Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-31 / 203. szám
ú PEST MEGYE1 HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. AUGUSZTUS 31., SZERDA 7 Tiborc, egy szál maga, süket nézőtér előtt M ár Bánk sincs, ki meghallgatná: a magyar nép kényre-kedvre kiszolgáltatott helyzetben van. Ezt a kiszolgáltatottságot ez év májusában elismerte, magamegadón. Valahol a megérzések szintje és a tudat alsó pereme között fölismerte: gazdaság és információ ki- csikarhatatlanul azok kezében van, kik 1962 óta országnak, erőforrásoknak, tulajdon munkaerejének haszonélvezői. Eme fölismerés mélységes csalódás, kudarc és olyan düh érzetével párosult, amely az álomszőttesnek bizonyult nemzeti lobogó lobogtatói ellen irányult. Tiborc szabadulni akart a bizonytalanságtól, a balekléttől, a szüntelen feszültségtől, az acsarkodások- tól, melyek mindennapjait beborították, a hisztérikus gyűlöletrohamoktól, a megkeseredett szolidaritástól elszakított testvéreivel, a vádlottól: önnönmagától. Ez volt a lélek gyötrelme, túl a testén, a megélhetésért szorongáson. Négy évig sikerült egy liberalizmussal leplezett, természetellenes és romlott ultranacionalizmusnak (mely magyar nyelven hirdette leküzdhetetlen ellenszenvét és megvetését a magyar szellem és kultúra iránt, miközben mord rasszizmusa csak a hitlerihez hasonlítható) elviselhetetlenné tenni a légkört Magyarországon. Két különböző dologról van szó. Az egyik a hazai organikus társadalmi helyzet, mint a négy évtizedes szovjet megszállás és a két és fél évtizedes „új rezsim" (átalakulási folyamat: a politikai hatalomé kapitalista gazdasági hatalommá) következménye. A másik egy indulatokból átszőtt agresszió a magyarság mint nemzetiség ellen. Az előbbi többé-kevésbé objektív állapotok és folyamatok összessége, az utóbbi egy beteg psziché csillapíthatatlan agressziókényszere, melynek párhuzamát a természetben a veszett állat viselkedésében lelhetni föl. Vajon hová lehet sorolni az olyan kijelentéseket, mint „mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket”, vagy hogy bizonyos értékeket kivonva belőle, a magyar kultúra nem több bő gatyánál és fütyülős baracknál, továbbá, hogy „minden magyar az anyatejjel szívta magába az antiszemitizmust” és „a mai magyarok szülei és nagyszülei gyilkosok voltak”? Ezek a szavak, mint gyilkos radioaktív sugarak, négy évig naponta záporoztak a kiszolgáltatottnak meztelen bőrére, melyre ezt a szót tetoválták (ruhautánzatként): „demokrácia”. A legmaibb mában egy nép csak végsőkig kiszolgáltatott lehet, ha gazdasági és információs struktúrája nem saját kezében van. S ha — mindezzel együtt — olyan szomszédok veszik körül, melyeknek — annál a fénynél fogva, hogy történelmi területének egyenként is igen nagy részét birtokolják a rajta levő magyar népességgel együtt — pszichokomplexusos törekvése a magyarság egészének eliminálása és valaha volt létének elfelejtése. Nehéz munkálni a megbékélést olyanokkal, akik ezt mondják: „Nem akarok megbékélni veled, azt akarom, tűnj el.” Mi több: még kiszolgáltatottabb, ha nincs a nagyhatalmak között egyetlen igazán érdekelt támogatója sem, hiszen kisebbségben lévén ingerült szomszédaihoz képest az etnikai ellentétektől felboly- dult régióban, a „stabilitásra” törekvő hatalmak „óvják” minden lehető konfliktus „ki- provokálásának” vétségétől. („Halj meg a békesség érdekében.”) A magyarnak kiszolgáltatottsága magából a kiszolgáltatottságból is ered. A mind apokaliptikusabbá váló világban kíméletlen verseny dúl organikus embercsoportok (nemzetek, államok stb.) között, s nincs öncsalóbb képzelgés annál, mintha „felvilágosult és civilizált korunkban minden alakulat udvariasan helyet adna a másiknak”. Ez már csak azért sincs így, mert a környezet romlása, a természetes erőforrások apadása és az ökológiai katasztrófa előérzete folytán éppen ellenkezőleg: élesednek a küzdelmek-a „helyért". Ebben a helyzetben a gyengeség a legnagyobb életveszély: a kiszolgáltatottság csábít az agresszióra. Márpedig a magyarság folyamatosan veszít életerejéből. Ez a kudarcok sorozatából következik. Elveszítette az első világháborút és át kellett élnie történelme legnagyobb csapását. Elveszítette a második világháborút, s negyven évre szolgaságba és lepusztulásba süllyedt. 