Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-27 / 200. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT J3 Kisebbségben Sokáig gondolkoztam azon, hogyan szólítsam meg Önö­ket, végül is úgy döntöttem, mivel nem vagyok egy dur­va hangú ember (nem úgy mint „egyes” lapok), ezt a hagyományos megszólítást választom. Néha (sajnos) kezembe kerül a lapjuk, s bár mindig megfogadom, hogy többé nem veszem a kezembe, de mivel én is Pest megyei la­kos vagyok, s szeretném tudni, mi is történik körülöt­tem, néha belenézek. Ám ezt az Önök lapjából sosem tudom meg. Egy na­pilaptól az ember objektív tájékoztatást várna, nem pe­dig teljesen egyoldalú beállí­tottságot, bizonyos csopor­tok égig felmagasztalását, mások sárba, mocsokba ta­szítását. A tényleges ok, amiért írok, az az „Ez már valami, ez már valami” címűi írás az augusztus 5-i számban. A cikkben mindjárt az első mondat megütötte a fü­lemet: „... Betlen János, a Híradó friss főszerkesztője a hírműsor eddigi készítői­nek munkáját nullával minő­sítette.” Szerintem eddig nem volt hírműsor. Híradó és A Hét címmel a jobbolda­li kormány hasonló szelle­mű televízióműsort sugár­zott, de ebben kevés volt az objektív hír, inkább a mű­sorvezető saját véleményét hangoztatta, amire szerin­tem kevesen voltak kíván­csiak. A „Liebmann Katit” pedig kár volt megemlíteni. Nem tudom, ki ő, kinek a ro­kona, de míg mások évekig, sőt évtizedekig dolgoztak az elismerésért, ő négy év alatt két kitüntetést is „ösz- szeszedett”. Goebbels elméletét a négy évig kormányzó „de­mokratikus” urak is igazán szívesen alkalmazták, ami­kor minden este az „elmúlt rendszer”-re kentek min­dent. Pálfy G. pedig pajkos bajsza alatt kaján mosollyal mocskolta a negyven évet és Horn Gyulát is. Ennyit szerettem volna közölni Önökkel. Nem tu­dom, olvassák-e még a leve­lemet, vagy már rég eldob­ták, de jó lenne, ha észhez térnének, és megpróbálnák elfogadni azt a tényt, hogy Önök és a becses táboruk most kisebbségben van. Nem tudom, elolvasták-e levelemet. Ezt csak félve re­mélem, azt pedig egyáltalán nem, hogy esetleg részlete­ket megjelentetnek lapjuk­ban, de ezt nem is bánom. Nem szeretném, ha azt gon­dolná valaki, hogy nekem is olyan az eszmerendszerem, mint az Önöké, mivel ez egyáltalán nem igaz. Azért pedig, ha valaki el­mondja a véleményét, ne szégyenítsék meg, hisz de­mokrácia és szólásszabad­ság van! ... vagy nem? Szabó Krisztián lapjuk egyre ritkább olvasója Vagy igen! A Pest Megyei Hírlapnál... (A szerk.) „Történelmi kiegyezés” Horn Gyula most arra ké­szül, hogy lenyelesse a ma­gyar néppel a keserű mér­get. Nem pirulát — mérget! Le akar mondani az elcsa­tolt területekről. Ezt persze suttyomban nem lehet meg­csinálni, így hát nyíltan ki­mondja tervét, de mintha csak egy vacak toloncegyez- ményről lenne szó, úgy ke­zeli a dolgot. Holott egy alapszerződés, mely a hatá­rok ügyét is rögzíti, megha­tározó egy nemzet életében. Mint tudjuk, elsőnek a Fel­vidék kerül terítékre. A készülődést látva, már az egész országnak a hatá­rok elismerésének, el nem is­merésének kérdéséről kelle­ne beszélnie, akár a minisz­terelnök megnyilatkozásai nyomán. Ehelyett az embe­rek