az egyik legfontosabb exportcikke, és kiemelkedő szerepe volt országunk iparosodá- si történelmében. Jelenleg a világ legkülönbözőbb országaiba évente tizenkétmillió zsák kávét adunk el, egy-egy zsák hatvan kiló terményt tartalmaz. Azt hiszem az is közismert, hogy a kolumbiai kávé a világ legfinomabb kávéja. Kolumbia a világ kávéexportjából tizenhét százalékkal részesedik, országunk teljes exportjának tizennyolc százaléka és a GDP-nek az öt százaléka. Körülbelül félmillió kolumbiai család él a kávéból, és a kávétermelő régióban a családot öt személlyel számítjuk. E szám jelentőségét érzékelteti. hogy Kolumbia teljes lakossága harminchatmillió. A félmillió családból háromszázharmincezer rendelkezik saját kávéültetvénnyel, — Drága a kolumbiai kávé? — Tonnánkénti ára jelenleg mintegy húsz dollárral haladja meg a világpiaci átlagárat, úgy gondolom, hogy ez nem lényeges árkülönbözet. Ne feledjük, kiváló minőségiI áruról van szó, s a kiváló minőséget mindig mindenben meg is kell fizetni. — Magyarországon a közelmúltban drasztikus mértékben megemelkedett a kávé ára az üzletekben. A magyarázat az volt, hogy rendkívül rossz volt a termés Brazíliában. Milyen volt Kolumbiában? — Nálunk nem volt rossz a termés, nincs okunk panaszra. Lehetséges, hogy a magyarországi árba beleférne a kolumbiai kávé is. Meglehetősen jól ismerem Magyarország gazdasági helyzetét, éppen ezért el tudnám képzelni, hogy önök különböző magyar termékekkel fizetnének. Az érvényben lévő kereskedelmi megállapodás szerint azonban az áru ellenértékét szabadon konvertálható pénzben kell fizetni. Jó híre van például nálunk a magyar fotokémiai termékeknek, és minden bizonnyal jól tudnánk hasznosítani azt a szakmai tapasztala-1 tot, amelyeket önök szereztek a kimerülő olajkutak • ismételt termelésbe állításánál. De ez csupán egy vagy két példa a sok közül. — Engedje meg, nagykövet úr, hogy megjegyezzük: a fotokémiai ipar fellegvára éppen szőkébb pátriánkban, Pest megyében, Vácott található... Beszélgetésünk — a BNV kapcsán — érthető módon, eddig gazdasági-kereskedelmi témákról szólt. Nagykövet úr azonban közismerten a kultúra, a művészetek nagy barátja, s magyar- országi működése során jelentős eredményeket ért el a kulturális kapcsolatok fejlesztésében is. Szabadna erről valamit hallani? — Szívesen emlékezem a két évvel ezelőtti kolumbiai kulturális hét eseményeire, amelyeknek a helyszíne Budapest volt. Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulóját ünnepeltük ilyen módon. Ugyancsak jogos örömmel tölt el, hogy az utóbbi három évben körülbelül tizenöt kiállítás segítségével sikerült némi betekintést adnunk Kolumbia valóban gazdag képzőművészeti életébe. Nem kevésbé jelentős, högy Magyarország képviseltette magát Bogotában a nemzetközi színházi fesztiválon. A közeljövő kiemelkedő kulturális eseményei a könyvművészettel, a szépirodalommal függenek össze. Jelenleg fordítják és hamarosan kiadják Magyarországon a neves kortárs író, Alvaro Mutiz könyvét. Ilona érkezik az esővel, várhatóan ez lesz a címe, s külön érdekessége, mint az a címből is következtethető, hogy főhőse egy jugoszlávjai magyar származású nő. Ugyancsak kiadás előtt áll García Már- quez utolsó könyve, a szerelemről és más démonokról. Miként a gazdasági, a kulturális együttműködésre is csupán néhány példát említettem, de azt hiszem, ezek is érzékeltetik, hogy a két ország a földrajzi távolság ellenére sincs messze egymástól. Deregán Gábor Alberto Esteban Rojas Puyo: A két ország nincs is olyan távol egymástól Erdősi Agnes felvétele VÉLEMÉNY Várják a segítő kezet G yakran idézik — nem éppen történelmi pontossággal —, hogy a két világháború között Magyarország a „hárommillió koldus országa” volt. De még ma is akadnak olyanok, akik kárörvendő gunyorossággal