1956-ban ereje végső megfeszítésével fölkelt, de fölkelését megsemmisítő kíméletlenséggel eltiporták. 1989— 90-ben már kevesebb erővel és bizonytalanabbul (erkölcsi rokkantként „leszázalékolva”), de még egyszer megkísérelte saját életét élni, ám ebben kudarcot vallott: nem volt ereje birtokba venni saját létfontosságú szerveit. Tehetetlenül kellett tűrnie a határfolyóvá vált Duna elterelését és a zihálva bukdácsolást az életveszélybe döntött Szigetközért. Tehetetlenül kellett néznie egymást is mészároló etnikumok talpa alá kényszerített magyarok menekülését szülőföldjükről, akárcsak ugyanezt 1945—46-ban északon. Leikéből lelkedzett saját elitje két nagy hullámban áradt ki az országból és szóródott szét a világban. Mezőgazdaságát ázsiai termelőmódba kényszerítették, parasztságát brutálisan szétverték és egy jellegtelen alkalmazott-tömegben oldották szürke péppé. Két egymásra következő nemzedékéből kimar- ták-kilúgozták a természetes önállóságra törekvést és vállalkozó kedvet, megölték sza- badságszeretetét, elszakították az európai életfolyamatoktól, iparát elértéktelenítet- ték, gépparkját ócskavassá' tették, összes tőkéjéből kifosztották, illetve ezeknek felélésére kényszerítették. Megállíthatatlanul szivattyúzták belé a kisebbrendűség-tudatot és a bűntudatot olyasmiért, amiben vétlen volt, sőt, amit maga is megszenvedett, Európa bűnbakjává tették, abból a célból, hogy beteggé tett lelke alázatos szolgájává váljék a rajta uralkodóknak és gyötrelmeiben gyönyörködőknek. Iskoláinak tananyagából kiküszöbölték mindazt, ami egészséges történelmi tudatot és önbecsülést adhat új nemzedékének. S hogy porig alázott voltát, pofonokba szédült állapotát kívánatossá tegyék számára, hitelekből beszerzett csokoládéval, feljavított szoktatókásával csalogatták, kitartottá züllesztették, itallal hizlaló kúrával szállították zsákmányként a korai halálnak, s eközben asszonyainak méhét lelakatolták. Már észre sem vesszük: aki magyarnak vallja magát, el kell tűrnie a szüntelen vád alá helyezettséget. Noha fogalma sincs róla, ismerősei vagy utcán szembejövő ismeretlen honfitársai közül ki ugor—magyar, ki török—magyar, ki szláv, ki német, ki zsidó származású, noha mindez nem foglalkoztatja és nem érdekli, magán viseli az inverz-nácik rávarrta bélyeget: antiszemita. Noha még a történelmi Magyarország egykori alakját sem ismeri, s a történelmi vármegyéknek nevét sem tudja, noha semmi más, kizárólag megélhetése a gondja, magán viseli a bélyeget: irredenta, aki álmatlan éjszakáin azon töri a fejét, hogyan sérthetné meg a szomszédos államok területi épségét. Ahhoz, hogy készülő örök szolgasága biztosítva legyen, szüntelen éreznie kell, hogy vádlott, hogy tartozik, hogy mindenkinek ő tartozik, neki senki, hogy nincs joga szabadon élni és jövőt tervezni. Ha joga nincs, lehetősége se legyen jövőt tervezni: A csinovnyikból kapitalistává vált uralkodó osztály — melyet a rohamcsapatsajtó „elit”-nek titulál, hogy ne annak nevezze, ami, s amely most forrasztja a kiszolgáltatottra a bilincset — ezt levegőelszívó restrikcióval biztosítja, lebetonozván az új hajtásokat, elzárni az utat magyar vállalkozói flóra kivirágzása elől. Ha az IMF— SZDSZ—Békési-program megvalósul, Magyarországon nem lesz középtőke, nem marad magyar közepes és kisvállalkozó. Csak monopolista