mindennapi dolgokkal törődnek csupán — amelyek persze lehetnek szintén fon­tosak —, az áremeléssel, a nyugdíjjal és hasonlókkal. Pedig áremelések még lesz­nek, az élet továbbra is küz­delmes lesz, mást nemigen várhatunk. Azonban határ­szerződésekhez nem sűrűn nyúlnak országok, nemzetek! De nemcsak a közembe­rek mellőzik a kérdést — ha­nem a sajtó is! A sajtó nem bizonyul elég szakértőnek, nem érzékeli, mi mennyire fontos. Vagy talán érzékeli, csak nem akarja érzékeltetni? Szóval fonják a hálót Ma­gyarország köré szép csönd­ben: Horn Gyula alulértéke­li a határkérdést; a sajtó nem foglalkozik a szerző­déssel kellően; az emberek meg a maguk napi gondjaik­kal törődnek. Észvesztő helyzet. De máshol is csöndben vannak! A Felvidéken a HISTÓRIA A Priamosz-kincs hányatott sorsa (II.) Schliemann nagy napja A kérdésben különös figye­lem illeti meg a Priamosz- kincs sorsát. Heinrich Schlie­mann (1822—1890) egy egész életet szánt arra, hogy beteljesítse gyermek­kori álmát, megtalálja és fel­tárja a homéroszi Tróját. Eh­hez először gazdagnak kel­lett lennie, rendkívüli szor­galmával és sok-sok munká­val ez sikerült is neki. Ta­lán a sors iróniája, hogy gazdagságát elsősorban azoknak az ügyes üzletei­nek köszönhette, amikor a krími háború idején a cári Oroszországnak szállított árukat busás haszonnal. Gazdag voltát kihasználva, 1873 tavaszán már a harma­dik ásatási évadjára került sor Törökország égéi partja­inál, egész Ázsiának a leg­nyugatibb pontján fekvő Hisszarlik dombon, az ősi Trója romjain. A szinte leg­utolsó munkanapon, a Gre­gorián-naptár szerint május 26-án, 30-án vagy 31-én azonban valami rendkívüli történt. Vagy ő maga vette észre, vagy egyik előmunká- sa figyelmeztette, hogy az egyik hatalmas kőfal tövé­ben egy nagy fémedényre bukkantak, és belepillantva, sok-sok arany csillant meg. Munkásait azonnal reggeliz­ni küldte, és egy nagy kés­sel személyesen szedte ki a réz- vagy ezüstedényből a tárgyakat. Saját elmondása szerint odaszólította máso­dik feleségét, Sophia En- gastromenost, és az ő kezé­be adogatta az arany-, ezüst-, réz- és drágakő tár­gyakat. Mint írta volt, „ti­tokban való elszállításuk nem sikerült volna, ha ne­jem nem segít benne; ott ál­lott mindvégig mellettem, míg dolgoztam, mindig ké­szen arra, hogy az általam kiszedett tárgyakat saljába csomagolja, és elvigye”. A leleteket a legendás Trója mondabeli királyáról, Pria- moszról, az isteni Hektor- nak, Trója hős védőjének az apjáról Priamosz-kincs- nek rögvest el is nevezte. Hiszen akkor még azt hitte, hogy az a fal, amelynek tö­vében találta, Priamosz pa­lotájának része volt. Azóta tudjuk, hogy a kincs sokkal régibb a trójai háború korá­nál (amelyre, ha a legendák és az eposzok, s így maga Homérosz igazat mesélnek, valamikor a Kr. e. 13. szá­zad vége felé került sor). A kincs darabjai viszont nagy bizonyossággal Kr. e. 2400—2200 körül készül­tek, és azt követően még a 3. évezredben rejtették el őket a falak tövében, nyil­ván egy ősrégi háborúsko­dás idején, amely egy évez­reddel előzte meg a Homé­rosz által megénekelt ostro­mot. A talált darabok szá­ma 8833, és ebből csak a fő­darab, a nagy diadém továb­bi 12 271 