csámcsognak ezen. Tudjuk, kicsodák, ismerjük őket. 1945 óta rövid életű kormányok, diktátorok uralták a nemzetköziség nevében a Trianon által szétdarabolt hazánk politikai porondját. Hosszasan lehetne ezeket a sajnálatosan szomorú, olykor tragikus eseményeket taglalni. Ne is mélyüljünk el az okok boncolgatásában, bár ezeket az időket sem feledni, sem megbocsátani nem lehet. Nyomortanyák voltak, ma is vannak, s a jövőben is lesznek. Ez nem a belenyugvást kell jelentse, hanem a valós tények felismerését. Bármerre tekintünk, így a fővárosban is — az idős emberek, nemzedék szavait idézem — soha ennyi koldust nem láttunk. Alul-, fölüljárók, utcák, terek már-már megszokott „színfoltjai” a kéregetők sokasága. Ezekért valaki, valakik felelősek. Hazánkat látogató külföldiek meglepetten csodálkoznak, olykor elborzadva nézik, fényképezik ezeket a szerencsétlen páriákat. Igen, ők személyesítik meg országunk gazdasági helyzetét. Ha pénzügyi mérleget készítünk, a valós helyzet aggasztó. Nincs szándékomban — még a hajdani intézmény nevétől is borzadok — toloncházakat ajánlani. Da valamit tenni kell, és sürgősen!, hogy eltüntessük, felszámoljuk a koldusokat, legalábbis azokat, akik rongyokban :— olykor megtévesztően — ölükben alvó gyermekeiket szorongatják. Nem mindenki megy el mellettük érzéketlenül. Pár fillér, olykor forint hull esdeklő markukba. Villamoson, metrón gyakran találkozunk velük. Bizony, valamennyiünk nevében szégyellem magam. Az Országházban meg sem említik őket, senki sem intézkedik, legkevésbé az erre illetékes hivatal, személy. Az önkormányzat szemet hunyt. Általam vélt jelszavuk: Amit nem akarunk látni, az nincs. Pedig semmi más nem szükséges, és nagyon szükséges, hogy végre kimozduljunk a cigarettafüstös irodából, s elvegyüljünk a nép között, érdeklődjünk sorsuk felől. A bibliai irgalmas Samari- tánusra gondolok, aki minden érdek nélkül segítő kezet nyújtott az arra rászorulóknak. Mi miért nem cseleked- jük ezt?, holott van hivatal, amelynek ez lenne a feladata, kötelessége, többek között a nyomortanyák látogatása. Elvétve ki-kiruccannak, meghallgatják a panaszkodókat, olykor, de csak olykor — segítenek is. Köztudott, hogy hazánk nehéz gazdasági körülmények között bukdácsol, és az európai országok egyik legszegényebbjei közé tartozik. Azt is tudjuk, kik idézték elő, de ez nem vigasz, legkevésbé azok számára, akik szenvedő alanyai a gyászosan elbukott internacionalizmusnak. A múltat nem lehet végleg eltörölni, feledni. Ezt felkiáltójelként bizonyítják a nincstelenek sokaságai. Ezt örököltük. Újra koldusország lettünk, számos példa bizonyítja. Nem vagyok borúlátó, hiszem, kikecmer- günk ebből az igen súlyos gazdasági válságból. Idő kérdése, amely egyre fogy, de addig is sürgősen segítsünk azokon, akik éhes szemmel-gyomorral nyújtják felénk kezüket. Fényképfelvételeim nem egy koldusról készültek. A legutóbbi a Bazilika előtt. Ne keressük, ne kérdezzük, honnan, melyik országból jöttek. Ez nyílt titok. Ne mi szégyenkezzünk miattuk, hanem azok, akik menekülésre kényszerítették ezeket a „hazátlanoknak” (románul: boz- gor) nevezett személyeket. V ajon hol található az a hivatal, amely gondoskodna ezekről az elesettekről? Különböző karitatív szervezetek, egyesületek, egyházak, valamint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Vöröskereszt igyekszik segíteni, de az ő anyagi lehetőségük véges. Közeledik a tél, mi lesz velük? Az egészségügyre, a kórházakra komoly feladat vár. Hiszem, hisszük, nem maradnak közömbösek. Egy kis kuckó, étel akad, jut számukra. Ne feledjük, gyerekek, aggastyánok, nyomorékok várják a feléjük nyújtott, segítő kezet, s ami nagyon fontos: az együttérző, megértő szeretetet, és ne hasson ránk sokkolóan a kolduslátvány. Váradi Balogh László