nagytőke lesz (külföldi) és munkavállalók, egy részük munkanélküli (magyarok). Magyarország gyarmat lesz. Még kérdéses, kié. Még többesélyes a verseny a gyarmat- tartói státusra igényt tartók között. Most legközelebb a Soros—Reichmann-csoport van a győzelemhez, de még hátravan néhány kör. A „legAz utolsó mentsvárak Van egy másik ország. Egy másik Magyarország. A sajtóban. Egy hétig együtt voltunk velük — Pálfy G. István és jómagam —, beszélgettünk, ismerkedtünk Lakiteleken, a Népfőiskolán. Nagy adósságból törlesztettünk, próbáltunk törleszteni keveset. Már régen oda kellett volna ülni az asztalhoz a pályatársakkal, a kollégákkal, már rég meg kellett volna kérdezni: hogyan bírjátok, külön-külön, egyedül, elfeledetten, vállon ve- regetetten vagy éppenséggel lesajnálva? Már régen meg kellett volna tenni, ha van rá időnk, ha elszabadulunk a tűzvonal- ból, ha magunk is nem maradunk ott egyedül, kiszolgáltatva az utánpótlási vonalaktól elvágott arcvonalon. De nincsen mentség. Őket még az sem segítette, ami nekünk ideig-óráig megadatott: egy kis szelet az országos nyilvánosságból. Hozzájuk még elnéptelenedett, kiürült utánpótlási vonalak sem vezettek. Szerkesztők, munkatársak, újságírók. Egy másik Magyarországról, Vidék-Magyarországról valók. Tanárok, agrármérnökök, óvónők, vállalkozók, képzőművészek, lelkészek, diákok. Négy-öt esztendeje, amikor kapui nyíltak a szólás- és írásszabadságnak, nekiláttak újságot írni, lapot szerkeszteni. Helyi lapok, helyi újságírók — még a megfelelő szóra sem találtunk rá. Kis lapok, tájlapok? Néha csak egy községnek íródnak ezek az újságok, néha csak egy fél falunak, máskor egy-egy kisvárosnak, némelykor hat-hét településnek vagy egy egész valamikori járásnak, történelmi tájegységnek. Hogyan s miképp nevezzük a helyi lapok munkatársait? -Mert a kis, a helyi jelző akaratlanul is bántó lehet egy olyan országban, ahol évtizedek óta Budapestről lemennek vidékre. Nem tudom. Csak egyvalamit tudunk. Vidék-Magyarorszá- gon élő. dolgozó pályatársaink hírt közölni, tudósítani, szólni, ily módon tehát adni akarnak. Adni a köznek, saját szűkebb közösségüknek. Teljesíteni akarják az újságíró hivatását. A múlt esztendőkben nemigen szóltak hozzájuk, nem sok figyelemre méltatták őket. A médiaháború dübörgésében másokat emlegetett az ország — ők tették a maguk dolgát, csöndesen, szívósan, kitartóan. És ők — túlélték. Ma az utolsó mentsvárai a szabad, a független, a nemzeti hagyományokat meg nem tagadó sajtónak. A tárgyilagosságnak. Ők reflexszerűen érezték és érzik, hogy semlegesnek lenni nem lehet. Mert mihez legyenek azok? Az anyanyelvhez? Zrínyi Ilonához? A Himnuszhoz? Az újságíró csak tárgyilagos lehet. Ám a tárgyilagosság nem jelenti azt, hogy szűkebb hazájuk, szülőföldjük múltjához, lakóihoz ne szeretettel, megértéssel hajoljanak oda. És ki értékelte, ki értékeli a tárgyilagosságot? A rendszer- változás melletti kiállást? Keserű volt a tanulság: az előző kormány érdektelensége, a sajtó átengedése a magát liberálisnak nyilvánító oldalnak. Miért nem segítették a helyi lapokat azok, akik a rendszerváltozás végrehajtását vállalták? Hiszen a legnagyobb segítséget akkor kapják, ha a legkisebb faluba is eljut a szavuk. Miért nem tartottak igényt erre a segítségre? Ez év tavaszán a Testnevelési Egyetem nagytermében a Lakitelek Alapítvány és a MÚK megrendezte a helyi lapok országos találkozóját. Későn. De mégis talán az utolsó pillanatban. Az utolsó pillanatban ahhoz, hogy ne széledjen szét csalatkozva, reményt vesztetten, megalázottan a nyáj. Egyetlen biztató üzenet, s máris felderülnek az arcok. Tavasszal a Testnevelési Egyetemen beszélt Boross Péter miniszterelnök. A napokban a Pest Megyei Hírlapban és a Tisztességben nyilatkozott: arról, hogy nincs felmentés a feladat