piciny láncszem­ből, valamint 4066 apró le­mezből és csüngőbői áll (a darabok száma eredetileg 16-tal több, 16 353 volt). Voltak továbbá színarany edények 600, 403 és 226 gramm súlyban, más edé­nyek ezüstből és rézből, a sok-sok más remek darab, mindegyik kulcsfontosságú és mindmáig páratlan lelete a korai bronzkor hagyatéká­nak. A kincs gazdagságához méltóan szépen kiszínezett, Schliemann által több vál­tozatban megírt romanti­kus találási történetnek sok más ellentmondás mellett van azonban egy nagy ba­ja: mégpedig az, hogy nem igaz. Szorgos kutatók ugyanis az elmúlt években kinyomozták, hogy Sophia már május 7-én visszatért Athénba, egy június 2-án hozzá intézett levélben pe­dig maga a férj kérte, hogy maradjon továbbra is ottho­nában. Sophia tehát nem volt jelen a felfedezésnél, legfeljebb a sálja. Schlie­mann ferdítéseinek az okát és a célját nem ismerjük, és azok elsősorban a kincs tudományos értékelését ne­hezítik meg. Történt azon­ban egy további, immáron jogi skandalum is: jóllehet Schliemann egy megállapo­dásban ígérte meg, hogy a talált leleteket átadja a törö­köknek, a nagy felfedezés után néhány napon belül gyűjteménye javát a kincs­esei együtt az amerikai kon­zul segítségével hat ládá­ban és egy zsákban kicsem­pészte az országból. Június 22-én athéni otthonában rendezgette és mutogatta őket. A csempészéssel alig­hanem módfölött sietnie kellett. Történt ugyanis, hogy még valamikor márci­usban munkásai elcsórtak tőle néhány aranytárgyat, amelyek minden bizonnyal ugyanennek az „A” nevű kincsnek a tartozékai. Ezek egy részét helyi műkereske­dőknél beolvasztották, ami a hatóságok tudomására ju­tott, és el is kobozták, amit még lehetett (ma az Isztam­buli Múzeumban vannak). Mindez a török szakértők szerint bőven elegendő alap lehet ahhoz, hogy ma Törökország is jogot for­máljon a kincsre, ha előke­rül. A nagy diadém (Schliemann eredeti rajza) szlovák vezetés most nem tesz meggondolatlan lépést, nem hagyja, hogy kipattan­jon valami újabb ellentét. Csak a nyugati lapok egy ré­sze zeng, agyondicsérve a határok újabb elismerését. Európa építését a magyar veszteségen. És most Horn elkezdi a cukrozást: feldobja a va­gyonadó gondolatát a hará- csolókat fenyítgetve, és még megtoldja a nagy vég- kielégítések megszüntetésé­nek lehetőségével. Ahe­lyett, hogy István király nap­ján nyíltan kijelentené: én le akarok mondani a ma­gyar nép nevében, az igaz­ságtalanul elcsatolt terüle­tekről. Ugye furcsa lenne?! Mint ahogyan a valóság is végtelenül kifordult. Ünnep­li az ország az első királyt, közben pedig készül a le­mondás, lemondás „Szent István országáról”! És mit is kapnánk cseré­be? A szlovákok elismer­nék, hogy az ott élő (ősho­nos) magyaroknak vannak nemzetiségi jogaik. Ennyi. Ez történelmi kiegyezés, ez?! Ez történelmi ballépés és bűn! A szlovák államot el se kellett volna ismerni ta­lán, nemhogy igazságtalan határait újra rögzíteni. Mit kapnánk? Helységnévtáblát, utcatáblát, tanügyi módosí­tást, határátkelőhelyet saját hazánkban. Rendezés euró­pai normák szerint... Nézd meg Boszniát! Kinek utca­tábla, kinek felosztási tér­kép... Ami most készül, az nem történelmi egyezség, hanem