alól, meg kell teremteni a nemzeti szellemű sajtóműhelyeket. Boross Péter tehát megérti! Végre valaki. Ha későn is, de végre valaki azt mondja, hogy a kell is kevés. Muszáj! Látom az arcokon Lakiteleken: ha csak kicsit is értik Vidék-Magyarország újságíróit, ha csak kicsit is értékelik a törekvéseiket, végtelen hálát éreznek. Holott a hálával nekik tartozik az ország. Nekik, akik ma a nemzet napszámosai. Akik hetente, kéthetente, havonta, kéthavonta megjelenő lapjaikat úgy állítják elő Dunaszent- györgytől Tiszaörsig. Somlóvásárhelytől Mindszentig, hogy a nyomdaszámlát is nemegyszer a saját zsebükből fizetik ki. És mennek a hírek után, mennek az igazság után. Szembeszáll- nak az újra feléledt fenyegetődzőkkel. Szervezik — végtelen ötletességgel — a terjesztést, a falusi kis boltokat, a kenyérki- hordókat, a közmunkásokat, a diákokat, s hä kell, akár a kéményseprőket is bevonva a munkába. Többször elszorult a torkunk, amikor hallgattuk őket. Többször jutottak eszembe Illyés Gyula szavai. Voltak idők történelmünkben, amikor csak nyolc-tíz ember maradt, aki átvitte a nemzetet a szakadékon. Mi augusztus utolsó napjaiban százhúsz pályatársunkkal szorítottunk kezet. S vannak még tízszer ennyien. Még vannak. Kosa Csaba főbb érték” nem az ember, mint, tudvalévőié)’ a szocializmusban, hanem a hely, a Duna-völgy közepe, az ellenőrzés mandátumával Európa kelete fölött. Vajha Isten végül is eltá- voztatná tőlünk ezt a sorsot. Nemzeti bűnünk-e, hogy nem értjük meg egymást, vagy ez már, bűneinkért, Isten verése? Balga dadogások jobbközép egységről: ki nem látja, mire készül a nemzeti reményeket elásó tegnapi kormánypárt parlamenti maradéka, melynek cinikus vezér- egyénisége képes volt erre a káromlásra: „Széchenyi abba bolondult bele, hogy a lánchí- di oroszlánnak nincs nyelve”? Hát ez már nem előkészítése az álarc ledobásának? Vigyázz, magyar: készül a „szociálliberális” koalíció temetése, készül az elkeseredés gátjának átvágása a magukra maradó szocialisták felé, hogy azután SZDSZ— MDF—-Fidesz-tömb gyűjtse be — 1998-ban — a fejetlenül kóválygó néproncs szavazatait és változatlan maradjon az úr—szolga viszony. A „Rotschildok palotája” rezzenéstelen arccal dobja majd el, mint kifacsart rongyot, a tegnap győztessé varázsolt MSZP-t, hiszen ő jobban tudja: nemzeti burzsoázia és középosztály hiányában nincs más nemzeti megnyilvánulás magyar földön, mint népinemzeti, hiszen a magyarok túlnyomó többsége bérből, fizetésből és nyugdíjból él. A magyar — munkavállaló nemzet, nem tulajdonosi-polgári. Az MSZP-t szavazói nemzetivé lenni kényszerítik, s ez nyelvi „aura" nélkül, nyersen valóságos lesz — „populista”, mint a fogalmazósajtó mondja, szitokszó gyanánt — nem pedig értelmiségivé átlényegült, tündérmesévé szublimált mása. Nos, amikor majd a munka- vállaló státusú „népnemzet” beáll mint a magyarság állandó létállapota, amikor szolgaság, ' képernyőről vezényelt gondolkodás és cifra bilincs a magyarság leikévé lesz mindahány, a szolgaság ellen már tiltakozni sem lehet, mert a készülő „gyűlöletellenes” (micsoda káromlás!) „lex Gönczi- ana” értelmében nyolcévi börtönnel lesz sújtható az a szolga többségi, aki megsért egy úr kisebbségit (hiszen az urak mindig számbeli kisebbségben vannak a szolgákkal szemben). Fölismeri-e az MSZP új nemzedéke, hogy áldozatnak szánják? Vajha fölismerné, még mielőtt a már megásott gyarmati sors gödre fölé rá- hengerítenék a követ: kegyetlenebb, mert intelligensebb, rafináltabb és „profibb” lesz, mint a szovjet elefánt-tánc volt a porcelánboltban. N em talál Bánkot az ügyelő. Csak kétségbeesett Peturok kínálják magukat áldozatul a jó merániak elektronikus csapdái számára, és süket nézőtér előtt, egy szál egyedül az elsötétülő színpad baljósán recsegő deszkáin — Tiborc. Sándor András