egy olyan nagy visz- szalépés, lemondás, mely hazaárulás! Ezt akarja Horn Gyula, a szlovák vezetés, a „nagy Nyugat” és a magyar- országi és külföldi sajtó le­nyeletni velünk. Ehhez ad Horn egy kis cukrot — ígé­retek formájában. Ha történelmi egyezséget akarunk, akkor meg kell vizsgálni, hogy a Felvidék területe kit illet, hol húzód­na igazságos és ésszerű ha­tárvonal; vagy pedig a Felvi­déken egy kettős alapú álla­mot kell létrehozni, egy ma­gyar és egy szlovák alapú ál­lamot, melyben mindkét nép államalkotó, egyenran­gú, mint amilyen Belgium. A Felvidéken lehetne egy „keleti Belgium”. Ilyen le­hetne egy történelmi kiegye­zés, nem pedig egy lezavart alapszerződés-kötés, egy újabb lemondás. Csabai László Budapest Törökország persze nem hagyta annyiban az ügyet, és az athéni bíróságon vá­dat emelt Schliemann el­len, aki a per ideje alatt kertjében titkos helyen elás­va tartotta az aranyakat. Végül 1875. április 15-én 10 000 francia frank megfi­zetésére kötelezték. Schlie­mann azonban ennél ötször többet, 50 000 frankot fize­tett nekik. Ennek fejében a törökök lemondtak a trójai gyűjtemény követeléséről, és további engedélyt he­lyeztek kilátásba trójai ása­tásokra. Schliemann azon­ban mégsem érezte magát teljes biztonságban Athén­ban, és azt tervezte, hogy Nápolyban telepszik le. Közben azonban kibújt be­lőle a kereskedő is, és szán­dékában volt az egész kin­cset vagy feleségének, vagy egyenesen Görögországnak ajándékozni, amennyiben ásatási engedélyt kap Mü­kénében az Olümpiában. Ez a terve azonban nem vált valóra: „csak Mükénét akarják nekem adni — írta —, de azért nem adom oda a kincseket”. (Folytatjuk) Makkay János a történelemtudományok doktora Merénylet az esküvőn Pest vármegye közgyűlésének jegyzőkönyvei első­sorban a megye történetének fontos eseményeire szolgáltatnak adatokat, de a régi bejegyzéseket ol­vasgatva, a magánélet sokszor tragikus fordulatai­ra bukkanhatunk. Szerelem, féltékenység, elha­gyott menyasszony, megölt csecsemő— sokféle ügy- gyei kellett foglalkozniuk a megye nemeseinek a 17—18. században. 1688. augusztus 30-án Nagykő­rösön ülésezett a mcgyegyűlés. Az egyik ügy megle­hetősen bonyolultnak tűnik, háromszáz év távolá­ból aligha lehet eldönteni: mi is történt. A bejegy­zés szerint Vrházi Mihály nagykőrösi nemesember feleségül vette a gyomról lelkész, Farkas István le­ányát. Az esküvői menet el is indult annak rendje és módja szerint, amikor tragikus fordulat történt. Hirtelen lövés dördült: az esküvői menetben hala­dó egyik női ismeretlen tettes puskával lelőtte. Nagy riadalom támadt, és mivel nem találták a me­rénylőt, az a szóbeszéd terjedt el a városban, hogy maga Úrházi Mihály, a vőlegény volt a tettes. Á szóbeszéd hatására az egyház Urbázit kirekesztet­te, de hivatalos vizsgálat, büntetőeljárás nem in­dult ellene. Urházi fordult a megyéhez, azt kérte, hogy mivel „sem törvénybe nem idézték, sem el nem ítélték, ezen eljárás ellen tiltakozik”, s erről igazo­lást kér. Sajnos nem tudjuk, mit döntött a várme­gye: kiadta az igazolást Urházi Mihály ártatlaasá- gáról, vagy vizsgálatot indított ellene. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom